A bizalom ára

Juhász Ferenc a Jane’s Defence Weeklyben, a világ egyik legtekintélyesebb biztonságpolitikai lapjában a minap éles bírálatot fogalmazott meg Magyarország előző kormányával szemben. A szocialista honvédelmi miniszter azért a döntéséért bírálta az Orbán-kormányt, hogy a Fidesz vezette kabinet nem küldött csapatokat Afganisztánba, amikor az USA által vezetett koalíció megkezdte hadműveleteit az ázsiai országban.
A kijelentés bizonyára sokakban megütközést kelt, hiszen azt mondhatnánk, a józan ész politikájának diadala, hogy Magyarország – ez egyszer – nem vesz aktívan részt egy olyan háborúban, amelynek konkrét céljai legalábbis homályosak a Kárpát-medencéből nézve (mégha a terror elleni háború általános célkitűzéseivel egyet is érthetünk).
Ha felidézünk egy NATO-val kapcsolatos három évvel ezelőtti parlamenti közjátékot, akkor zavarunk csak fokozódik, hiszen azt kell látnunk, Juhász Ferenc nem a terrorizmus elleni harc iránti elkötelezettsége miatt, hanem pártjának pillanatnyi érdekei szerint dobálózik ilyen súlyos kijelentésekkel, amelyek egyenes következménye lehet, hogy ő – elődjétől eltérően – tényleg áldását adná arra, hogy magyar fiatalokat küldjenek Afganisztánba.
1999 májusa sejlik fel előttem, amikor a menekülttáborokat jártam Albánia északi részén. Tízezrével jöttek albánok Koszovó felől, miután a Milosevics áldásával megindított „Patkó” hadművelet során elüldözték őket otthonaikból. Sokan napok óta úton voltak már – erdőkben kellett bujkálniuk, gyalogosan, kerülő úton, veszélyes hegyi ösvényeken kellett haladniuk – mikor megérkeztek a határhoz, ahol meggyilkolt, elhurcolt rokonokról, és mérhetetlen szenvedésről számoltak be az őket faggató riportereknek. Dél felé tartottak az autóval alig járható utakon, az anarchiába süllyedt Albánia belseje felé, a hatóságok pedig elkeseredett kísérletet tettek arra, hogy az amúgy is kaotikus viszonyok közepette valamiképp kezelni tudják az irtózatos emberáradatot.
Mikor a menekültek miatt Albániában és a szomszédos Macedóniában is elszabadult a pokol, a NATO már megindította légi hadjáratát Milosevics Kisjugoszláviája ellen, hogy végre pontot tegyen annak a horrortörténetnek a végére, amelynek a koszovói exodus csupán apokaliptikus végkifejlete volt, és amely már 1990 után kezdetét vette Tito darabokra hulló föderációjában.
Ebben az időszakban, 1999. május elején nyújtott be a Magyar Szocialista Párt egy olyan javaslatot az Országgyűlésben, amely azt szorgalmazta, hogy Magyarország területéről ne szállhassanak fel jugoszláviai célpontokat támadó NATO-repülőgépek bevetésre, miközben az MSZP padsoraiban is tudták, s nagyon is tisztában voltak azzal: tőlünk pár száz kilométerre a második világháború vége óta nem látott genocídium folyik, ahol nemcsak az a tét, hogy a civilizáltnak mondott Nyugat végre bebizonyítsa, Európában nem lehet többé büntetlenül elüldözni egy egész népcsoportot otthonából, hanem az is, hogy sikerül-e stabilizálni a tíz éve forrongó Balkánt; vagy bele kell nyugodnunk abba, hogy Magyarország közvetlen szomszédságában állandósul az erőszak, a bizonytalanság, a nyomor, amit bizony nem lehet országhatárok között tartani.
A szocialisták akkor hangosan követelték, Magyarországról ne- csak támadó gépek ne szállhassanak fel, de szárazföldi erők se indíthassanak támadást, valamint – és ez a legfontosabb –, magyar alakulatok se vehessenek részt ilyen akcióban, bárhonnan is kezdeményezzék ezt az inváziót.
