Lényegi változást a rendszerváltozás sem hozott az epizód megítélésében. Pedig a Juta-dombi tűzharc során a magyar foglyok élete is veszélyben forgott; Kovács István vezérkari főnöknek és Szücs Miklós ezredesnek a magyar (!) katonai alakulatok – egyebek mellett – átlőtték a köpenyét, illetve a kabátját, Maléter Pál honvédelmi miniszternek a sapkáját…
A tények ismertek. A magyar küldöttség tagjai azt követően, hogy november 3-án befejezték a tárgyalásokat a Parlamentben, megállapodtak a szovjetekkel a folytatást illetően. Ezután a biztosítóegység visszakísérte a szovjet delegációt a nagykövetségre, ahol Malinyin hadseregtábornok közölte Mecséri János ezredessel, a parlamenti őrség parancsnokával, hogy a magyar tárgyalóköldöttséget is kísérjék ki este tíz órára Tökölre. A küldöttség tagjai: Erdei Ferenc, Maléter Pál, Kovács István és Szücs Miklós, továbbá szakértőként Hersicki Lajos, Garai Sándor, dr. Szücs Sándor és Kriszten Andor. Velük tartanak még: a parlamenti gyorsíróiroda főnöke, egy fotóriporter, a biztosítóegység, Maléter segédtisztje és a gépkocsivezetők. Éjfél körül a tárgyalások megszakadnak, a küldöttség tagjait letartóztatják. Mecsérivel egy szovjet ezredes tudatja, hogy a szovjet csapatok hajnalban visszatérnek Budapestre.
Tamás Kálmán, aki Maléter Pál sofőrje volt a Tököl felé vezető úton, így emlékezik:
– Mentünk és beszélgettünk. A miniszternek volt egy-két megjegyzése a romokra, erre-arra. Aztán jó darabig egy szót sem szólt, én pedig természetszerűen hallgattam. Átmentünk a Soroksári úti vasúti híd alatt, és elfordultunk jobbra, Csepel felé; na akkor kérdeztem meg tőle: „Maléter bajtárs – akkor már a bajtárs járta –, mennyire bízik ezekben a dolgokban?” „Hát, nézd, bajtárs – válaszolta –, ez biztos, hogy nagyon nagy dolog. Most fogjuk megbeszélni az oroszokkal a pontos kivonulást. Mindent nagyon pontosan meg fogunk tárgyalni.” Nyomatékot adott a szótagoknak. „És elhiszi ezt, Maléter bajtárs?” Megkeményedett az arca, rám nézett, és azt mondta: „Katonai becsületszó is van a világon!” „Hm, katonai becsületszavuk van az oroszoknak? – kételkedtem –, lehet… lehet.” „Miért – nézett rám –, félsz?” „Nem félek én – csattantam fel –, miért félnék? Nincs mitől félnem. Nem bánt engem senki.”
Maléter Pált a későbbiekben rendkívül sértette és bántotta az a módszer, ahogy őket, a Magyar Népköztársaság hivatalos kormányküldöttségének tagjait letartóztatták. Lesújtva és megalázva érezte magát. A dac és a sérelem egy percre sem szűnt meg benne, amikor a vizsgálat alatt Tökölről kérdezték, éppen ezért nem volt hajlandó erről egy szót sem nyilatkozni. Hiába faggatták a vizsgálók, mi történt a szovjet főparancsnokságon, a kérdéseikre sosem kaptak tőle feleletet. Maléter nem adta meg a lehetőséget nekik, hogy ezáltal újból megalázhassák egy legitim kormány, a forradalmi Magyarország honvédelmi miniszterét.
