Délelőtt

Lókötő megint kószált. Félt, hogy elmúlik nélküle a város egy napja; sejtette, ha ez megtörténik, visszavonhatatlanul felnő, és halaszthatatlan teendőkbe kell temetnie a valóban fontos dolgokat. Akkor még nem tudta, hogy lényegében túl van a veszélyen, csak abban volt biztos, hogy megint meglógott, és fél napig nézte a Dunát, csak mert éppen arra járt.
Ismerték egymást a vízzel. Azok közé tartozott, akik kiszimatolják az első indigókék tavaszi napot márciusban egy kora este, és ösztönösen tudják az őszt, ahogy az lassan beszemeteli a város elejét.
Karriert csinálni ráérek a másvilágon is – gondolta, amikor eszébe jutott, hogy dolgoznia kellene; és a folyó a hídpillér örvényében titokban vállat vont vele.
Hordóval azt élvezték a hétköznap délelőttökben, ha együtt lófráltak ilyenkor, hogy mindenki mást csinál, és Zsiráf, ha velük volt, elmesélte a Tipikus Figurák történeteit, akik akkor toppannak be a belvárosi kocsmákba, amikor a délelőtt átbukik a délután peremén – igen, Zsiráf mindenkit ismert.
De Lókötőnek ma nem volt dolga velük. Az Öregre gondolt, és azt, hogy az Öreg van – volt, ordított magában magára Lókötő –, nem tudta elmondani még Hordónak sem, ehhez még a kettejük néhol összeérő csendje sem volt elég.
Nagyon fáj – mondogatta magában tíz évvel ezelőtt, és puszta ököllel ütötte az egyik környékbeli panelsiló hátsó falát, míg foszlós-cafatos hálóvá vált a bőr mind a két kezén, de az arca néma és száraz maradt. Közben tudta, hogy ez sokkal rosszabb, mint a fekete ruha és a gyászmenet, mert az Öreghez ment volna, hogy elpanaszolja, milyen az, ha az Öreg nincs.
Tegnap az Öreg még mesélt. Lassan beszélt, úgy formálta a szavakat, mintha mindegyikkel kiöblítené a száját. Pergamenszínű bőrén átlátszottak az erek, és keze olyan súlytalanul pihent a fekete fotelkarfán, mintha lebegne. De a hangja nem kopott meg, erősen szólt, tisztán, mint általában azoké, akik nem tanulnak meg hazudni soha. Lókötő élesebben látta az Öreget, mint máskor, és élesebbnek tűnt mögötte az ötvenéves őszi kert is, ahol a fáknak saját helyük volt, mert mindegyikről tudni lehetett, ki ültette és mikor.
Az Öreg szavai egyenként buktak ki a kertbe, és Lókötő úgy érezte, nem is neki, hanem a fáknak beszél bölcsen, csendesen.
Valaha embernek lenni tanult az Öregtől, akkor hallgatni, bár legszívesebben ordított volna, mert tudta, mi jár a kertben. Tehetetlen volt és félt.
– Tíz év egy heted élet – gondolta, és egy különös-kék kaviccsal megcélozta a folyó közepén a bóját. A város körülötte – élt.
Hordó és Zsiráf valami jó hírrel jöhettek, de Lókötő, hiába érezte meg őket, most nem fordult hátra. Először Zsiráf ült le mellé egy kicsit tanácstalanul, aztán Hordó, aki a cigarettája után kaparászott. Vártak, mert megint ideje volt a szótlanságnak.
– Hová megyünk? – kérdezte végre Lókötő.
– A Kismocsokba, természetesen, válaszolt Hordó, Zsiráf meg, ha már ott volt, hátba vágta.

