Egy lemondás margójára

Várhegyi Attila egy szar. Ezt a megállapítást tette a Magyarországon csak ortodox formában fellelhető baloldali liberalizmus egyik elektronikus médiuma, az Index nevű internetes újság. És senkiben se legyen kétely amiatt, hogy valamikor, mondjuk a fideszes politikus perében hétfőn született jogerős ítélet előtt magában másként minősítette egykoron Szolnok polgármesterét a cikk írója vagy a lap szerkesztői. Vagy amiatt, hogy a Ron Werber-i kampányban egyébként is megőrült MSZP- és SZDSZ-politikusok, valamint sajtó- és egyéb holdudvarának tagjai árnyaltabban gondolkodnának Várhegyi Attiláról. A magával mindig is toleranciát vállaló baloldal szemében ugyanis van egy megbocsáthatatlan bűne: a Fidesz politikusa.
Nem tudni, hogy Szolnok jobboldali expolgármesterének ügyében a másodfokú bíróság pusztán jogilag megalapozatlan vagy politikailag determinált ítéletet hozott-e, de ezzel muníciót szolgáltatott a kampányfinisben a kormánypártok és véleményterroristáik számára. Minden bizonnyal óriási volt az eljáró tanácson a nyomás, hiszen azt sem mérlegelte, hogy ítélete enyhén szólva eltér a szokásos bírói gyakorlattól. Az, hogy az ügyészség vádindítványa ellenére súlyosabb ítéletet hozott a bíróság, és a hanyag kezelést hűtlen kezelésre változtatta, a hetvenes évek joggyakorlatát idézi.
A bíróság egyébként több megoldás között választhatott. Megtehette volna például azt, hogy – kampány ide, kampány oda – mivel a tényállást közvetlenül a jogerős döntés előtt egészítette ki az ügyészség, visszautalja az egészet az elsőfokú bíróságnak. Hogy jogorvoslati lehetősége legyen a „szerencsétlennek”!
De a hanyag kezelésnek a hűtlenre változtatott formája azonban mást is fölvet. Várhegyi Attila az ominózus ingatlaneladásról szóló döntését úgy hozta meg, hogy a szerződést előtte elkészítette az illetékes osztályvezető és ellenjegyezte a város jegyzője. Ők mindeddig szintén részesei voltak a bűncselekménynek, hiszen ők készítették elő a szerződést, amelyet a polgármester az ő javaslatukra támaszkodva írt alá. Ám mivel szándékosság hiányában hanyag kezelést állapított meg az elsőfokú hatóság, velük szemben ejtették a vádat. A hűtlen kezelésről szóló ítélet azonban újra felveti felelősségüket. Erre viszont nincs mód, hiszen jogerősen felmentették mindkettőjüket. Az pedig már végképp gyanús, hogy a bíróság enyhítő körülményként értékelte Várhegyinek az elsőfokú ítéletet követő lemondását a kultusztárca államtitkári posztjáról, hiszen az politikai döntés volt. Föltehető a kérdés: vajon ahhoz mi köze a független bíróságnak?! (Csak valószínűsíthető, hogy nem a Főpolgármesteri Hivatal közbeszerzési ügyében elmarasztalt Demszky Gábornak vagy
a Horn–Bokros–Kuncze–Suchman–Szokai–Liszkai–Tocsik-ügyben befolyással üzérkedés miatt első fokon elmarasztalt, majd zsarolás miatt újra az első fok előtt vádolt Boldvai Lászlónak „üzentek be”: ugyan, vonják le ők is a politikai konzekvenciákat.)
Mindezek ellenére egy jogállamban egy jogerős ítéletnek az ítéleten túlmutató morális következményei is vannak. Várhegyi lemondásával az erkölcsi konzekvenciák egy részét annak ellenére levonta, hogy a határozatot érdemben „harmadfokon” is vitatja.
A legnagyobb bűne mégsem mindez, hanem az, hogy a jobboldal egyik markáns vezető politikusa. Az MSZP szemében szálkából akkor nőtt gerendává, amikor nem üvegzsebről és hasonló kampányblöffökről szónokolt, hanem egyszerűen „keresztbe feküdt” az olajgate-ügynek nevezett szocialista rablási kísérletnek, amelynek egyik fejezeteként a szolnoki kőolajkutatót egy MSZP érdekeltségébe tartozó cégecske vásárolta volna föl zsebpénzért. Ez az 1995–96-ban kirobbant ügy indította el a lavinát, amely sokkolta és frusztrálta az egész, de különösen a jászsági MSZP-t. Majd azt a bosszúhadjáratot, amelyből a mostani ítélet megszületésének körülményei erednek.