Kilenc éve történt, hogy egy halálos beteg kislány szenvedésének – a gyermek könyörgésére – édesanyja vetett véget. Az asszonyt emberölés bűntettéért elítélték, majd a köztársasági elnök, hatáskörénél fogva, kegyelmet gyakorolt. A közvéleményt mélyen felkavaró eset nyomán nyújtott be Takács Albert alkotmányjogász és Kmetty Ildikó ügyvéd (az elítélt, majd felmentett asszony védője) egy beadványt, amely szerint az egészségügyi törvény és a Btk. vonatkozó rendelkezései sértik a betegek önrendelkezési jogát, mert az eutanázia semmilyen formáját nem teszik lehetővé.
A beadvány aláírói szerint az alkotmány következő passzusával ütközik a jelenlegi gyakorlat: „minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit sem lehet önkényesen megfosztani.” Az elviselhetetlen kínokkal küszködő személyt „haláláról hozott döntésében nem szabad korlátozni vagy akadályozni” – véli Kmetty Ildikó és Takács Albert.
Az alkotmánybírósági döntésre nincs kitűzött határidő. A Magyar Hírlap szeptember 27-i számában október elejére jósolta a döntés megszületését, mégpedig az Alkotmánybíróságról származó információra hivatkozva, ám ez a hír tévesnek bizonyult.
Bán Tamás alkotmánybírósági főtanácsadó szerint a témát eddig „egyéb prioritások” szorították ki a taláros testület napirendjéről. Kilenc évvel ezelőtt megkezdődött ugyan a vizsgálat, de a tizenegy fős testületben nem alakult ki többségi álláspont. Jelenleg teljes ülésen tárgyalnak az eutanáziáról, külső szakértők meghallgatásával. A tervek szerint a döntést még az idén kihirdetik.
Az egészségügy jogszabályi módosítása és az alkotmánybírósági elnökcsere után – a testület élére Sólyom László helyébe Németh János lépett – az ügyet ismét elővették. Németh János korábban azt nyilatkozta: valószínűleg erős indulatokat kavar majd az ítélet.
Az eutanáziának két formája ismert: az aktív és a passzív. Az aktív beavatkozást a szaknyelv „mercy killing”-nek, azaz kegyelemgyilkosságnak nevezi. Ebbe a kategóriába tartozik az olyan eset, ha túladagolt nyugtatóval „átaltatják” a beteget a halálba. Passzív eutanázia („letting go” – azaz hagyni elmenni) például az, ha nem kezdenek meg fölöslegesnek ítélt kezelést a haldoklónál akkor sem, ha az rövid ideig még életben tartaná. Alapvető kérdés, hogy ezek a kezelések az életet vagy a haldoklást hosszabbítják-e meg.
Számos antropológiai, néprajzi bizonyíték van arra, hogy a legősibb kultúrák ismerték és alkalmazták az eutanáziát. A vándorló törzsek gyakran hátrahagyták az öregeket és a betegeket. Az ókorban több formája volt az aktív eutanáziának is (például az agyonverés), de Arisztotelész a Nikomakhoszi etikában már elítéli a gyógyíthatatlan betegek halálba segítését.
Az orvostársadalom általában a hippokratészi esküre, illetve az annak alapelveire épülő fogadalomra hivatkozva utasítja el az eutanáziát. A 2500 éves esküben megfogalmazódik: az orvos semmiképpen sem használhatja tudományát emberélet kioltására. (Egyébként az esküszöveg az abortuszt is tiltja.) A Magyar Orvosi Kamara által ajánlott modernebb szövegben is szerepel a következő mondat: „orvosi tevékenységem soha nem irányul az emberi élet kioltására.” Érdekes módon az eutanázia igenlői is Hippokratészre hivatkoznak, a hellén orvos ugyanis egyik könyvében javasolja: a gyógyító ne nyúljon azokhoz, akiket a betegség már egészen hatalmába kerített, hiszen – úgymond – mindenre az orvostudomány sem képes.
Az eutanázia gondolata csak a felvilágosodás korában bukkant fel újra David Hume nyomán, s később, amikor a romantika hatására az értelmiség igen sokat foglalkozott a halál kérdésével, számtalan diszszertáció született e témában. Samuel Willams angol iskolamester Euthanasia című esszéjében ezt írja: „az orvos kötelessége a szenvedőt a lehető leggyorsabban és fájdalommentesen a halálba segíteni.”
A huszadik század elején már jogi és államigazgatási szempontok figyelembevételével tárgyalták a kérdést Amerikában éppúgy, mint az öreg kontinensen. A német birodalmi gyűlésben 1921-ben javaslat született arról, hogy a halálba segítés legyen büntetlen, ha az áldozat gyógyíthatatlan, nagykorú, és a diagnózist leglább három orvos igazolja. A javaslatot elutasították. A második világháború kitörésének évében viszont Adolf Hitler a tiszta német faj védelme édekében kiadta az úgynevezett eutanáziaparancsot, amelyben a deformáltak, elmebetegek, szenilisek sterilizálását, illetve megsemmisítését rendelte el. Körülbelül kétszázhetvenezer ember halt meg az erre a célra létesített eutanázia-központokban.
