Kockázatos kaland

Láthatóan minden erejével azon van az Egyesült Államok, hogy Irakra, mint a „gonosz tengelyének” prominens képviselőjére rábizonyítsa azokat a cselekedeteket, amelyek alapján jogszerűen megindíthatná támadását a közel-keleti ország ellen.
Mivel a Szaddám Huszein rendszere elleni csapás a terrorizmusellenes hadjárat része lenne, amerikai illetékesek egyre-másra hangoztatják, hogy az iraki rezsim jó kapcsolatokat ápol az al-Kaida terrorszervezettel – igaz, erre nincsenek bizonyítékaik. Nem is lehetnek, ugyanis Szaddám Huszein mindig kínosan ügyelt arra, hogy országa még véletlenül se keveredhessen a terrorizmus támogatásának gyanújába. A tömegpusztító fegyverek ellenőrzésére létrejött ENSZ-szervezet visszaengedésével ugyan úgy tűnt egy pillanatra, lélegzethez juthat az iraki rezsim, Bush elnök azonban azonnal lehűtötte az optimistákat, mondván, semmi sem változott, Szaddám Huszeinnek mennie kell. A fegyverzetellenőrök vezetőjének pedig esze ágában sincs Bagdadba utazni, amíg minden feltétel adott nem lesz a nyugodt munkavégzésre.
Ismert tézis, hogy a háborús győzelem legfontosabb eleme a közvélemény megnyerése. Különösen igaz ez az Egyesült Államokra, ahol az összes írott és elektronikus médium hónapok óta „puhítja” a lakosságot, hogy ne tiltakozzanak később a várható veszteségek miatt. Az előjelek arra mutatnak, hogy nagyon véres, akár nukleáris, vegyi vagy biológiai fegyvereket is felvonultató háború áll küszöbön.
A közvélemény megnyeréséhez az Egyesült Államok talált magának egy Szaddám Huszein-ellenes, emigráns irakiakból álló csoportot, amely – korlátozásokkal ugyan – támogatja terveit. Londonban egy hónappal ezelőtt találkoztak is az emigrációban élő irakiak, megbeszélésüket amerikai részről a legmagasabb szinten üdvözölték. Ugyanakkor a hadjárat tervezői is tisztában vannak azzal, hogy Irak nem Afganisztán, s bár az emigránsok jó része egyáltalán nem szimpatizál Szaddám Huszeinnel, mégsem támogatja az ellene szőtt terveket. Mi történik ugyanis akkor, ha Huszein helyett jön valaki? Vagy az amerikai bábkormány békefenntartókkal, vagy egy akarnok nemzetvezető, Szaddám szakasztott mása ragadja meg a hatalmat. Egyik megoldás sem tetszik az irakiaknak, akik így még véletlenül sem ágálnak a zsarnok Szaddám Huszein ellen. Sőt, élénken él bennük a tizenkét évvel ezelőtti Sivatagi vihar hadművelet emléke. Akkor százezrek haltak meg a bombázásokban. A történtek alapján a lakosság tehát egyáltalán nem várja megváltóként a támadás napját, s menekülnek a nagyvárosokból, hogy túléljék az újabb háborút. Amerika pedig felteheti magának a kérdést, ér-e annyit a diktátor elmozdítása, a terrorellenes harc hevének fokozása, hogy akár a „Szent Szövetség” létét veszélyeztessék. Az arab államok, sőt, Európa NATO-tagországai is máshogy viszonyulnak a mostani helyzethez, mint Afganisztán esetén. Még Tony Blair, Bush elnök állandó segítőtársa is kételyeit hangoztatta, nem beszélve a németekről, akik visszautasították segítségüket. Ez azonban láthatóan nem zavarja az amerikaiakat, akik láthatóan akár egyedül is belevágnának a több mint kockázatos kalandba. A miértre több válasz is akad. Például az, hogy novemberben újra urnákhoz járulnak Amerikában, hogy feltöltsék a képviselőházi helyeket. Az új kampánynak többek szerint jót tenne egy kis hazafias lelkesedés. Mondjuk, amilyen egy távol eső háború esetén munkál a lelkekben.