Diplomáciai sakkjátszmák

A nemzetközi élet bizony produkál furcsa szövetségeket. Ki gondolta volna például, hogy a terrorizmus elleni harcban egy oldalon áll majd az Egyesült Államok és Líbia? Az is sokakat meglepett – mégha mindez nem is zajlott előzmények nélkül –, hogy szeptember 11. után Amerika talán legfontosabb partnerévé lépett elő Putyin Oroszországa. A legutóbbi hónapok történései is érzékletesen igazolják tehát a tételt: a diplomáciában nincsen lehetetlen. Olyan játszma ez, amelyet hidegfejű sakkmesterek művelnek, méghozzá legtöbbször nem az érzelmektől, hanem az érdekektől vezérelve. Aki itt sikeres akar lenni, az nem ismerheti például azt a szót, hogy soha. Így például bizonyos kérdésekben a 12 éve még függetlenségünk gátjaként fölöttünk tornyosuló Moszkva is lehet Budapest szövetségese. Oroszországnak ugyanis 1991 óta immár 26 milliós határon túli nemzeti kisebbsége van, s törekvései e tekintetben a miénkhez hasonlóak. Ugyanazokat a problémákat – nyelvhasználat, oktatás – veti fel a Baltikumban, Ukrajnában vagy Moldovában, mint a magyar diplomácia Erdély, Felvidék, Vajdaság vagy Kárpátalja kapcsán. Kézenfekvő lenne tehát, hogy a nemzetközi szervezetekben e két ország egymást erősítve lépjen fel a kisebbségi jogok garantálásának kérdésében.
Fel is vetődött úgy két éve egy nyilvános beszélgetésen az automatikusnak tűnő közös fellépés kérdése. Az egyértelműen szkeptikus Habsburg Ottóval ellentétben Orbán Viktor akkor, ha óvatosan fogalmazva is, de teljesen ésszerűnek nevezte, hogy Magyarország és Oroszország között kisebbségi ügyekben a korábbinál jóval szorosabb legyen az együttműködés. A volt miniszterelnök utalt ugyan a történelmi igazságosság kérdésére, de ezen pragmatikusan továbblépve kétségtelen ténynek nevezte, hogy hozzánk hasonlóan az oroszoknak is valamilyen módon védelmet kell találniuk az országon kívül rekedt kisebbségeik számára.
A látványos közeledést, a közös fellépést sokáig akadályozták a történelmi ballasztok, a magyar kedvezménytörvény körüli vitákban aztán ismét csak kiderült, hogy mennyire azonosak az érdekeink. Moszkva azon kevés állam között volt, amelyek megértették státustörvényünk fontosságát. Mint az azóta már elnöki megbízottá is avanzsált külügyi bizottsági elnök, Dmitrij Rogozin lapunknak is kijelentette: általános európai kisebbségi normákra van szükség, és a Romániában élő magyaroknak éppúgy joguk van anyanyel-vükhöz, mint a lettországi vagy moldovai orosz ajkúaknak. Utóbbi esetben ráadásul nyilvánvaló az is, hogy Moszkvának és Budapestnek is Bukarest fenntartásai ellenében kell kiállnia nemzettársaiért. Romániától egyébként a diplomáciai partnerkeresés terén akár tanulhatnánk is, hiszen éppen kisebbségi kérdésekben egymás szemvillanásából megértik egymást Pozsonnyal, s fognak össze például a magyar kedvezménytörvénnyel szemben. Úgy tűnik azonban, hogy a magyar diplomácia szereplői is egyre jobb sakkozók, így a nemzetközi szervezetekben hatékonyabban tudják érvényesíteni nemzeti érdekeinket. Jó példa erre, hogy éppen Németh Zsolt üdvözölte a minap Strasbourgban az Európa Tanács szabad helyváltoztatást szem előtt tartó javaslatát Kalinyingrád és az anyaország kapcsolattartásának kérdésében. A magyar küldött indoklásában nem felejtette el megjegyezni, hogy mindez inspirálhatja az uniót a könnyített vízumú határátlépés módszerének alkalmazására olyan területeken is, ahol kulturális, gazdasági hagyományok folytán ez később szükséges lehet. Hasonló kérdés ugyanis csatlakozásunk után magyar–román, de akár még magyar–szlovák viszonylatban is megjelenhet, Kárpátaljáról és a Vajdaságról nem is beszélve.