Az új orvosi szemlélet megszületése azonban egészen az 1960-as évekig váratott magára, amikor is sorra alakultak azok az orvosi társaságok, amelyek az eutanázia mellett foglaltak állást – többek közt a transzplantációs beavatkozások gyakorisága, a haldoklóellátás költséges volta miatt.
Amerikában a hetvenes években vezették be az úgynevezett élők végrendeletét (living will). Ez olyan dokumentum, amelyben a beteg arról rendelkezik: amennyiben később annyira leromlik az állapota, hogy csak heroikus bevatkozásokkal lehetne meghosszabítani az életét, nem tart igényt a kezelésre. A beteg megnevez egy személyt (közeli barátot, családtagot vagy akár a gyóntató papját), aki a kritikus helyzetben, amikor a beteg már képtelen önmagáról dönteni, kieszközöli a végakarat teljesítését.
Az angol, amerikai jogrendszerben egy kompetens (cselekvőképes, tiszta tudatú felnőtt) beteg bármiféle orvosi kezelést visszautasíthat. Ez alól csak két kivétel lehet: ha kiskorú gyerekei vannak, akiket ezáltal árvaságra ítélne; ha jelzi, hogy bár nem ért egyet a kényszergyógykezeléssel, nem fog ellenállni.
Nem kompetens betegnek azt nevezik, aki nincs megkérdezhető állapotban (például kómába esett). Ez a helyzet újabb bonyolult kérdések elé állítja az orvostársadalmat. Általában a kezelőorvos dönt arról, hogy kiteszi-e agresszív beavatkozásnak a beteget csak azért, hogy néhány nappal vagy héttel tovább lebegjen öntudatlanul élet és halál között. Szenvedélyes szakmai viták folynak arról is, miként értelmezzék az agyhalál diagnózisát, amikor gyakorlatilag már csak a vegetatív funkciók maradnak, a beteg (valószínűleg) nincs tudatánál. Itt az a probléma – amint egy idevágó tanulmány szerzője, Váradi Péter megállapítja –, hogy az orvos nehezen tud dönteni egyedül, hiszen legtöbbször nem ismeri a beteg értékrendjét. Az Egyesült Államokban ilyen esetekben a kórház etikai bizottsága dönt: egy filozófusból, jogászból, teológusból és laikusokból álló munkacsoport. Váradi Péter szerint – aki maga is rákos betegségből gyógyult fel – az orvosok olykor nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a gyógyításnak, mint a betegnek. Ezért vált jellemzővé a „furor terapeutivus”, azaz a „gyógyítási düh”, a mindenáron való gyógyítás szemlélete. További vitás kérdés sok orvos szerint, hogy míg egy kezelés meg nem kezdése passzív eutanázia, egy megkezdett kezelés abbahagyása már aktív eutanáziának minősül. A helyzetet bonyolítja, hogy sokszor nem a meghalni vágyás motiválja a kezelés visszautasítását, hanem az, hogy a beteg belefáradt a helyzetébe, illetve depressziós állapotba jutott, amikor nem tud egyértelmű döntést hozni. A legtöbb orvos úgy érzi, hogy ha teljesítené a kérést, segítséget nyújtana egy öngyilkosság elkövetéséhez.
A magyar jogszabályokban az eutanázia kifejezés egyelőre nem szerepel. Az előírás szerint a legnagyobb gondossággal kell kezelni az orvos által gyógyíthatatlannak ítélt beteget is – az utolsó pillanatig. Közvetlen életveszélyben az életmentéshez nem szükséges a beteg beleegyezése, s ez feltételezi a mindenáron való gyógyítás, kényszergyógykezelés lehetőségét is. A gyakorlat azonban mást mutat: általában csak akkor alkalmaznak rendkívüli életfenntartó eljárásokat, ha van remény a gyógyulásra. Ilyen esetben az orvosi testület a beteg megkérdezése nélkül dönt. Létezik egy szakemberek által kidolgozott orvosetikai kódextervezet, amely szerint nem kellene a gyógyíthatatlan betegeknek költséges kezeléseket nyújtani, mert ezeket tartalékolni kell a gyógyulás reményével kecsegtető esetekre. Egy gyógyíthatatlan beteg kezelése ugyanis havonta több millió forintot emészthet fel. (Ma már akár évtizedekig lehet kómás betegeket gépekre kapcsolva életben tartani. E téren Amerikában született a világrekord: harminchét évig tartottak lélegeztetőgépen egy öntudatlan állapotban lévő fiatalembert.)