Münnich Ferenc belügyminiszter október 29-én, a kormány határozatának megfelelően, hivatalosan is feloszlatta az Államvédelmi Hatóságot. (Kevésbé ismert az a tény, hogy Gerő Ernő ezt már 1953-ban megtette, de az akkori határozat – tudatosan – nem kapott nyilvánosságot.) Ugyanakkor felszólította az ÁVH tagjait, hogy országos viszonylatban jelentkezzenek a megjelölt helyeken, korábbi tevékenységük felülvizsgálása végett. (Nagyon sok tiszt nem tett eleget a felhívásnak.) Egyesek viszont – körülbelül kétszázan – a közelükben lévő szovjet alakulatoknál jelentkeztek, tőlük kértek menedéket, akik aztán a tököli katonai bázisra, a volt tiszti lakásokba szállították őket. Rajtuk kívül – hasonló okokból – Tökölre érkeztek még az ebben az időben Magyarországon élő, szovjet állampolgársággal rendelkező személyek, továbbá az októberi események miatt a politikai életből kiszorult magyar állampolgárok.
A Tökölre került volt belügyi alkalmazottak úgy érezték: valami készülőben van, s ha mégsem úgy alakulnak a dolgok, ahogy remélik, akkor – terveik szerint – kimennek a Szovjetunióba. Ez a beszédtéma közöttük, mialatt november 2-án és 3-án tíz–tizenöt fős operatív, továbbá egészségügyi, hadtáp- stb. csoportokat alakítanak, hogy a szovjetekkel együtt részt vegyenek a forradalom leverésében. A szakaszokból osztag szerveződik, amelynek vezetője Rajnai Sándor, aki később a politikai vizsgálati osztály vezetője lesz, az egész Nagy Imre-per kiagyalója és végrehajtója. November 3-án Tökölön ismertetik a törzzsel a másnap hajnali támadás tervét. Az ismertetést a volt belügyminiszter, Piros László tartja Szerov hadseregtábornok jelenlétében. Meghatározzák a feladatokat, amelyek lényege: a forradalom vezetőinek letartóztatása, a Belügyminisztérium birtokbavétele – és ezáltal visszajutás a hatalomba. Várják a parancsot, miközben tudomásukra jut Maléterék letartóztatásának a híre. Ebben a pillanatban úgy érzik, eljött a cselekvés ideje.
A magyar osztagot november 4-én reggel 5 óra 30 perckor ébresztik, a reggeli és az eligazítás után, fél 8 és 8 óra között foglalják el helyüket a gépkocsikon, majd egy konvoj részeként nyolc óra körül indulnak el Budapestre.
Münnich Ferenc és Kádár János november elsején Piros László egykori autójával jutott el a szovjet nagykövetségre. Várakozniuk kellett, mígnem mindkettőjüket átültették egy szovjet gépkocsiba, amely Tökölre vitte őket. A magyar sofőr, Lajtai András, aki Piros autóját vezette, egy biztosítótiszt társaságában tisztes távolból a nyomukba eredt. A tököli repülőtérre érkezve Münnichet és Kádárt mindjárt az első kapunál átadták az őrségnek. A két politikusra ezután köpönyeget terítettek, és így kísérték át őket az esőben a katonai repülőtér épületébe. Lajtai és a biztosítótiszt, akik láthattak valakiket kiszállni a szovjet gépkocsiból, ezt követően továbbhajtottak, és a főbejáraton jutottak be a területre.
Lajtait azért hoztuk szóba, mert autójával együtt tagja volt annak a szovjet konvojnak, amelyben Maléteréket szerették volna november 4-én délelőtt Budapestre szállítani, s amelyet a Juta-dombnál a magyar egységek tűzzel fogadtak. Lajtai autóját is kilőtték, ő maga megpróbált elmenekülni, máig sem tisztázott azonban, hogy miért végezték ki a helyszínen egy másik társával, Murinai Jánossal együtt. Bizonyosság viszont, hogy megtalálták nála ÁVH-s főhadnagyi igazolványát, továbbá azt a kétnyelvű tanúsítványt, amely felszólítja a szovjet hatóságokat: a papírok felmutatóját mindenütt segítsék és támogassák. Érthető, hogy kémkedéssel megbízott személynek gondolták… Ami a biztosítótisztet illeti: ő még november 4. előtt visszatért Budapestre.
