A Putyin–Bush fotók ára

Kovács László állhatatos ember. Nem nyugszik, amíg be nem bizonyítja, hogy az Orbán-kormány tönkretett mindent a külpolitikában. Ugyanezen munkálkodnak a gazdasági, a kulturális szférában, vagy éppen az oktatásban dolgozó kollégái, ám a pártelnök-miniszternek a legfontosabb mégis a szívéhez legközelebb álló terület. Már a múlt év végén tüzet nyitott a jobboldalra, a választási kampány témájává téve a külpolitikát. A szocialisták fennen hirdették, hogy romokban hevernek a szomszédsági kapcsolatok, bajban a határon túli kisebbség, Orbánék eltemették Visegrádot, nem halad az uniós csatlakozás, és mélypontra süllyedt a viszony az Egyesült Államokkal és Oroszországgal. Csúsztatnánk, ha most azt mondanánk, hogy e területeken nem akadtak problémák. Az orosz relációban például a történelmi előítéletek terhe után a nosztalgikus illúziókergetés gátolja az érdemi munkát. Pedig Kovács László rögtön a választások után közölte velünk, Magyarország immár kitört az elszigeteltségből, s a befolyásos vezetők egymást tapossák, hogy találkozhassanak Medgyessy Péterrel.
Váratlanul légy került azonban a levesbe. Derült égből villámcsapásként ért mindenkit a hír: a magyar miniszterelnök bensőséges kapcsolatot ápolt a kommunista rendszer titkosszolgálatával. Pillanatok alatt kiderült, a király meztelen. Az ilyenre ugyanis a nyugati demokráciákban kényesek. Így aztán Medgyessy Péter nyugodtan nyaralhatott a Riviérán, gyárthatta a száznapos programokat, hiszen a beígért nagy emberek nem háborgatták, nem bombázták meghívásokkal.
Kipukkadt hát a kommunikációs lufi, s Kovács László itt áll megfürödve. Nem azt ígérte ugyanis, hogy Mádl Ferenc jóval többet utazik majd, mint Medgyessy Péter! A külügyminisztert azonban nem olyan fából faragták, aki meghátrál ilyen apró nehézségek előtt. Hóna alá csapta hát diplomatatáskáját, s elindult Washingtonba és Moszkvába. Elhatározta, addig nem nyugszik, amíg össze nem hozza azt a két fránya kormányfői vizitet. Valljuk meg, presztízsokokból nem is nagyon tehet mást, hiszen szerencsétlen módon már a kampányban beevezte előbb a pártját, s immár az országot is ebbe az utcába. A kormány külpolitikai programjából konkrétumok, előremutató koncepció helyett így több hónap elteltével sem látszik több az előző négy év indulatoktól túlfűtött tagadásánál, a belpolitikától vezérelt célként pedig nem látszik más, mint hogy tető alá hozzák e két csúcstalálkozót. Bármi áron!
S úgy tűnik, azért a két fotóért Kovács László hajlandó áldozni is. Washingtonban előbb megígérte, hogy fegyvereket küldünk Afganisztánba, aztán felmerült, hogy katonák is menjenek, s ezután már nem lepődnénk meg az iraki szerepvállalás felajánlásán sem. Az amerikai befektetőknek kedvez elsősorban a kormány akkor is, amikor – mellesleg ebben az ellenzékkel harmóniában – az utolsó pillanatig nyitva hagyja az uniós csatlakozási tárgyalásokon a versenyfejezetet. E kényszerhelyzetben azt is bizonyítania kell az új vezetésnek, hogy legalább a magyar–orosz viszony terén fel tud mutatni valamilyen eredményt. Kovács László ugyanis már annyit beszélt az elmúlt fél évben a keleti kapcsolatok javításáról, hogy néha már úgy tűnt, el is felejti, az ország egyébként 12 éve nyugat felé száguld, s éppen az Európai Unió küszöbén toporog türelmetlenül. Sokat mondó jel, hogy a szocialisták fő Európa-szakértőjének számító Szanyi Tibor is – sokak meglepetésére – Brüsszel helyett Moszkvában tűnt fel a minap. A térséggel foglalkozó szakértőként is aláhúzhatom, a probléma természetesen nem az, hogy a kormány javítani akarja a viszonyt Moszkvával. Azonban Oroszország kapcsán is inkább csak hangzatos szólamokat hallunk, s arról alig valamit, miként is képzeli el a Külügyminisztérium például a keleti piacok látványos felfuttatását, az export illúzórikus, 50 százalékos bővítését, a politikai kapcsolatok vitán felül kívánatos javítását. Miközben ismét csak ordít a koncepció hiánya, egyelőre csak annyit látunk, hogy kínosan érintette a kormányt a közelmúltban Lamperth Mónika belügyminiszter moszkvai útjának lemondása az utolsó pillanatban, s elmaradt a védelmi miniszterek tervezett találkozója is. Mindez azzal függhet össze, hogy a moszkvai fényképezkedésnek ára van. Katonai együttműködés és engedmények a stratégiai befektetések terén. Kovács László erről azonban szégyenlősen hallgat. Nem így a jelenlegi kormánykoalícióval érezhetően szimpatizáló laptársaink, amelyek a minap fejcsóválva sorolták, milyen „apró gesztusokat” kér a Kreml a decemberi vizitért.
