Bakay Kornél szomorú. Holott elégedett is lehetne, mivel legújabb kutatására nemcsak a magyar, hanem a külhoni sajtó is fölfigyelt, s egyetlen hónap alatt kéttucatnyi újságíró érdeklődött a munkájáról. Bakay professzor öröme azonban nem éppen felhőtlen.
– A gyakornoki időmet is beleszámítva negyven éve vagyok ásató régész. Nos, életemnek ebben a döntő négy évtizedében még megközelítőleg sem váltott ki egyetlen kutatás sem olyan társadalmi visszhangot, mint ez a mostani, a 2002 júniusának derekán megkezdett, úgynevezett kőszegi Szálasi-bunker feltárása. Ráadásul még csak nem is ez az igazi szakterületem, mivel én a magyar őstörténettel, az eurázsiai lovas népekkel és középkori régészettel foglalkozom – ez ideig húsznál is több önálló kötetet publikáltam –, a bunker históriája pedig legújabb kori történelmünknek egy rejtélyes, legendákkal teli, de mégiscsak kicsiny epizódja.
A múlt az múlt
Hogy Bakay Kornél okkal szomorú-e, azt a kőszegi városi múzeum nagyvárosi embernek elérhetetlen nyugalmat árasztó évszázados falai között ücsörögve nehéz eldönteni. Mert jó itt beszélgetni, s közben a keskeny, mégis bőséges fényt árasztó ablakokon kipillantani a már-már hihetetlenül zöld gyepre, és elgondolkodni olyan utópisztikus dolgokon, hogy ha minden ember hasonló madárcsicsergős idillben élhetne, akkor egészen bizonyosan jobb lenne a világ.
– Adódik a kérdés, hogy akkor miért is vágtam bele a feltárásba – teszi föl Bakay professzor, a múzeum igazgatója a kérdést helyettem, s egyúttal visszaránt a jelenbe, pontosabban a közelmúlt valóságába.
– Személyes és lokálpatrióta okok miatt. Anyai ágon kőszegi származásúnak mondhatom magam. Apai ágon bácskaiak vagyunk, onnan 1944-ben üldöztek el bennünket. Hosszú hányattatások után, az ötvenes években kerültünk vissza Kőszegre. Kisgyermekként ekkor találkoztam először a Szálasi-bunker legendájával. Az épületrendszert nem volt szabad megközelítenünk, mivel a terület 1991-ig a vasfüggöny közvetlen környezetének számított, de mi, szánkózó, síelő gyerekek azért oda-odamerészkedtünk. Akkoriban a kőszegiek azt mondogatták, hogy rendkívül veszélyes hely a bunker, mert mindenféle rafinált szerkezetek védik. Ennek a hitnek adott alapot az 1946-os tragédia is, amikor négy gyermek halt meg egy robbanásban. Robbanószert találtak, és azzal játszottak.
– A bunker ugyanakkor Kőszeg városának egyik nevezetessége, még akkor is, ha egy nehezen vállalható történelmi korszakhoz tartozik, ezért régészként úgy tekintek rá, mint a nemrég szenzációs munkával föltárt, azóta valódi turisztikai nevezetességgé vált, már Anonymus által is említett óházi felsővárra. Az építmény kuriózum is, mivel az adott korból egész Európában három hasonló építmény található: Berlinben a Führer-bunker a Reichstag alatt, Bajorországban a berchtesgadeni sasfészek és a kőszegi Szálasi-bunker.
A kutatás érzelmi indítékainak tisztázása után gépkocsiba ülünk, és elindulunk az ásatáshoz. A Szabó-hegyre kanyargó szerpentin mesébe illő díszletek között kapaszkodik fölfelé, a panorámába feledkezve szinte elképzelhetetlen, hogy volt idő, amikor errefelé véres harcok dúltak. Hiába sorolja a professzor is a szikár tényeket, az Alpokalja zsongító hangulata valahogy mindent, még a rút anyagiakat, a költségvetés és költségigény adatait is költőivé varázsolja.
– A bunker tizenegy évvel ezelőtt ugyan megközelíthetővé vált, azonban a munkálatok elkezdéséhez jó ideig nem találtam mecénásokat, mivel az állami múzeumi költségvetés sem korábban, sem most nem biztosított erre a célra egy árva fillért sem.
