Evilág és túlvilág

Mély naptárszerkesztői bölcsességre vall, hogy mindenszentek napja és halottak napja egymás mellé esnek a kalendáriumban. Mindenszentekkor azoknak az ünnepét üljük, akik szentek, vagyis üdvözültek, de ezt nem kísérte semmi evilági szertartás. Nem avatták sem boldoggá, sem szentté az illetőt, látványos csodák sem kísérték életét, bölcsnek sem tartották, csak éppen tisztességes, becsületes életet élt, vagy még ez sem sikerült neki, mert folyton elbukott, de a végén mégiscsak elérte a jó halál kegyelmét, s Isten azt mondta neki: ülj ide mellém, gyerekem.
A jó halál kegyelme? Létezik jó halál?
Tréfálkozhatnánk, hogy a halál nem olyan veszedelmes dolog, mert eddig még mindig más halt meg. De ez a tréfa is keserű, mert hiába áltatjuk magunkat, a halál bizony kegyetlen. Akkor is, ha eddig még mindig más halt meg. Aki már veszítette el közelijét, az átélte, hogy mennyire irgalmatlan és végleges szakadás történt köztünk: soha többé nem viccelődhetünk, beszélgethetünk, koccinthatunk. Vannak, akik a halál okozta nem hegedő sebben élnek. Elvesztett gyermekük szobáját érintetlenül hagyják, ruháit olykor kikefélik, és karácsonyra, születésnapjára ajándékot vesznek neki.
Igen, a halál az élet megoldhatatlan kérdései közé tartozik, mert kedvesünk oda távozott, ahonnan Shakespeare szavával még nem tért meg utazó.
*
Jung, az életmester írja: „A halál a lélek számára ugyanolyan fontos, mint a születés, és ugyanúgy, mint a születés, integráns része az életnek.” Nos, ez, az, amivel a gazdaságkori ember képtelen megbarátkozni. Hogy miért? Azért, mert a lelkével nem törődik, nem ismeri, arra nevelték, hogy nincs is lelke. Egyszóval materialista. Ennek az ideológiának a szempontjából az öregedés a lehető legszörnyűbb folyamat, mert a gödörhöz, a megsemmisüléshez, a rothadáshoz visz. És ez tényleg elviselhetetlen. Folytassuk Junggal: „Amiként a lövedék röppályája a célban, akként az élet a halálban ér véget, ami ilyeténképpen az egész élet célja.” Szenvedő materialista barátunk ebbe már végképp nem törődhet bele, hiszen számára az élet célja a siker, a haszon, a vagyon, az élvezet, s mindez az idő előrehaladtával oda. A szép lányok nem viszonozzák kacsintását, pályafutása a nyugdíjjal nagyjából véget ér, a testi élvezetekből apránként kiszorul, mert doktorai szinte kéjjel tiltják a pörkölttől, a tejfölös uborkasalátától, a bortól. S nem beszéltünk a szaporodó fájdalmakról. Aki ötven fölött úgy ébred, hogy semmije sem fáj, az vagy hazudik, vagy halott.
n
Amit az imént materializmusnak mondtunk, azt nevezhetjük kultúranélküliségnek is. Az történt ugyanis, hogy a civilizáció, vagyis a világ művelésének műszaki része elszakadt szellemi forrásától és értelmétől, a kultúrától. A gazdaságtársadalom gyermeke így példátlan fejlettségű eszközök és eljárások ura lett, viszont a kultúrát, a művészetet, az önmaga fölötti uralmat elvesztette. Az életbe, saját életébe sincs beavatva, hovatovább már köszönni sem tud.
