FÉNY DERÜL…
– most talán ez hangzik el naponta a leggyakrabban. Végre! – miközben (totális-globális) homályban tapogatózunk „vaksin, hernyóként araszolgatván”.
A „BARAK” OLY LEBEGŐ
– „felszívja az este… a képzelet itt, az is (úgy) szabadul csak (:) az álom, a szép szabadító oldja…” (De – ha őszinte vagyok magamhoz – még néha most is nyomaszt.)
NEM MEGHÖKKENTÉSNEK SZÁNOM…
– de ’56-ban még kommunista plakátokat ragasztottam. „Szocdemeket”… Ennek ellenére csak nemrég jöttem rá, hogy most, a választások után éreztem valami olyasmit, amit akkor, november negyedikén reggel. Pedig akkor még az ellentétes-ellenséges táborban… (És messze nem vagyok megelégedve a Fidesz elmúlt 4 évével.) Mégis… ahogy október után föllélegeztek… hogy visszajöhettek…
AZTÁN TELTEK-MÚLTAK AZ ÉVEK
– s egy szép napon, egy késő kádári puha reggel, csöngetnek – a frászba! – az őrmezei lakótelepen (a lakótelep egyik népének). Kimegyek, s egy bőrdzsekis katonai behívót kézbesít nekem, majd – balra – el (nem a szeméttároló fele). Ott állok a szoba közepén, és „bejön” egy másik érzés. Ezt meg akkor éreztem, amikor a Molnár utcában 1944-ben egy nyilas suhanc a többiek szórakoztatására magához intett, s amikor már megszeppenve ott álltam előtte hatévesen, viccnek szánva rám kérdezett: hát milyen katona lesz így belőled?! (Anyámasszony… meg, szegény, a félhomályban, a kendővel bekötött göndör hajával… s ráadásul még a hamisított erdélyi menlevelével…)
MOST KELLENE VALAMI SZEBB TÁJLEÍRÁS
– hogy a nap kiúszik… s a felhők áttetszenek („tetszettek volna…!”) Sehogyan sem tetszett akkor már jó régen. Legszívesebben antibolsevik plakátokat ragasztottam, röpcédulákat osztogattam volna, de csak szavakat ejtettem el, ki… egyet-egyet önálló estjeimben, mindig kicsit korai forradalmárként, 1965-től – a média által éppen ezért – leveretve… agyonhallgattatva. (Időnként még ma is elcsodálkozom, hogy akiket kicenzúráztak velem együtt a közéletből, hogyan lehet, hogy cenzoraikkal most egy táborba kerültek?!) Oda-vissza sem értem teljesen… hogy befogadták „ők” a korábbi „renitenskedőket”, s az „ellenük” lázadók elfelejtették nagy hirtelen vérbe fojtóikat, akikkel 1990-ig időnként tényleg élethalálharcot vívtak. Mi lehet az az erősebb, nagyobb összetartó kapocs, ami most már összefogva-összehangolva azonos indulatot vált ki a közös ellenség, az úgynevezett jobb (?) konzervatív (?) keresztény (?) nemzeti érdeket védő oldallal szemben?!
… DE A KATONAI BEHÍVÓNÁL HAGYTAM ABBA
– még nem Irakba’, de teljesen elveszettnek éreztem magam… (A nyilas „élmény” Radnótival:) kérdeztél volna csak magzat koromban… nem kell a világ! goromba! (tompán csap rám a sötét és vág engem a fény.) S aztán, ahogy a nap rézsút rásütött a behívóra… és súrolta… a kaparást… – s fény derült a majd’ magyarországnyi népességnyi elvetéltre is… ’56 óta –, s a kikapart név helyére írt enyémre – április elseje volt éppen. A behívó küldőjére sajnos, Édesanyám erdélyi „menlevelére” hála Isten!… nem derült fény. De az Ügy ügynökeire kellene végre! Sugarasan, glóriásan… az apró és nagyobb szentekre!
HA BESZÉLNÉK MOST OKT. 23-ÁN
A HŐSÖK TERÉN
– ezt az utamat mondanám el, vezekelve, ahogyan ’57. május 1-jén még ugyanezen a téren együtt éljenezőktől eljutottam ide… és talán a „csendes ’56-osok” is hisznek nekem, a még ma is megsértettek-megalázottak-megnyomorítottak… ’56 ne, ne legyen újra! Márciusban se kezdjük… 2003-ban, ’04-ben sem… de amiért meghaltak a hősök s akik túlélték… tisztán… Igazságot Nekik! Neked: Magyarország!
*
A világban, világunkban a mutatók, a számok dominálnak, a szociális intézmények egy célra irányulnak – és ez a cél csodálatos és nagyon is szükséges. A keresztény szeretet viszont egy személyre (aki megkapja a teljes bért akkor is, ha csak az utolsó órában fogadták fel, dolgozott meg érte). És a mennyben nagyobb az öröm egy bűnbánó bűnösön, mint az igazak minden seregén. S ha csak ötven igaz marad, lesz – negyvenöt, negyven, harminc, húsz, ti… –, értük az egésznek megkegyelmeznek!
Hatalmas a dugó az M7-esen, menekülnek az emberek a viharok elől