Teheti, mert a kormány belpolitikai ígéretei, irreálisan túlhajtott presztízsszempontjai miatt lépéshátrányban van, kiszolgáltatott, s akár a nemzeti érdekekből is kénytelen lehet áldozni. Értesüléseink szerint Moszkva például egyértelműen ahhoz köti a csúcstalálkozót, hogy azon kormányközi együttműködést írjanak alá a haditechnikai együttműködésről. Fölösleges gesztusnak tűnik ez egy NATO-tagtól, hiszen elegendő garanciát nyújtana a szokásos tárcák közötti keret is. Felmerült már az is, hogy a korábbi megegyezéssel ellentétben 14 helyett immár 27 MiG–29-es vadászgép üzemidejének meghosszabbítását végzi el az orosz fél. Moszkva a számára oly fontos, alapvetően az energia- és petrolkémiai ipart érintő befektetésekben is gesztusokat vár. Az olaj- és gáztranzit biztosításán túl ugyanis a már a 90-es évek utolsó harmadának elején lefektetett úgynevezett Karaganov-doktrína szellemében hídfőállásokat igyekszik szerezni e térségben még az EU-csatlakozás előtt. E tervek kiteljesítésére pedig jó lehetőséget nyújt Oroszország szeptember 11. után látványosan megnőtt mozgástere, főképp, ha mindez gyenge, így zsarolható kormányokkal találkozik. Az ellen aligha lehet kifogás, hogy összekössék a Barátság és az Adria olajvezetékeket, s ezt az előző kormány is támogatta, hiszen a szállítások megnövelése például az országnak több tranzitdíjat jelent. A BorsodChem után az oroszok nem mondtak le a TVK-ról sem, amellyel a Lukoil fűzné szívesen szorosabbra a kapcsolatait, a Jukosz a Mollal tárgyal a vegyipari együttműködés lehetőségeiről, s a sajtóban legalábbis felmerült a gázüzletág megvételének elképzelése is. Továbbra is fontos azonban mindezek kapcsán a tőke átláthatósága, s kérdéses, hogy jelenlegi helyzetében a kormány emellett milyen erővel tud kiállni, és igencsak megfontolandó a kizárólagosság elvének szem előtt tartása is a stratégiai ágazatokban. A Moszkva felé gyakorolandó esetleges gesztusok felvetik a viszonosság kérdését is, hiszen például egy lépést sem sikerült elmozdulni a műkincsügyben, és manapság akadályok tornyosulnak a rudkinói magyar katonatemető megnyitása előtt is. Oroszország megnövekedett súlyát figyelembe véve egy nemzeti alapon gondolkodó kormánynak a korábbinál is szorosabban együtt kellene működnie Moszkvával a nemzetközi fórumokon a kisebbségeket érintő problémák kezelésében.
A magyar–orosz vagy a magyar–amerikai kapcsolatok további erősítése tehát kétségkívül üdvözlendő, akad is feladat bőven, s a csúcstalálkozók ezek megoldását elősegíthetik. Azonban nem úgy, ha a magyar kormányfő úgy könyörgi be magát a Kremlbe, illetve a Fehér Házba.