– Hosszas szervezkedés után sikerült kőszegi vállalkozókat megnyerni az ügynek: Kaltenecker Lajos – akinek az anyagiak döntő részét köszönhetjük –, Varga György, Karádi Péter és Bráder Tibor sietett a segítségemre, és ajánlott föl embereket, gépeket, berendezéseket, gerenda- és deszkaanyagot. Nyitányként a Szombathelyi Erdészeti Rt. segítségével és közvetlen támogatásával 2002. június derekán kezdtük a feltárást.
A parkolóvá öblösödő keskeny út tele autókkal. A turisták azonban egységesen és megingathatatlanul fölfelé, az óházi felsővárhoz indulnak, mert innen nézve semmi sem mutatja, hogy néhány méterrel lejjebb nem mindennapi titok megfejtésén dolgoznak a szakemberek. Csak amint lekanyarodunk a csúszós lejtőn, tárulnak elénk a nagyszabású munkálatok bokrok rejtette részletei, a hatalmas földhalmok meg a vaskos gerendákkal megerősített, deszkapallós lejáratok.
A bumm
Apró, pici sisak mozog a kürtő mélyén. Huszonegy méter még vízszintesen is sok, hát még így, amikor a földfelszínt s az odalentet csupán egy hosszú, ám annál vékonyabb, kissé veszélyesnek tűnő könnyű fémlétra köti össze. Iszonyú munka lehetett ezt kiásni – ez az első gondolat, amely a titkos járat láttán az ember eszébe ötlik.
– Kemény munkával tudtuk csak a lejárati aknákat megtisztítani – magyarázza Bakay professzor.
– A főlejárat, amelyet A aknának neveztünk el, szinte megközelíthetetlennek tűnt, mivel rendkívül nagy erejű robbantással tették tönkre. Először azt gondoltam, hogy a robbantást a visszavonuló magyar erők hajtották végre, illetve fölmerült, hogy a bunkerrendszert esetleg a földühödött Vörös Hadsereg dúlta föl. E két feltételezés okán hittük, hogy odalent korabeli felszereléseket és a történelemtudomány számára hasznos iratanyagot találhatunk. Sajnos súlyosan csalódtunk, mert amikor a C aknának elnevezett melléklejáratot kitisztítottuk, és előkerült a betonkoszorúval megerősített ajtókeret a betonajtóval, kiderült, hogy a lehatoló személyek nemcsak a tárgyi eszközöket, de még a burkolatokat és a tartó gerendafákat is elvitték, vagyis a csupasz szikláig mindent kipucoltak. Ennek ellenére már az első leszálláskor sikerült a déli, 2-es számú teremig eljutnunk, amely ugyan berendezés nélkül, de sértetlen állapotban maradt meg. A termet kőszegi kőművesmesterek építették ötvenes téglafalból, úgynevezett feszített római dongaívvel. Szerencsétlenségünkre azonban valamennyi villanyvezetéket leszaggatták, így az eredeti lámpákból s a légnyomásveszély miatt derékszögben megtört folyosók fordulóiba szerelt telefonokból egyetlenegy sem maradt meg.
Ezen a ponton az elméleti előkészítés véget ér, s Bakay Kornél int, hogy induljunk lefelé. Védősisakot öltünk, aztán a már megcsodált létrán lassan ereszkedünk lefelé. Az akna aljában vár vezetőnk, s a „földet érés ” pillanatától kommentálja a látnivalót.
– Ez a folyosó vezet a 2-es terembe, ahol végül megoldódott a berobbantás rejtélye, de majd úgyis látják saját szemükkel, mert az elkövetők még az aláírásukat is az utókorra hagyták.
Az egyemberes folyosón néhány kilencvenfokos kanyart követően érkezünk a törzstiszti terembe. Leginkább borospincére hasonlít az építmény, főként, hogy az előttünk járók tökéletes munkát végeztek, s valóban nem hagytak a csupasz falaknál többet. Vezetőnk azonban egy beugróra hívja föl a figyelmünket, ahol föllelte a dúlás írásos bizonyítékait.
