„A közös kultúra, a közösen átélt emberi értékek tarthatják csak össze a sokfelé szétszórt magyart. Magyarnak lenni ma nem állami hovatartozást jelent, hanem az érzésnek és gondolatnak egy specifikus módját, ami ezer év értékeiből szűrődött le: kultúrát. Minden történetírás, minden szellemtudományi munka legfőbb célja máma kulturális lojalitásra nevelni. Amíg kultúránkhoz hűek maradunk, önmagunkhoz vagyunk hűek” – írta Szerb Antal Magyar irodalomtörténetének előszavában, amit az Erdélyi Szépmíves Céh adott ki.
Egy szétszaggatott, elemeire bontott, egymástól elzárt magyarsághoz szólt akkor az író. Gondolatai ma mégis időszerűbbek, mint valaha. Időszerűbbek, mert ma többfrontos kulturális háborút vezényelnek ellenük. Egy globálisat és egy Kárpát-medenceit. A magyar kultúra napján nem árt elgondolkodni ezeken: hűek vagyunk-e a kultúránkhoz? Átadjuk-e megfelelően az új nemzedékeknek? Kulturális lojalitásra neveljük-e őket, vagy bármikor szívet cserélő tömeget hagyunk hátra? Ez itt a kérdés.
A magyar szellem múltjával eleven közösséget teremteni – ez pedig a feladat. Ez tehát minden magyar személyes feladata, mert magyarság és kultúra elválaszthatatlan egymástól. A kulturális felejtésnek ugyanis az lesz a következménye, hogy nyelvében még magyar, de identitásában már globális emberekké, társadalommá válunk. Erre pedig igen erős szándék és akarat irányul.
Hisz vajon véletlen lenne, hogy az Európai Bizottság az őshonos kisebbségek – így a magyarság aranytartaléka, a külhoni magyarok – jogairól szóló javaslatcsomagot visszadobta, leseperte az asztalról? Véletlen lenne, hogy az utóbbi években a kulturális hadviselés nehézfegyverzetével – jelenkorunk új izmusaival – bombázzák a nemzeti kultúrákat, s kényszerítik kalodába, Prokrusztész-ágyba őket? Kulturális háborút vívnak ellenünk, mert tudják, hogy önazonosságunk és kultúránk elválaszthatatlan egymástól. Kulturális háborút vívnak ellenünk, mert azt akarják, hogy ne létezzünk nemzetként, hogy egy globális masszában olvadjunk fel, hogy feladjuk a sorsunkat.
A felvidéki magyar civilek úgy döntöttek, hogy fellázadnak a kulturális elnyomás, a kulturális megaláztatás ellen. Úgy döntöttek, hogy a magyar kultúra napján tiltakoznak a birodalmi elnyomás ellen. Szlovákiában ugyanis törvény tiltja a magyar zászló bevitelét a labdarúgó-mérkőzésekre, és hajszálon múlt, hogy törvény tiltotta volna a magyar himnusz eléneklését szlovákiai rendezvényeken, Erdélyben pedig levetetik a székely zászlót – üldözik a magyar kultúra szimbólumait.
A zászlónk, a himnuszunk a mi jelképeink, történelmünk, sorsunk foglalatai. A felvidéki civilek azt szeretnék, hogy ma, a Himnusz születésének napján vegyék le egy napra az EU zászlaját az önkormányzati hivatalok homlokzatairól a Felvidéken.
Nem szabad, hogy mi, magyarok féljünk bárkitől. Üzenjünk a birodalmi uraknak és asszonyságoknak, hogy nem törölhetik belénk a lábukat. A mai napon érezzünk együtt magyar véreinkkel, akiknek az önazonosságukhoz való jogukat akarják kétségbe vonni, semmisnek tekinteni. Ne bújjunk el a barlangba, ne legyünk üldözöttek saját földünkön, hazánkban. Inkább nyújtsunk egymásnak védő kart, építsünk erős várat a kőhalmok helyére, hisz Szabó Dezső óta tudjuk, hogy minden magyar felelős minden magyarért. Legyen ez a nap a kulturális lázadás és a hűség napja, üzenjük meg az izmusok rabjának, az európai Leviatánnak, hogy magyarok vagyunk, és magyarok akarunk maradni. Meg hát fogadjuk meg Babits Mihály sorait: „Foglalj magadnak tért a levegőből, / határozott helyet az ég alatt. / Mert semmi vagy, ha nem vagy ellenállás. / Vigyázz, ne fújjon rajtad át a szél!”
