időjárás 32°C Marcell 2022. augusztus 14.
logo

Az utak háborúja

Járai Judit
2001.03.23. 23:00

Baruch Cohen telepest kedden útközben, kocsijában érte a gyilkos lövés. A merénylet sokkolta Izraelt, pedig ez a gyilkosság csak egy újabb epizódja az „utak háborújának”, a küzdelemnek, amely egyre véresebb az őslakos palesztinok és a Ciszjordániába betelepülő izraeliek között.Nem szeretek Al Khalilba, ismertebb nevén Hebronba menni. Pedig a környék különös, szinte bibliai képet mutat még, magának a városnak is megvan a varázsa, leszámítva a rátapadó telepesfalut, Kirjat-Arbát, de körbe-körbe dombok és sziklák, az ódon óvárosba vezető kanyargós úton keskeny házak, patióval és kőornamentikás balkonokkal, mintha valahai etruszk települést formázna a város. S mégis: Hebron riaszt. Ez az a város ugyanis a megszállt területeken, ahol szinte tapintható a feszültség. Mindig.E tájon, a történelmi Palesztina földjén majdnem mindennek két neve van. Egy a zsidóknak, egy az araboknak. Érthető: féltestvér népek közös gyökereinek földje ez. Hebronra pedig különösen igaz ez; tán éppen ezért feszült itt mindenki és mindig. Itt emelkedik ugyanis az ősapa síremléke. Ábrahámé, azaz Ibrahim al-Khalilé, Isten Barátjáé, akinek két fia volt: Hágárral nemzett elsőszülött gyermeke, Iszmail révén az arabok atyja lett, majd a Sárában fogant Izsák révén a zsidóké is.A Mártírok útja vezet fel az óváros ölelte Ábrahám-mecsethez. Mióta egy Baruch Goldstein nevű szélsőséges zsidó telepes vérengzett itt, lemészárolva békésen imádkozó palesztinokat, megerősítették a biztonságot. De most már ez sem számít. Nem lehet bemenni. Az Al-Aksza-felkelés óta Hebron – csatatér.Szóval, az Ábrahám-mecsetbe ezúttal nem megyünk be. Különben is: ilyen „intifádás” időkben nem tanácsos izraeli rendszámú bérelt autóval utazgatni a megszállt területeken és a Palesztin Nemzeti Hatóság vidékein. Van, ahová nem is engednek be vele. Gázába például. A Gáza és Izrael közötti határátkelőnél a parkolóban kell hagyni az autót, s Gázában már csakis palesztin rendszámú kocsival – például taxival – lehet cirkálni. Így van ez itt és most Hebronban is. Ismerős jön ki értünk a város szélére; legalább megmutatja a környéken azokat a helyeket, ahol az izraeliek tönkretették a palesztinok gyümölcsöseit, termését...A városközpontba nem lehet bemenni. Le van zárva. De talán nem is érdemes ebben a zűrzavarban kihívni a sorsot. Váratlan vendégségbe megyünk hát, kívülről semmi, belülről gyönyörűséges otthonba, óriáskulcsokkal nyíló zöld vasajtókon át, virágos teraszok és gyöngyház berakású tükrök, súlyos faragott bútorok és hímzett óriáspárnák kisvilágába. Félhomály, különös illat, talán mirha, s a külső világ nyomorúsága ellenére is a gazdagság érzete. Évezredek kultúrája sűrűsödik itt. A Betlehem melletti Beit Jalában jártam ilyen otthonban, gazdag palesztin kereskedő házában. Mintha a valahai Palesztinába tértem volna vissza, az oszmán-törökök korába. Vagy a brit mandátum idejébe.Kikukkantok a hebroni ház konyhájának ablakán. Szemben viharvert zászló lengedezik fehér alapon hatágú kék csillaggal. Alatta homokzsákok, mögöttük katonák sompolyognak.Egy megszállás képei az ezredfordulón.S a megszállók?June Leavitt könyve van nálam. Leavitt asszony Amerikában született, bostoni lány volt. Vidám, mondhatnánk, hetyke életet élt, míg egy napon rájött, hogy a boldogságot Istennél kell keresnie. S arra is rájött, hogy az ő istene Elohim, fölfedezte, hogy hite a zsidósághoz köti. A felfedezést tett követte: az asszonyka és ura Izraelbe költözött, a zsidó államon belül is Hebronba. Ahol mintegy négyszáz zsidó telepes alkot afféle enklávét a palesztinok otthonai között. Könyvében ez a June Leavitt most arról ír, milyen küzdelmes is az élete Hebronban, fél és retteg, bizonytalannak érez mindent, még az életét is, mert hát, ugye, ezek a palesztinok...Kérdés persze, miért is jött ide, Amerikából – Hebronba?June Leavittet nem ismerem; de a June Leavittekből sokakkal találkoztam. Ők azok, akik makacsul hajtogatják – s bizonyosan hiszik is –, hogy