– Ezen a helyen értettem meg, hogy téves volt mindkét föltevésem, mert nem a védő Hunyadi János testőrzászlóalj, és nem az ostromló orosz hadsereg, hanem 1958-ban az akkori határőrség, a köznyelvben csak zöld ÁVO-soknak nevezett alakulat tagjai hajtották végre a robbantást. Ezt onnan tudjuk, hogy a katonák falfirkában örökítették meg a nevüket.
Nézzük a négy évtizedes szöveget, „Itt jártunk”, és három név meg a dátum: 1958. október 29. Majd, ahogy az erős lámpával körbevilágítunk, újabb feljegyzésre figyelünk föl, melynek keltezése 1958. június. Bakay Kornél rögzíti a nyomot, és kifejti, hogy ez csak alátámasztja azon elképzelését, miszerint az ÁVO-sok több alkalommal is jártak idelent, mert talán hasznosítani akarták a föld alatti létesítményt, ám végül letettek szándékukról, és elpusztították a bunkert. Mivel a terem további újdonságokkal nem szolgál, az ásatás vezetője képzeletbeli föltáró sétára invitál bennünket.
– A főlejárathoz csatlakozó folyosórészt, illetve az A aknát – amelyet közvetlenül Szálasi külszíni épülete mellett alakítottak ki, és egy csigalépcsőn keresztül volt megközelíthető – teljesen tönkretette a detonáció, így oda most csak egy hatvan centiméteres résen, hason kúszva lehet behatolni. Amikor bemásztunk, ugyanezen a derékszögben megtört folyosórendszeren keresztül értük el az 1-es termet, ahol legnagyobb szomorúságomra szintén ott díszelgett az ÁVO-sok szignója. Jelenleg a harmadik, legmélyebb, számításaim szerint huszonegy méteres szellőző vészakna tisztításán munkálkodunk, és reménykedünk, hogy az 1-es és 2-es termet összekötő folyosón további helyiségeket, például az őrök szobáját is megtaláljuk.
Utolsó nap
Kifelé nehezebb. Míg odabent a dúlás nyomait kutattuk, idekint eleredt az eső, jócskán megnehezítve a létramászást. Bakay professzor azonban egy fikarcnyival sem marad el mögöttünk, épp csak kilépünk a felszínre, már érkezik ő is, s szinte szünetet sem tarva meséli a terület történetét.
– 1944. október 16-án, Horthy Miklós kormányzó kiugrási kísérletének kudarca után a hungarista mozgalom vezetője, Szálasi Ferenc vette át a hatalmat. November derekáig a németek kifejezetten ellenezték, hogy Szálasi az oroszok elől Nyugat-Magyarország területére meneküljön, ám ő ennek ellenére megbízott egy bizonyos Liska Jenő budapesti nagyvállalkozót, hogy Kőszegen, a Szabó-hegy mögött építse ki a Gyepű II. vezéri védőkörlet nevű főhadiszállást. A munkálatok 1944 novemberében indultak. A közhiedelemmel ellentétben a föld alatti és a felszíni létesítményeket nem munkaszolgálatosok és zsidó emberek építették, mert ezek a szerencsétlenek csak az útépítésben és a körlet kialakításában vettek részt.
A Gyepű II-t egy háromholdas területen alakították ki. A vezéri barakkot a kor viszonyaihoz képest fényűzően rendezték be, s a testőrség, a törzstisztek és a hadtáp épületeit is kulturáltan szerelték föl. A térséget a Hunyadi János testőrzászlóalj védte 458 fővel, egy Deák nevű vezérőrnagy és egy Mészáros nevű vezérkari ezredes parancsnoksága alatt.
