A voksok után

Szódás Sándor barátom nem boldog a választásokon történtek miatt, s én szorosan csatlakozom hozzá. Azt mondja, ami itt van, az még nem nemzet, csupán népesség, talajukat keresik, kapaszkodókat, fogantyúkat meg a piros, fehér, zöld színeket, s azt is csak külön-külön, de ettől egyszer még révbe is érhetnek, csak nem szabadna rálépni a vörös posztóra…
Borzasztóan bírom az öreget, de engem ő sem vigasztal meg (tragédia történt, politikai lávaömlés, földcsuszamlás) – s nem tudni, hogy tényleg egy Ázsiából ide települt néppel van-e dolgunk vagy inkább talán Szent István király magyarjaival?
Ez a kérdés, válasszatok!
Ez persze fölösleges, elporlik a levegőben, hóban, porban, akár föl sem kellett volna tenni. Nemzet vagyunk-e vagy népség? Az idő majd megmondja, barátaim! Ennek a nemzetnek negyvenhat évvel a keleti offenzíva után békére lenne szüksége, nyugalomra, szorító kézre. A békesség szívdobbanására. Arra, hogy meghallgassuk egymást, belehallgassunk a másik vágyába, együtt pirítsunk szalonnát a kertben.
Szódás Sanyi (magyar ember ízig-vérig) most pulzust mér, szívét tapogatja – lám, ismét megfordult a világ, szemből jön a szél, a huzat meg onnét… Különös világot élünk, emberek! A jók elhagynak, a rosszak ránk kapaszkodnak. Aki eddig csókot dobott, az most botot fog a kezében…