A dzsihád harcosai

Csecsenföld védői, a fegyveres csoportok s gerillaszervezetek soraiban rendszeresen feltűnnek a helyiektől eltérő, sötét hajú s szemű, arab külsejű legények. Róluk csak suttogva beszélnek beosztottaik és harcostársaik. Ők azok az „arab csecsenek”, akik az iszlám győzelméért harcolnak Csecsenföldön, Boszniában vagy a Távol-Keleten. Ők az iszlám világ szent harcosai.
Mint a tálib rendszer esetében, itt is a vallási iskolák – madraszák – hallgatóiból kerül ki az ellenállók java része. Afganisztánban és Pakisztánban tanulnak a legtöbben, Iszlámábád közlése szerint csak náluk hatezer ilyen iskola van. Ide özönlenek a hitükért tenni akaró fiatalok a világ minden részéből: arabok, közép-ázsiaiak, távol-keletiek, sőt európaiak és amerikaiak is (mint John Walker Lindh esete is bizonyítja). Az iskolák ideológiát adnak, s kiválasztják azokat a fiatalokat, akik képesek lehetnek harctéren is megszolgálni a bizalmat. Ők olyan kiképzőtáborokba kerülnek, amelyeket az afgán– szovjet háború óta használnak. Ha felkészítésük befejeződött, belépnek ebbe a sajátos idegenlégióba.
Ezek a harcosok nem szoktak beteget jelenteni, kisebb sebesülésük miatt lemaradozni, vagy akár egyet is kihagyni a nap öt imájából. Ugyanakkor lesújtó véleményük van a csecsenekről: „Jó harcosok, de rossz mozlimok” – vélte egyikük. Való igaz, a csecsenek az orosz civilizációs ártalmaknak nem tudnak ellenállni, ezért dohányoznak és nőkkel szórakoznak. A vahabiták – ahogy a Szaúd-Arábiában uralkodó szekta után nevezni szokták a szélsőséges ideológiával felvértezett arab harcosokat – kizárólag a harc miatt vannak Csecsenföldön, így érthetetlennek tartják, hogy a hazájáért küzdő fegyveres jókedvre derülhet a harcok szüneteiben. Emellett vallási szempontból is jelentős különbségek adódnak. A vahabiták a „tiszta iszlámot” követik, a csecsenek pedig a „naksbandi szúfizmus” hívei. Ez utóbbi helyi szentek követését is engedélyezi, amely a tiszta iszlám számára elképzelhetetlen (még Mohamed próféta sírja előtt sem szabad meghajolni!). Ezért a két csapat egymást segítve, de egyedül harcol, saját parancsnokuk alatt.
Ilyen vezető volt Hattab, a „fekete arab”, akit az év elején lőttek le a szövetségi katonák. Oroszország Oszama bin Ladenje a nyolcvanas évek közepén harcolt a szovjetek elleni háborúban, majd 1992-ben arab társaival együtt részt vett bizonyos katonai műveletekben a frissiben függetlenné vált, zavaros Tádzsikisztánban. Innen vezetett Csecsenföldre az útja, ahol aztán utolérte a halálos lövés. Egy vezér elveszítése azonban nem jelenti a hadsereg szétszaladását. Mindig lesznek Hattabok, és mindig lesznek fiatalok, akik követik őket. Pénzt pedig bőségesen biztosítanak az iszlám országok. Hitük szerint a rászorulóknak rendszeres alamizsnát (zakát) kell adniuk, és az így gyűjtött összeget fel tudják használni különböző alapítványok támogatására, ahonnan egyenes az út a „fekete arabok” zsebébe.