A főhadiszálláson Szálasi csak rövid ideig lakott, noha Budapestet 1944. november 21-én hagyta el a kíséretével együtt: ismereteink szerint a védőkörzetben huzamosabban csak 1945. február végétől március 27-ig tartózkodott, amikor aznap este, teherautóra pakolva minden felszerelését és töméntelen mennyiségű iratot, elmenekült nyugatra az ausztriai Semmering felé. Szálasi parancsára a Szent Koronát és a koronázási jelvényeket is Kőszegre hozták, és 1945. március 27-én hajnalban a Kálvária-hegy alatti különálló bunkerből – melyet kifejezetten a korona tárolására építettek – vitték tovább. Május elején érkeztek meg Semmeringből Mattseeba, ahol ötödikén Szálasi megadta magát az Egyesült Államok nyolcadik hadseregének. Ezt azért fontos kiemelni, mert az akkor lefoglalt iratanyagot az Egyesült Államoktól a mai napig nem kaptuk vissza, és nem is tudjuk, hogy hol találhatók, mert az amerikai fél ebben az ügyben nem hajlandó tárgyalni. Minden ez irányú próbálkozásunktól mereven elzárkózik, mondván, „hadizsákmányról” van szó.
Utoljára körbejárjuk az egykori védőkörletet. Bakay Kornél helyenként magyaráz, helyenként pedig dühöng, mert a turisták, ha erre kirándulnak, szinte minden alkalommal bedöntik a kerítést, és műanyag palackok szerteszórásával hirdetik az új kor hajnalát.
– Nem értem őket – dohog az igazgató, miközben összegyűjt néhány kólásdobozt, ám a jogos fölháborodás csak egy röpke pillanatra tántorítja el 1945 márciusától.
– A közvélemény előtt kevéssé ismert, hogy miként is esett el a Gyepű II. vezéri védőkörlet. Kőszeg ellen az oroszok több mint százhatvan harckocsit vetettek be. A város ellenállás nélkül került a kezükbe, a védőkörletet azonban sokáig védték a magyar katonák. Szálasiék március 25-én határozták el, hogy elhagyják az országot. A 27-i indulást követően a hátramaradt véderők kapták a parancsot, hogy mind a testőrzászlóalj, mind a honvédségi alakulatok az utolsó golyóig álljanak ellen, ezzel biztosítva a nyilas nemzetvezető visszavonulását. A történelem fintora, hogy a parancsot kihirdető vezérkari százados a védőkörletből távozva meg sem állt az orosz parancsnokságig: fehér zászlós gépkocsin érkezve megadta magát. Ráadásul vitte magával a magyar alakulatok állástérképét is, így a Vörös Hadsereg rendkívül kemény és pontos támadást intézett a centiméteres pontossággal meghatározott célpontok ellen. A négyszázötvennyolc fős testőrzászlóaljból csak háromszáz ember tudott az erdőn keresztül, keserves harcok árán visszavonulni. Egy hadnagy visszaemlékezéseiből tudjuk viszont, hogy az árulás ellenére a magyar erők keményen ellenálltak, és itt a lejtőn legalább kétszáz orosz katona vesztette életét.
A lejtő ma már újra csöndes. A háború sebeit eltüntette a természet, s a Gyepű II. vezéri védőkörletet visszahódította az erdő. Bakay Kornél azonban arra készül, hogy a területet nyüzsgő turistalátványossággá alakítsa.
– A bunker feltárását augusztusra befejezzük. Terveink szerint, ha kész vagyunk a járatok megerősítésével, akkor megpróbáljuk visszaállítani az eredeti állapotot. A berendezések rekonstruálásához s a lejáratok kiépítéséhez azonban újabb anyagi segítségre lesz szükségünk. A bunker történetének feltárását nehezíti az is, hogy az iratokba nehezen nyerhetek betekintést. Az ÁVO-sok idevonatkozó iratait azzal a feltétellel vizsgálhatjuk csak meg, ha messzemenően figyelemmel vagyunk az ÁVO-sok személyiségi jogaira.
Bakay professzor dohog még egy kicsit, aztán a munkásokkal egyezkedik, hogy merre is folytassák az ásást. Végül hozzánk fordul, hogy újfent szomorúságának adjon hangot.
– Elmondták, hogy az interneten azt olvasták rólam: a fasiszta Bakay náci szentélyt épít Szálasi emlékére. Holott csak a munkámat végzem. Hiszen régész vagyok. Régészként pedig úgy gondolom, hogy igenis meg kell ismernünk történelmünk vérzivataros, nehezen vállalható részeit is. Mert a históriásnak csak egy célja lehet: az igazság feltárása.
origo.hu
Újabb fordulat történt Kapu Tibor kilövésével kapcsolatban
