Saron hajszája

Százötven sérültje és tizenöt halottja volt az izraeli F–16-osok támadásának Gázában, amelyek egy emberért, a Hamasz egyik parancsnokáért emelkedtek a magasba. A támadás azonban nemcsak a terrorista házát, hanem egy egész lakónegyedet megsemmisített. Ariel Saron miniszterelnök az eset után gratulált katonáinak a sikeres akcióért, s sajnálatát fejezte ki, hogy polgári áldozatok is voltak.
A cinikus sajnálkozás még inkább fölveti a kérdést: érdemes
volt-e egy emberért lángba borítani egy egész lakónegyedet? Netán ördögi terv rejtőzne a katonai hiba mögött? Mi indokolná különben a túlzsúfolt környéket ért rakétatámadást? A hírek szerint Saron személyesen hagyta jóvá a „büntetőakciót”, miközben térképein nyilvánvalóan láthatta a lakóházakat. Az izraeli kormányfőnek katonaként tudnia kellett, milyen következményekkel jár a támadás a polgári lakosság körében, mégis kiadta a parancsot.
Akkor hát hiba történt volna? Nehezen hihető. Sokkal inkább a „Buldózer” Saronra jellemző taktika érhető tetten a gázai támadásban. Kormányának ugyanis gondokkal kell megküzdenie. A szövetséges nagyhatalomtól kapott segélyek már nem tudják biztosítani a régi életszínvonalat. Számottevő a munkanélküliség, olyannyira, hogy kénytelenek kiutasítani az országból az izraelieknek derogáló feladatokat elvégző illegális dolgozókat. Korábban még ezt a kettős feladatot ellátó „feketemunkásprogram” jelentette az izraeli politika egyik mozgatórugóját, s egyben ideológiai alapot is biztosított. Bár nagy profitot nem lehet elérni, mégis jelezték az izraeli kibucok, hogy otthon vannak, legyenek akár Ciszjordániában, akár a Gázai övezetben, akár a dél-izraeli Negev-sivatagban. Ezek a mezőgazdasági telepek most várhatóan ridegebb időkre kénytelenek berendezkedni, mivel keresve sem találni olyan izraelit, aki önszántából menne napi tizenhat órát dolgozni egy banánültetvényre.
Morális téren még ennél is kritikusabb a helyzet. Egyre több tartalékos katona tagadja meg a bevonulást, mondván, nem akarnak a veszélyes, csak fanatikusok számára élhető földet jelentő Ciszjordániában igazságtalan háborúban meghalni.
A palesztinok oldaláról is bomlasztották az izraeliek egységét. Igaz, ezek az eszközök szimpatikusak voltak a világ közvéleménye szemében. Küszöbön állt ugyanis a megegyezés a Palesztin Hatóság és a fegyveres szervezetek között. A palesztinok új, minden korábbinál elfogadhatóbb biztonsági tervet nyújtottak be az illetékes izraelieknek, akik megfontolásra érdemesnek nyilvánították azt. Az öngyilkos merényletek nem követték sűrűn egymást, az utcákon is kevesebb volt a lövöldözés. Egy, a tanácskozáson részt vevő palesztin szakértő szerint órákon belül meg tudták volna kötni a tűzszünetet.
Ám Saronnak aligha kell a közelgő békés jövő, ennek ígérete még inkább megkongatta a vészharangot politikusi lelkében: ha „kitör a béke”, csökkenni fog a népszerűsége, s a közelgő választásokon a béketábor talán győzni fog. A kormányfő tudja, csak a „permanens háború” képes megtartani a hivatalában. Szerinte ez a szörnyű hajsza hasznára van mind az izraeli gazdaságnak, mind a lakosság moráljának. A segélyek fokozott sebességgel érkeznek, a világ közvéleményét a sajtó útján Izrael oldalára lehet fordítani, az izraeliekben pedig újra előbukkan a hazafi, aki nem adja szent földjét senkinek, s akár vére árán is megvédi hazáját. De most a vadászgépek támadása után visszatért régi kerékvágásába a világ. Saron pedig – miután túltette magát újabb „hibáján” – mormolhatja imáját: adj háborút, Uram!