Az esztergomi egységek november elsején éjszaka indultak el a Juta-dombra. Az eligazítás során megtudták: a lövegeket azért kell felvinniük a fővárosba, hogy megakadályozzák a szovjet csapatok visszatérését. Másnap a hajnali órákban érkeztek meg a Budai Antal laktanyába. Rövid pihenő következett, egyórás alvás, majd riadóztatás és indulás.
Egy Szabó Pál nevű őrnagy két közepes (85 milliméteres) és négy könnyű (37 milliméteres) gépágyút rendelt ki a helyszínre, és ő maga jelölte ki, hogy Soroksár külső szegélyében, a vasúti híd közelében hová telepítsék őket. A könnyűsök – Kicska János főhadnagy vezetésével – a valamikori homokbányánál (a Juta-dombon), száz–százötven méterre az országúttól, a jéggyár (később Coca-Cola-cég üzemhelye) mögött helyezkedtek el, míg a közepesek – Rémiás Pál hadnagy parancsnoksága alatt – közvetlenül a műút mellett, attól körülbelül ötven méterre. Előbbiek az úton haladó járműveket „oldalazva” tudták támadni, utóbbiak a Soroksár felé vivő útszakaszt tarthatták tűz alatt. A hozzájuk tartozó két vontató a 85-ös lövegek közelében állt. Az egység harcálláspontja egy kiselejtezett autóbusz volt. Közvetlenül a könnyűsök tüzelőállása előtt a kiskunhalasi lövészezred 7. századának egyik gyalogosszakasza golyószórókkal ásta be magát a légvédelmi ágyúk biztosítására Kurai Károly hadnagy vezetésével. Az egész egység parancsnoka Kliebert László százados lett.
November 4-én 9 óra után a Budapest védelmét ellátó honi légvédelem még három lövegét vontatták át a Soroksári Állami Gazdaság területéről, a temető mellől Kliebert százados parancsára. A honiak magukkal vittek több láda páncélgránátot, amelyet aztán megfeleztek a Juta-dombi alakulatok között.
A fentieken kívül, ugyancsak november 4-én, a reggeli órákban folyamatosan nagyszámú, száz–százhúsz fegyveres nemzetőr érkezett Soroksárról és Pesterzsébetről a környékre, akikhez az út mindkét oldalán negyven–negyvenöt civil fegyveres is csatlakozott. Ők főleg az út mellett lévő házakban és azok padlásain foglaltak tüzelőállást. Kisebb csoportok a krumplivermek mögé is elbújtak.
A katonai egységnek az volt a feladata, hogy megakadályozza: felsőbb engedély nélkül se magyar, se szovjet csapatok ne hagyhassák el a fővárost, illetőleg ne mehessenek be Budapest területére.
November 3-án délelőtt tíz óra után Mecséri János ezredes, a 7. hadosztály parancsnoka – amelyhez a Juta-dombon lévő csapatrészek is tartoztak – meglátogatta a parancsnoki törzset, és elbeszélgetett velük. (A váratlan látogatásra azért került sor, mert Mecséri, aki be akarta kísérni a Parlamentbe a tárgyaló szovjet küldöttséget, akkor érkezett meg Tökölre, amikor a szovjetek már útban voltak, így aztán visszafelé, mivel éppen nem volt más dolga, felkereste a Juta-dombon elhelyezkedett egységet.) Még egy pohár borral is megkínálták. Csevegés közben az ezredes megjegyezte: „Vigyázzatok, mert a fejetekkel játszotok, ha orosz alakulatok engedély nélkül bemennek Budapestre!” Egyben utasította is a parancsnokot, hogy a szovjetekre ne lőjenek, csak ha megtámadják őket, de ebben az esetben viszonozzák a tüzet.