a mai Izrael földjét Isten úgy, ahogy van, nekik adta. Nem kevesen vannak, akik egyenesen Amerikából jönnek ide, mert fanatikusan hiszik, hogy elvehetik az itt élő őslakos palesztinoktól kútjaikat, házaikat, falvaikat. A hazájukat.Erőszakkal, ha kell, fegyverrel. Talán 1992-t írtunk, midőn először találkoztam egyik riasztó képviselőjükkel. Jeruzsálemben ültünk, apró étteremfélében. A telepes szörnyűséges dolgokat mondott arról, mit is kellene csinálni, legalábbis szerinte, a palesztinokkal; buszra kellene pakolni őket, és ki velük a határra, aztán menjen, ki merre lát! A szakállast Mose Levinger rabbinak hívták, a Hebronra „tapadó” Kirjat-Arba zsidó településen lakik, s a választási kampányra akkor készített videoklipjében puskával a vállán flangál Hebron belvárosában.Ugyan mivel is lehetne meggyőzni őket, hogy nem nekik van igazuk?Vajon Uri Avneryre, Zeév Sternhellre, Amiram Goldblumra hallgatnának-é?Tel-Avivban ülök, egy tengerpartra néző lakás sokadik emeletén. Fehér hajú, fehér szakállas férfi ül velem szemben. Vonásai finomságról tanúskodnak, tekintete élénk, s ahogyan beszél, hangjából mélyről jövő melegség és időtlen humanizmus árad. Uri Avnerynek hívják. Magával ragadóan okos férfi.– Minden egyes telepes, amikor oda ment, ahol most él, nagyon is jól tudta, hogy egy másik nép országát, földjét szállja meg – mondja Avnery, s hangjából szemernyi megértés sem érződik a June Leavittek félelmei iránt. – Ezek a telepesek azt is nagyon jól tudják, hogy egy másik néptől ellopott vizet használnak. Sőt azt is tudták már a kezdet kezdetén, hogy amit tesznek, az nem más, mint hogy megpróbálják ráerőszakolni egy kicsiny, fanatikus kisebbség elképzeléseit az izraeliek nagy többségére. Csakhogy én azt mondom nekik: drága barátaink, ennek véget kell vetni, nem élhettek továbbra is ott! Vissza kell térnetek Izraelbe! S ha az utóbbi néhány esztendőben sikerült befogadnunk egymilliónyi új bevándorlót a volt Szovjetunió területéről, akkor most viszszafogadhatunk Izrael területére még százötven-száznyolcvanezer telepest is.A megszállt területeken ugyanis 1967 óta csaknem kétszázezer zsidó telepes vert tanyát. A felmérések szerint mintegy a felük nem is a zsidó államban született, hanem Amerikából, Franciaországból, a volt Szovjetunió területéről jött. Lélekszámuk az oslói megállapodás óta nyolcvanezerrel szaporodott. Miközben az izraeli hadsereg nyolcszázkilencvenöt palesztin otthont rombolt le e vidéken, nekik több mint tizenegyezer új házat építettek. Ők ellenőrzik a stratégiai utakat és a vízforrásokat.Ma már félnek, rettegnek, hiszen a „kövek háborúját” immár felváltotta a sokkal veszélyesebb „utak háborúja”: az utakon ugyanis ma már nemegyszer zsidó telepesek esnek áldozatául a palesztinok dühének. A fanatikusok most drága árat fizet(het)nek azért, hogy makacsul ragaszkodnak tévhitükhöz.– Azt akarják, hogy elmenjünk innen, igen, ezt akarják! – ezt már egy katonaruhás, puskás fiatalember mondja Silóban.Siló zsidó település Ciszjordániában. Mint csaknem valamennyi zsidó település a megszállt területeken, ez is dombtetőre épült, hiszen innen szemmel tarthatók a „lenti” palesztin falvak. Lentről egyébként némi félelmet ébreszt Siló. Messziről kirajzolódó, masszív zsinagógája előtt rémisztő vaskerítések sejlenek. Tekervényes út vezet fel, s valóban, mikor felkaptatunk, súlyos vasrácsokat, katonai őrhelyet, automata vaskaput látunk. Olyan a telep, mint egy börtön.A katona viszonylag kedves, kinyitja a vaskaput, de aztán se ki, se be. A helyi elöljáróság épületében lévő mosdóba is csak kísérettel kocoghatok. A település legfőbb embere, Israel Medad ugyanis nincs Silóban, nélküle pedig nem lehet felelőtlenül bóklászni az utcákon, kérdezősködni, beszélgetni a helybeliekkel. Más pedig, mint Israel Medad, nem állhat szóba idegennel.