Nyomorultak flottája

Az 1970-es években jelent meg Jean Raspail francia író regénye, és nem sokat kellett volna változtatni a szövegén, hogy kitűnő filmforgatókönyv legyen belőle. Azóta is hű tükre történelmünknek, sztorija állandóan megismétlődik Koszovótól Ruandáig, Timortól a Közel-Keletig, de ha megkérdezzük a sajtó képviselőit, kiderül, hogy senki sem hallott róla, az utca embere a legkevésbé. Könyvesboltokban hiába keressük, „valakik” vagy pozdorjává zúzták, vagy felvásárolták példányait. A regény címe A szentek tábora (Le camp des saints), hihetetlenül izgalmas, tíz bestsellerre is telne belőle, de senki sem használja ki a lehetőséget.Azért nyúltam most utána, mert olvasom az újságban, hogy kilencszáz kurd menekült a provence-i partokra, pontosabban Saint-Raphael fürdőhelyre érkezett egy rozoga hajón, nyomorult állapotban, éhen-szomjan, elhagyatva az embercsempészek által, akik előzőleg fejenként több mint ezer dollárt zsebeltek be tőlük, a gyerekekért ezerötszázat. Ezért az összegért nem adtak nekik semmit. Mikor a hajó partot ért, a csempészek már nem voltak a fedélzeten. Aki még tudott járni a menekültek közül, élelemért könyörögött a helyi lakosságnál. Olyan jelenet zajlott le, mintha a regény valósággá vált volna, azzal a különbséggel, hogy Jean Raspail, aki ezeket a jeleneteket „előre látta”, egymillió hinduról beszél, akik Indiából és az abszolút nyomorból elindulva érkeznek Provence partjaira, és elözönlik Franciaországot. Ez utóbbi nem áll ellen. Az olvasó eldöntheti, vajon humanitárius okokból avagy gyávaságból.A regényben filmszerűen peregnek az események. A fedélzeten kibírhatatlan állapotok uralkodnak: piszok, ragály, kisebb rablások és persze harc a „hatalomért”, amelyet végül egy nyomorék kis koldus törpe ragad magához, miután ki tudja, mit ígért csatlósainak, akik végrehajtják utasításait. Ott nem egy hajó érkezik, hanem három, ócska, rozsdás széthullás előtt álló tákolmányok. Ám az utazóközönsége egy ostromló hadsereg.Mi történik közben a parton?Raspailnál és most a kurd menekültek esetében a „partraszállás” előkelő helyen történik, így még nagyobb az ellentét a rongyos hadak és a „hatóságok” között. Amint látjuk, ez utóbbiak nincsenek felkészülve, eddig nem hittek a törvénytelen, vízum nélküli érkezésekben. Most, hogy rájuk mered a pőre valóság, egyetlen reakciójuk a bármiféle intézkedéstől való tartózkodás; feltételezik, hogy az ENSZ majd közbelép, hogy a globális civilizáció megfékezi a bandát, és különben is: szerintük a mai világban tárgyalással mindent el lehet intézni, bármilyen konfliktust sikerül elsimítani. Csakhogy a humanitárius jelszavak értéküket vesztik, a túlerő határoz, ez pedig a befejezett tényeket szentesíti. Igaz ugyan, hogy a Raspail-regény óta a világ kitalálta a nemzetközi békefenntartók intézményét, de mint most a valóságban kiderült, a kéksapkások nem az áldozatokat védik, hanem az agressziót segítik elő. „Békés” missziójuknál fogva átengedik a kezdeményezést és folytatást a támadó félnek. Egy kanadai békefenntartó tábornok épp az utóbbi hetekben jelentette be nyugalomba vonulását, mert mint mondta, nem bírta már, hogy az orra előtt mészárolják le ezt vagy azt az afrikai tömeget. Testet öltött Orwell forgatókönyve: a háború békét jelent, a gyűlölet szánakozást, a hazugság igazmondást.Jean Raspail A szentek tábora című regénye kibírhatatlan feszültség közepette végződik, és a Nyugat számára előrevetíti az aljas, gyáva kapitulációt, amelyben a párizsi kormány és hatósági szervei keresik a „megoldást”. Az író megmutatja a főváros koktélpartijait, amelyeken intellektuelek beszélgetnek whiskyspohárral a kezükben a világbékéről, és gúnyosan húzzák el szájukat, amint kiderül, hogy a kis riviérai hírecske visszafordíthatatlan világeseménnyé válik. De akkor sem intézkednek, mert beléjük sulykolták a tolerancia ostoba jelszavait. A jól felszerelt katonai és csendőri osztagok készen állnak, de nincs, aki kiadná a parancsot. Talán várják az ENSZ határozatát, mintha a New York-i üvegpalota begyulladt bürokratáit más fából faragták volna, mint az Élysée-palota tanácsosait.Egy szó, mint száz, a vérszomjas hadsereg partra száll, mint ahogy most a szerencsétlen kurd menekültek kopogtatnak a tisztes saint-raphaeli polgárok luxusvilláiban. Raspail persze regényt írt, nem riportot, és megszemélyesítette a szereplőket. Nála az utolsó szó különös epizódban válik drámaivá. Az egyik villa tulajdonosa régóta észleli a dekadencia számos jelét, és tudja, hogy mint a IV. századbeli Róma, ez a civilizáció sem képes ellenállni a nemzeti erények kopásának, a belső bomlásnak. De nem adja olcsón az életét. Megteríti asztalát porcelán- és ólomkristály poharakkal, a legjobb ízléssel és eleganciával. Aztán leül mellé borospoharával, na meg a revolverével. A történet itt ér véget, minek is legyen folytatása. A párizsi főbürokraták szétrebbennek, talán Amerikáig meg sem állnak. A riviérai polgár tudja, hogy nincs menekvés, az ENSZ dossziéiban szó sincs másról, mint a népek ölelkezéséről; a rongyos, leprás hadsereg „agressziójára” senki sem gondolt, ez nem volt beírva a haladás nagykönyvébe.Ritka még a mai világban is, hogy mindent előre ki tudjanak számítani a kutatók, hogy fikció és valóság ilyen elképesztő módon találkozzék néhány év leforgása múltán. A kurd menekültek kálváriája Jean Raspail regényének egyenes folytatása, a különbség csak a több millió, illetve a kilencszáz menekült létszámában van. De sebaj, a kurdokat más tömegek követik, a megmozdulás (eufemisztikusan: migráció) a háború vége óta folyamatban van, és minden alkalommal „meglepetésként” éri a parton állókat. Csakhogy a nyomornak megvan a saját logikája: a ködből egyszerre csak feltűnik a nyomorultak flottája, mivel az embercsempészek jól tudják: a „hatóságok” nem mozgósítanak, ők is a parton álló csodálkozók közé vegyülnek. Kevés az olyan öregúr, aki a borosüvege mellett revolvert is tart kéznél. Mit is érne? A művelt ember ismeri a történelmet, a sikeres migrációkat, az utóbbi idők elképesztő gyávaságát, amely mindig „tárgyalást” tanácsol. De nincs közös nyelv, nincs közös akarat. A hajók ott horgonyoznak a mindenkori Riviéra előtt.