Még aznap délután több, Budapest felé tartó szovjet gépkocsi, páncélozott jármű és kisebb alakulat közelítette meg a Juta-dombi állásokat, de vélhetően figyelmeztették őket a veszélyre, ezért idejében visszafordultak. November 4-én hajnalban, körülbelül négy óra tájban, a bevonulás részeként, nagyobb oszlop haladt Budapest irányába. A Juta-dombon elhelyezett egységek nem nyitottak tüzet rájuk, mivel szétszórtan, egyesek az út túloldalán, egy közeli munkásszálláson aludtak. Az állásokban csak az őrség tartózkodott. Katonai szempontból sem lett volna célszerű megtámadni ezt az egyes források szerint száz–százötven páncélosból álló konvojt.
Kilenc óráig nem történt semmi. A katonák készenlétben álltak. Ekkor azonban Budapest felől egy szovjet harckocsivontató közeledett, amelyre Rémiás hadnagy rálőtt, de az irányzás magas volt, így csak egy iskolaépület sarkát találta el.
A Tökölről Budapestre induló konvoj összetétele kutatásaink alapján a következő volt (elölről haladva): 1. tank (rohamlöveg), 2. páncélautó (kettő egymás után; az egyikben szállították a magyar kormánydelegáció letartóztatott négy tagját, Erdeit, Malétert, Szücsöt és Kovácsot), 3. parancsnoki gépkocsi (?), 4. csapatszállító tehergépkocsi (négy vagy öt; egyiken húsz személy, a többin huszonöt-huszonöt), 5. személygépkocsi (Piros László autója, amelyet Lajtai András vezetett), 6. harckocsi.
Az oszlop tehát nyolc óra körül indult el Tökölről, és Csepelen keresztül szándékozott Budapestre érni. A főtér közelében azonban gyalogsági fegyverekből tüzet kaptak, ezért úgy döntöttek, hogy nem az eredeti útvonalon, hanem a tér megkerülésével, mellékutcákon közelítik meg a Gubacsi hidat, és azon áthaladva jutnak ki a fővárosba vezető Soroksári útra. A tehergépkocsikon ülő BM-alkalmazottak azonban – akik, emlékezhetünk, a Belügyminisztériumba igyekeztek – tíz óra tájban megdöbbenve vették észre, hogy a Gubacsi híd lejáratánál a konvojt vezető tank Budapest helyett az ellenkező irányba, Soroksár felé fordult! A visszaemlékező ávósok többsége, akik a tehergépkocsikon tartózkodtak, azzal magyarázták az irányváltoztatást utólag, hogy a konvojt vezető magyar tiszt egyszerűen elvétette az utat – több orosz sorozatvetőt látott elhaladni Soroksár irányában, és feltételezte, hogy Pestre tartanak, de – szintén utólagosan – az is felmerült, hogy megváltozott a program, mert időközben a szovjet csapatok elfoglalták a BM-et, ezért a mátyásföldi szovjet parancsnokságot tekintették új úti céljuknak a foglyokkal.
A valódi ok a mai napig ismeretlen.
Az oszlop mindenesetre továbbhaladt, váratlanul azonban, két-három kilométer megtétele után a pesterzsébeti papírgyár (jutagyár) környékén – amelyet akkoriban nemzetőrök biztosítottak – fegyveresek tűntek fel, akikre a konvojból rálőttek. A fegyveresek viszonozták a tüzet. Hogy ki kezdte a lövöldözést, visszamenőleg perdöntően nem lehet megállapítani. A konvoj bizonnyal felgyorsított, kissé szétszakadtak, miközben az út mindkét oldaláról egyre több lövés érte őket. A tehergépkocsikon lévő belügyi alkalmazottak is vaktában tüzelni kezdtek a környező házakra.