Úgy látszik, errefelé az idegen nem szép.Kilépünk az utcára. Sehol egyetlen lélek. S oly lélektelen maga a telep is. Jó volna körbejárni kicsit, nézelődni. De ezt sem lehet. Pedig tán mégis akadna valaki, akitől meg lehetne kérdezni: hogyan lehet így élni? Milyen lelkivilág kell ahhoz, hogy valaki így akarjon élni?A cerberusok szigorúan kikísérnek a vaskapuig. Láthatóan megkönnyebbülten zárkóznak vissza.Késő este van, és ömlik az eső, amikor Ariel felé vesszük utunkat, az ottani telepesek gyűlésére igyekszünk. Ariel az egyik legnagyobb zsidó település Ciszjordánia északi vidékén. Ez megszállt terület. Ahol most is egyre-másra szaporodnak a zsidó telepek. Óriási építkezések, útépítések mindenütt. Hihetetlen mennyiségű pénzt fektethetnek be itt, hiszen köves, sziklás talajt kell feltúrni, kerülő utakat kell kivájni. A kereszteződéseknél erős reflektorok világítják meg az épülő utakat, s a fontosabbaknál fegyveres izraeli katonák posztolnak.Súlyos vasrács, belülről vezérelt vaskapu, fegyveres őr. Telepesszindróma. Rémálom. Kirjat-Nefatimban vagyunk.A megszállt területeken felhúzott – és bővített – zsidó települések vezetői gyűltek itt össze ma este. Mondják, azért, hogy tartsák a lelket egymásban. A teremben szendvics, aprósütemény, üdítő. És mérhetetlen számú apró zászlócska: Izrael nemzeti lobogója lampionos girlandként fityeg mindenütt.A telepesek történeteket mesélnek egymásnak, kicserélik tapasztalataikat, és tanácsokat adnak, hergelik és csitítják egymást. Egyikük, egy magas, fekete aszszony – Ahuva Shillo – azt mondja, jó, jó, a palesztinok, ha akarnak, élhetnek e földön, de csakis izraeli uralom alatt, s ha ez nem tetszik nekik, hát iszkiri, menjenek szerte a világba, különféle arab államokba! Egy másik asszony – érdekes, hogy a nők mindig mindenütt harciasabbak –, szóval egy rövid hajú nő, aki valaha az észak-afrikai Marokkóból költözött ide, ugyancsak meg van győződve, hogy a Biblia a bizonyíték rá, hogy Isten ezt a földet nekik ígérte...Végignézek a társaságon, s látom: ők Saron és a jobboldal választói. Ők azok, akik biztosan rábólintanak Michael Kleiner, Saron jobboldali szövetségese szónoklatára, amikor a knesszetben azt indítványozza, hogy „talán vissza kellene venni Rámalláhot, vagy be kéne nyomulni tankokkal Jerikóba vagy Gázába, s megtisztítani mindent”. Ők azok, akikről a szuggesztív és okos történész, Zeév Sternhell egy nyugodt vasárnap délután azt mondta nekem jeruzsálemi lakásán: képtelenek megszabadulni „mítoszaiktól”, a bibliai hivatkozásoktól, homályos isteni ígéretektől, s attól a legendától, hogy önmagában a katonai potenciál elegendő lehet ahhoz, hogy elképzeléseiket ráerőszakolják a palesztinokra s az egész arab világra.Eszembe jut, amit valaha Guy de Maupassant-ról olvastam. A fáma szerint a híres francia író folyton dohogott, midőn az Eiffel-tornyot építették, mondván, a vasszerkezet csúf, undorító, elviselhetetlen. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy mindennap a torony éttermében ebédeljen. Amikor emlékeztették ellentmondásos viselkedésére, hetykén odapökte: „Azért megyek oda, mert az az egyetlen hely, ahol nem látom az Eiffel-tornyot!”Hát, valahogyan így lehet az izraeli társadalom egy részével is most, a választások után. Bent csücsülnek, és nem látják a dolgot kívülről. Belülről nem látják, talán nem is akarják látni, talán nem mérik fel, mi történik most országukkal, talán nem is akarnak gondolni arra, hogy döntésük nyomán mi történhet a Közel-Keleten. Meglehet, bele sem gondolnak a palesztinok helyzetébe, hiszen háborús pszichózisban élnek, s azt hiszik, ha irgalmat és igazságot gyakorolnának, önmagukat gyöngítenék és sodornák veszélybe. A Biblia népének egy része manapság a muszklik népe akar lenni. De szerencsére nem mindegyikük akarja ezt. Izraelt ugyanis többségében okos, tehetséges, távlatos gondolkodású emberek lakják.De mennyi idő kell Izrael megtévesztettjeinek, hogy a palesztinokban egy szerencsétlen, igazságáért küzdő és jussát akaró népet lássanak? Olyan népet, amelynek – csakúgy, mint az izraelinek – joga van otthonra, országra, hazára. A gázai Necarim melletti golyózáporban megölt palesztin kisgyermek képe, de tán egy egész fotóalbum sem lehet ehhez elegendő. Csakis a béke.

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.