Délután

Amikor Kisgé a tanítványok közül az egyetlenként megkapta az Állami Elismerést egy nyakkendős úrtól, aki a Művészetről beszélt, és valódi kiállítást rendezhetett egy valódi galériában, Zsiráf belefogott egy sok-sok évvel azelőtti történetbe.
Véletlenül épp a kiállítóterem előtti parkban táboroztak le. Ültek a füvön, nézték, hogy úszik el a délután, és sört ittak, hogy rásegítsenek menetrendszerű kora nyári részegségükre, mert túl jó volt élni aznap csak úgy.
Zsiráf mindig úgy beszélt, mintha zárójelbe tenné, amit mond; Lókötő pedig különösen szerette ezért, mert eleve gyanús volt neki minden, ami nagybetűs, hangos vagy felkiáltójeles.
Hordó egy sörösdobozon könyökölt, és az elsiető nők lábát bámulta alulnézetből, pimaszul.
Azon a délutánon Zsiráf a szokottnál korábban érkezett a műterembe. Egyedül akart lenni egy kicsit a lenolajszagban, a festékpöttyös rajzbakok és a furábbnál furább tárgyak között, amelyek ötletszerűen rendeződnek néha csendéletté, hogy aztán elmaszatolt tanulmányrajzokká lényegüljenek át.
Most idegennek tűnt az ismerős rendetlenség. A félbehagyott képekről ugyanaz a modell bámult rá annyiféle arccal, ahányan lerajzolták. Átsiklott a szeme a saját képe felett is, de mint amikor véletlenül tükörbe néz az ember, elkapta a fejét.
Hónapok óta küzdött a szénnel és a papírral, csak rajzolt, közben festeni szeretett volna, sorban szaggatta le a rajztáblájáról a fekete-fehér, összefirkált lapokat.
– Ezzel a festődühvel nem lehet rajzolni – mondogatta neki szelíden a Mester, és nikotinfoltos mutatóujját végighúzta a szemzug finom vonalán.
– Ezt kezdd újra – mondta neki, és Zsiráf újra kezdte, századszor.
Kisgé képe a sarokban állt a falnak támasztva. Maga lehetett volna az Ideális Tanulmányrajz, olyan volt, amilyennek lennie kell, a Mester mégsem dicsérte soha Kisgét.
Igaz, Zsiráfot sem, de mindannyian érezték: igazán csak őt tartja tanítványának, pedig Zsiráf lusta volt és türelmetlen. Egyszer eltűnt egy hónapra, aztán mégis visszasomfordált. A Mester megállt mögötte, és a vállára tette a kezét.
– Döntsd el, fiam, mit akarsz – mondta a terem besűrűsödött csendjében.
– A tehetség kevés. Dolgozni is kell.
És Zsiráf csendesebb lett egy időre. Irigyelni kezdte Kisgé rajzainak gépies, sápadt tökéletességét, de hiába makacsolta meg magát, saját vonalai fellázadtak ellene. Nem tudott mintarajzot készíteni.
Megpróbálta elmondani mindezt Évának egyszer hazafelé, de aztán feladta, és csendben baktattak egymás mellett egy darabig. Később a lány mégis megszólalt.
– Ne akarj úgy rajzolni, mint ő. Halottak a képei – mondta, és Zsiráf előtt megjelent Kisgé zárkózott, szabályos arca, szépen formált keze, amely tiszta maradt még akkor is, ha szénnel dolgozott.
– Mintha hozzá sem érne a képeihez. Mintha hozzá sem érne a világhoz ez a sápadék szerencsétlen – tűnődött magában, és hirtelen elszállt belőle az irigység, ahogy az aluljáróba vezető lépcsőn össze-összekoccant Évával a válluk.
Attól fogva nem akart Kisgé-képeket csinálni, bár továbbra sem békült meg magával.
Lassan teljesen besötétedett. Zsiráf eddig a fűtőtesten könyökölt, és az utcát bámulta. Nem volt kedve elmagyarázni a többieknek, hogy miért jött korábban, ha úgysem csinál semmit. Felkapcsolta a villanyt, és rendezkedni kezdett.
Lassan beszállingóztak. Fecsegtek és froclizták egymást, Éva halkan anyázott, mert beszakadt a körme, ahogy megpróbált kifeszíteni egy acélfejes rajzszöget a táblájából, és Zsiráf a szájához kapta a saját kezét.
Dolgozni kezdett. Minden idegszálával rátapadt a képre, a keze magától rajzolt, a kép pedig eggyé vált a modellel. Tudta, hogy jó, amit csinál.
A Mester hangjára összerezzent, mint akit rajtakaptak valamin.
– Jó – mondta mögötte az öreg halkan, és páran felkapták a fejüket a hang szokatlan tónusára, Kisgé örökké nyugodt arcán pedig végigfutott egy görcsös mosoly – ezt Éva mesélte el később –, aztán kisimult megint.
Az első szünetben, amikor a modell szemérmetlenül és meztelenül nyújtózott egyet előttük, Kisgé nekiesett Zsiráfnak. Meg akarta ütni, de elszámította magát, és ökle csak súrolta az arcát, végül a vállába kapaszkodott bele, és inkább kétségbeesett arccal, mint gyűlölettel sikította Zsiráf arcába:
– Mi kell hozzá? Mondd meg, mi kell hozzá? – ismételgette szinte sírva, míg a többiek döbbenten és mozdulatlanul nézték őket, és Éva oda sem figyelve kiszedte a rajzszöget a táblából.
– Nem tudom – mondta csendesen Zsiráf, és ellökte magától a másikat.
Kisgét nem látták többet. Évekkel később hallották csak róla: ösztöndíjat kapott. Egyre több helyen nyílt kiállítása, kék és sárga négyzeteket festett piros csíkokkal, „cím nélkül”. Befutott.
A kiállításmegnyitónak vége volt. A közönség, mint egy hatalmas, kivilágított akváriumban a halak, átúszott a büféasztalokhoz.
– Etetés – mondta gúnyosan Hordó egy sörösüvegen könyökölve. Lókötő és Zsiráf egymásra néztek, aztán kibukott belőlük a parttalan röhögés.