A tűzharcba bekapcsolódtak az egységet kísérő páncélosok. Közben az oszlop majdnem kikerült a Juta-dombon – a menetirány bal oldalán – elhelyezkedő könnyűsök lősávjából, ezért csak a végét tudták tűz alá venni. Ezzel egy időben a közepesek egyik ütege is lőni kezdte a konvojt. Itt jegyezzük meg, hogy a Budapestről érkező, a Gubacsi hídnál már feltűnt szovjet harci járművek is elérték addigra a körzetet, és szinte besétáltak az ágyúk lősávjába. Ekkor már a honi légvédelmi ágyúkkal is számolniuk kellett. A tüzelés végeredménye: megsemmisült egy belügyi csoportot szállító tehergépkocsi, egy ZIL személygépkocsi (egykoron Piros Lászlóé), egy T–34-es (ez a három jármű a tököli konvojhoz tartozott), továbbá két sorozatvető, egy páncélos, egy rajkocsi és egy vagy két szovjet tehergépkocsi. A lövöldözést követően a BM-alkalmazottak egy csoportja néhány szovjet katonával együtt a Marx Károly (ma Grassalkovich) utca 8. és 10. mögötti nádasban keresett menedéket. Sok volt a halott és a sebesült.
Megoszlanak a vélemények a tűzharc időtartamát illetően, és az sem tisztázott, hogy melyik egység kit vagy mit lőtt ki. Valószínűnek látszik, hogy a 40–50 kilométeres sebességgel haladó konvojról – a szórványos gyalogsági tüzektől függetlenül – lövéseket adtak le a fegyveres katonákra. A teljes igazság kiderítéséhez azonban további kutatómunkára lenne szükség. De az idő előrehaladtával ez egyre nehezebb. A birtokunkban lévő visszaemlékezések, adatok, bírósági peranyagok áttekintése után az egész tűzharcot 25–30 percre tesszük.
(Képünkön:A MEFESZ alakuló gyűlése. A szónok Lejtényi András, tőle balra ül Kiss Tamás, mellette Perbíró József professzor, dékánhelyettes. A diákok többsége munkás-paraszt származású volt, akiknek elegük lett Rákosiékból, és gyűlölték a diktatúrát)
Kovács István (1956-ban vezérőrnagy, vezérkari főnök) nemrég hunyt el. A Juta-dombi lövöldözés egyik átélője volt, a vele folytatott beszélgetésből idézünk:
– Egyesek feltételezik, hogy szándékosan vitték Soroksár felé önöket. Előző nap már jártak arra szovjet egységek, és tudatában voltak annak, hogy a Juta-dombon magyar légvédelmi ágyúk állnak. Hátha megsemmisítik a Tökölön tárgyalt magyar küldöttség tagjait. Anélkül persze, hogy tudnák: saját honfitársaikat lövik le.
– Nem valószínű, hogy így gondolkodtak, ez csak egy hipotézis. Tudniillik magas rangú szovjet tisztek ültek mellettünk, miért áldozták volna fel őket?
– A cél szentesíti az eszközt.
– Ez sok esetben igaz lehet, de a mi esetünkben nem! Tény viszont, hogy amikor megfordultunk, hogy visszamenjünk Tökölre [Kovács István tévedett, amikor megfordulásról beszélt; a páncélautóból nem követhette a pontos irányt – ezt később tisztáztuk –, hiszen Tökölre Dunaharasztin, Szigetszentmiklóson és Szigethalmon keresztül vezetett az út], az egyik szovjet tisztet fejlövés érte… [Szücs Miklós ezredes szerint a Szovjetunió kétszeres hőse volt, és azonnal meghalt.] Nekem a köpenyemet lőtték át, Maléternek a sapkáját.
(Szücs is állította, hogy neki a sapkáját vagy a kabátját érte találat.)
Az epizódban tehát több lehetőség is benne volt:
1. Maléter és társai a lövöldözés következtében meghalnak. És ami a legszörnyűbb lehetett volna az egészben – leírni is hátborzongató –: magyar egységek lövik le őket, amelyeknek fogalmuk sem volt arról, hogy a konvoj kiket szállít! Tökölre visszafelé menet a halottakat Dunaharaszti határában, az út mentén temették el. Ez várt volna Maléterékre is? És akkor nincs tárgyalás, a megalázó helyzetek hosszú sora, a vallomások, majd a honvédelmi miniszter esetében a szörnyű vég. És ha Maléterék a Juta-dombi harcok során vesztik el az életüket, mit érezhettek volna a „kivégzők”, a magyar egység katonái, akik közül többeket amúgy is halálra ítéltek, másokat hosszú börtönbüntetésre?! Ilyenformán a Juta-dombi epizód fő hadszíntérré lép elő, könyveket írnak róla, filmeket forgatnak, egyszóval a mai napig értelmezik.