A kultúrában a halál mindig az élet része, már csak azért is, mert az igazi élet csak a kétszerszületettek számára nyílik meg, akik már ebben az életben megízlelték a halált. Idézhetnénk Szent Páltól, aki szerint a keresztény meghal a bűn számára és újjászületik Krisztusban, vagy az indiai védikus irodalomból az upajanáma szertartást, amelynek eredményeként a brahmin növendék dví-dzsa, kétszerszületett lesz, de inkább úgynevezett primitívektől tanulunk. Günther Tessmann írja a pangwékról: „ A szertartás előtt négy nappal az avatandókat megjelölik, a jelet pedig úgy hívják: »felszentelés a halálra«. Az ünnep napján hánytató italt kapnak, s amelyik gyerekre rájön a hányás, azt »meg kell halnod!« kiáltásokkal végigkergetik a falun. Ezután az avatandókat egy hangyabolyokkal teli házba viszik, s kényszerítik, hogy ott maradjanak. Majd egy őserdei kunyhóba kísérik őket, ahol egy hónapon keresztül anyaszült meztelenül és teljes magányban élnek. A vadonból újabb három hónap elteltével jönnek elő. Végül egy sírt jelképező gödröt befednek egy általában maszk formájú agyagfigurával… Az avatandók átkelnek a gödör fölött, így jelezvén újjászületésüket.” Természetesen oktatást is kapnak, megismerik a törzs mitikus történetét, a szertartásokat, megértik a nemiség, az étkezés szakrális értelmét, a fölnőttség felelősségét. És azt a titkot, hogy a „halált mindig feltámadás követi”.
El kell ismernünk, hogy aligha bírnánk ki a szertartást. Nem a hangyákat, hanem az egyhavi bezártságot, magányt és a mezítelenséget, ami a holtak teljes eszköznélküliségét is jelenti: se bunkofon, se tévé. Ausztráliától Alaszkáig minden úgynevezett primitív nép fiai kivétel nélkül átestek legalább ezen az első beavatási fokozaton.
Kibírnánk egy háromnapos csendkúrát?
A gazdaságkor irányítói úgy látják – s ebben kétségtelenül igazuk van –, hogy ha az emberek visszaállítanák a kultúra és a civilizáció egyensúlyát, és megismerve saját lelküket megtalálnák az élet s vele a halál igazi értékeit, akkor kiderülne, hogy meztelen a király. A kor kínálata enyhén szólva viszonylagos, ha éppen nem selejt és giccs.
*
Mi lehetne a halál értelme? Talán az, ami az életünké. Tudjuk, hogy noha eddig mindig más halt meg, de miránk is sor fog kerülni. Elveszítjük életünket akkor is, ha erről nem veszünk tudomást, mert sötét erők elterelik figyelmünket egyetlen életünkről.
Nos, ha úgyis elvész, adjuk oda! Mert tanultuk a magunk beavatásában, hogy „aki meg akarja menteni életét, elveszíti, aki azonban értem elveszíti, az megtalálja. Mi haszna van az embernek, ha az egész világot megszerzi is, de lelke kárát vallja? Mit is adhatna az ember cserébe a lelkéért?” (Mt 16.24-26.) Jézus önmagára mondja, hogy az menti meg életét, aki őérte veszíti el. No de ő itt van, mindegyikünkben. Bármelyik szomjazóban, akinek egy pohár vizet adunk.
*
Édesanyám egyszerű asszony volt. Először talán úgy gondolta, hogy életét édesapámnak, egyetlen szerelmének, urának áldozza. De apám eltűnt a Donnál, állítólag fogságba esett, s a Gulagon veszett el rabszolgaként. Édesanyám halálig várta, s életét nekünk, a két kisfiának áldozta. Csöndesen, szorgalmasan, imádságosan, szerényen, minden áldozkodás nélkül. Amikor ideje lejárt, s utoljára láttam a kórházban, már kicsi volt, aszott, mert a szervezete elunta a világot, nem fogadott be ételt. Csövek lógtak ki belőle, azokon keresztül táplálták. Élni, igen, persze, akart élni, hogy ne akart volna, félt ő is, mint minden ember. Hogy ne félt volna! Ám az utolsó napokban álmok kezdték látogatni. Éber, nappali álmok. A kórház ablaka előtt hatalmas hársfa állt – ő így tudta –, mert fölállnia már nem sikerült – és a fa alatt fehér asztal, fehér székekkel. Ott ültek a szerettei. Édesapja, édesanyja, nagyszülei, eltávozott pajtásai, és persze édesapám. Rá vártak csöndesen beszélgetve, uzsonnázgatva.
Maradt volna, maradt volna szívesen velünk, de szíve mélyén őhozzájuk kívánkozott, mert igen erős szeretettel várták odaát.
A szerző író