Ám a Magyarországról esetlegesen indítandó szárazföldi akciókra nem volt szükség, Budapest akkor ennek diplomáciai lépésekkel is elejét vette, magyar harcoló alakulatokra pedig – ahogy ezzel az MSZP akkor szintén tökéletesen tisztában volt – a NATO nem tartott igényt. Mert a katonai szövetség vezetése is tudta, milyen színvonalon áll az a Magyar Honvédség, amelynek legutolsó dicsőséges hadjárata, amelyre még technikai felkészültsége az akkori fejlesztések révén elegendő volt, a Csehszlovákia elleni szégyenteljes, 1968-as szovjet megszállás támogatása volt. Mindenki tudta – legfőképpen Kovács László, aki 1999 májusában azt hangoztatta, a kormány „nem ura a helyzetnek” – hogy ez a hadsereg a Szovjetunió csatlósaként évtizedeken keresztül ágyútöltelék szerepre készült, mert az egykori moszkvai haditervek szerint feladata az volt, hogy utat nyisson az Alpokban Olaszország felé az Európát lerohanni készülő Vörös Hadseregnek, miközben a Néphadseregnél semmifajta komoly kiképzés nem folyt a hegyi hadviselésre való felkészítés érdekében. Talán ennek következménye az is, nem pedig a Juhász által a Fidesz-kormányzattól számon kért haderőreform elmaradásának, hogy a Magyar Honvédség 1999-ben olyan – egyébként feladatukat a nehézségek ellenére kifogástalanul végrehajtó tiszteket – küldött Albániába egy tábori korházzal, akiknek folyton segítséget kellett kérniük a mellettük táborozó spanyol hegyivadász ezredtől, mert a budapesti hadvezetésnek csupán néhány száz kilométeres távolságból is már leküzdhetetlen akadályokat jelentett a Durres mellett állomásozó piciny katonaorvosi egység zökkenőmentes logisztikai támogatása.
Juhász Ferenc jelenlegi honvédelmi miniszter is tisztában van azzal, hogy erre a hadseregre nincs szükség ma Afganisztánban, hiszen előző kijelentését cáfolva ő maga nyilatkozza a Jane’s-nek : „El kell fogadnom, hogy rövid távon – a képességek hiánya miatt – a felkészülésen kívül semmi mást nem tehetünk.”
Félreértés ne essék: nem lehetünk tagjai úgy egy katonai szövetségnek, hogy abban csak jogaink vannak, kötelességeink pedig nincsenek. Jelenleg azonban úgy áll a helyzet, hogy a magyar hadsereg a minimum minimumán működik, és a NATO-nak is hasznosabb, ha védelmi kiadásainkat inkább a modernizációra és az átalakításra fordítjuk, az afganisztáni válság kezelésében pedig nem katonai, hanem egyéb hozzájárulással – mondjuk az újjáépítés terén – segítjük szövetségeseinket, mint ahogy ezt az akkori és júliusban a mostani kormányzat is kinyilvánította a Kabulba kijuttatott segélyszállítmányokkal, valamint az új afgán hadseregnek küldendő magyar haditechnikára vállalt kötelezettséggel. Az, aki ennek ellenére afganisztáni magyar fegyveres szerepvállalást szorgalmaz, egyszerűen felelőtlen. Ha valaki azonban a honvédség képességeinek ismeretében fogalmaz meg ilyen nyilatkozatot, ahogy Juhász Ferenc tette ezt a Jane’s-ben, amelyet elsősorban nem magyarországi döntéshozók olvasgatnak, akkor viszont arra is gyanakodhatunk, hogy ez a nyilatkozat nem (csak) arról szól, amire az első pillanatban gondolhatunk.
Akkor ez üzenet.
Üzenet az elbizonytalanodott szövetségesek felé, hogy nem számít a múlt. Nem számít, mit mondtunk három évvel ezelőtt. Nem számít, hogy kinek dolgozott az ország miniszterelnöke 1978-tól. Most már bízhattok bennünk.
Még akkor is, ha ennek a bizalomnak ára van.