De másként ítélkezett a sors.
2. Mi történik akkor, ha a lövöldözés eredményeképpen Erdei, Kovács, Szücs és Maléter kiszabadul? (Erdei és Szücs sincs már az élők sorában.) Túlságosan messzire nem kalandozhat el a fantázia. Már csak azért sem, mert Maléter – jelleméből adódóan – sohasem választotta volna a menekülést. Feleségének, Gyenes Juditnak is azt mondta, amikor Mindszenty szózata után utoljára beszéltek telefonon, hogy: „Értsd meg, itt most nem számít se feleség, se család, nekem ki kell mennem Tökölre, az életem árán is, mert az ország várja tőlem a segítséget.” Az ország érdekében újra beleszaladt volna egy másik csapdába. Ezt bizonyítja a per során is a vállalása.
A Juta-dombi harcot követően Kliebert százados – konzultálva a többiekkel – úgy döntött: elhagyják a lőállásaikat, attól tartva, hogy bemérik és megsemmisítik őket. Ekkor vonultak át a Határ útra. Ami a peranyagokat illeti: tudatosan vagy a precizitás hiánya miatt a nyomozás során nem tárták fel az eseményeket úgy, ahogy a valóságban megtörténtek. Az nyilvánvaló, hogy a per irányított volt, de ha mindent figyelembe vesznek, akkor nehezen lehetett volna Mecsérit és társainak többségét halálra ítélni! Nem tisztázták egyértelműen azt sem, hogy ki kezdeményezte a tűzharcot. Nem vették figyelembe a védelem álláspontját, s habár minden a rendelkezésükre állt, a helyszínnel nem sokat törődtek, egyszóval nem emelték be a perbe a mentő körülményeket.
Végezetül: a megtorlás erre a kiemelkedő harci cselekményre (epizódra) is kiterjedt, amely tulajdonképpen fegyveres konfliktus volt magyar és szovjet katonai egységek között. Mecséri János ezredest, Szendi Dezső alezredest, Szabó Pál őrnagyot, Kicska János főhadnagyot, Rémiás Pál hadnagyot, Kálmán Dezső honvédet és Magyar János honvédet halálra ítélték és kivégezték. Molnár Gézát távollétében ítélték halálra. Bizonyára Kliebert László százados sem kerülte volna el a kötelet, de 1957. július 25-én, a letartóztatások előtt pár héttel Varga Józseffel együtt (akit első és másodfokon is halálra ítéltek, de aztán megkegyelmeztek neki) a váci Duna-szakaszon robbanószerrel halászott, és ez okozta a halálát. A robbanástól ugyanis légnyomást kapott, és néhány nappal később a kórházban meghalt. Különös vég, különös időben.
Bernard Berenson múlt századi amerikai műkritikus szerint: „A történelem az alkotóművészet azon ága, amely nem hagyhatja figyelmen kívül az ismert tényeket.” Ezt a gondolatot szem előtt tartva azzal zárhatjuk visszapillantásunkat, hogy a szorosan vett Juta-dombi epizódban – a kimutatás szerint – tizenegy szovjet katona vesztette életét, és öt BM-alkalmazott halt meg. A polgári áldozatok száma három volt. De nagyobb körzetet figyelembe véve és az idő múlását sem feledve ennél több halottal és sebesülttel kellett számolni.
Hogy miért maradt epizód az 1956-os színpadon a Juta-dombi tűzharc? Mert a történelmet a győztesek írják.
De Hamvas Béla szavaival: „Jaj a győzőnek?”
Ukrajna
Zelenszkij így ássa alá a független igazságszolgáltatást