Hazánkban az orvosok döntenek arról is, hogy kómás betegek, illetve súlyosan károsodott újszülöttek kezelését mikor szüntessék meg. A haldoklás stádiumában lévő gyógyíthatatlan betegeket nem élesztik újra.
Az orvostudomány fejlődése is új megvilágításba helyezi a kegyes halál kérdését. Tíz–tizenöt éve még az intenzív osztályokon fekvő súlyos betegek száz százaléka halálozott el, ma azonban már hetven százalékuk meggyógyul – ez nagy körültekintést igényel a kérdésben. Ráadásul ma már nagyon hatékony fájdalomcsillapításra van lehetőség, s ez megkönnyíti az agóniát. Az Orvosok Világszövetsége mindenesetre több deklarációt adott ki az eutanázia kérdéséről, s e nyilatkozatok afelé mutatnak, hogy a betegeket be kell vonni a létfenntartó kezeléseket illető döntésekbe.
Részlet a hippokratészi esküből: „Esküszöm Apollónra, az orvosra és Aszklépioszra és Hygieiára és Panakeiára és az összes istenekre és istennőkre, tanúkul híva fel őket, hogy meg fogom tartani képességem és szándékom szerint a következő esküt és írott kötelezvényt: diaetetikus rendeléseimet a betegek hasznára fogom elvégezni, nem pedig kárára és ártalmára. És halált okozó szert nem fogok senkinek sem kiszolgáltatni, még kérésére sem, sőt ilyesféle tanácsot sem fogok adni, és hasonlóképp nem fogok adni nőnek sem magzatelhajtó szert (csapot). És ahány házba csak belépek, a betegek hasznára fogok belépni, távol tartva magamat minden egyéb szándékos és kárt okozó jogtalanságtól, főleg pedig nemi visszaélésektől, úgy női, mint férfitesttel, mind szabadokkal, mind rabszolgákkal szemben. És ha olyat hallok vagy látok orvosi kezelés közben vagy akár a therapia körén kívül az emberek életéről, amit nem szabad kifecsegni, azt el fogom hallgatni abban a véleményben, hogy az efféle dolgokat szent titok módjára kell megőrizni.”
Nem szabadulhat a haláldoktor
Jack Kevorkian, az amerikai halálorvos 2007-ig biztos, hogy nem szabadulhat börtönéből, miután alig tíz napja az Egyesült Államok legfelsőbb bírósága elutasította azt a felülvizsgálati kérelmet, amelyet a betegeit halálba segítő patológus ügyvédei nyújtottak be a testületnek. Kevorkian saját bevallása szerint több mint 130 gyógyíthatatlannak vélt betegnek segített abban, hogy kioltsa életét, ám mindössze egyetlen eset miatt kénytelen negyed évszázadot börtönben tölteni. Az eutanáziát gyakorló 74 éves orvos büntetlenül megúszott már két hasonló ügyben ellene indított eljárást, ám legutolsó páciense esetében, akinek halálát videofilmre rögzítették, az esküdtszék egy 1999-ben lefolytatott per során bűnösnek találta az ellene felhozott vádpontokban, amelyek nem kevesebbet állítottak, mint hogy Kevorkian megölte az 52 éves Thomas Youkot.
A detroiti illetőségű férfi izomsorvadásban szenvedett, amely tolószékhez kötötte, vastüdővel lélegeztették, és műanyag csövön keresztül táplálták. A gyilkosságot, amelyet a három évvel ezelőtti tárgyaláson Kevorkian „mercy killingnek”, azaz kegyes halálnak minősített, a CBS televízió 60 Minutes című műsora riportfilmben mutatta be: Kervokian káliumklorid-injekciót adott be Youknak, aki ennek következtében jobblétre szenderült.
A legfelsőbb bírósághoz benyújtott felülvizsgálati kérelemnél az orvos ügyvédei így érveltek: Kevorkian célja nem az volt, hogy betegét halálba segítse, hanem az, hogy szenvedésein enyhítsen, ezt a szándékot pedig alkotmányellenes úgy értelmezni, mintha gyilkosság lett volna. Ugyanakkor a legfelsőbb bíróság, amely az Egyesült Államokban egyben az alkotmánybíróság szerepét is betölti, egy 1997-es határozatában kimondta: nincs olyan alkotmányos jog, amely lehetővé tenné, hogy az orvos segédkezzen páciense öngyilkosságában. (Jóllehet a korábbi eseteknél, amelyekben Kevorkiant felmentették a vádpontok alól, a patológus abban segédkezett, hogy betegei saját maguk fecskendezhessék be a halálos injekciót, nemegyszer házilag készített készülék segítségével, amelyet nemes egyszerűséggel „öngyilkos gépre” kereszteltek.)
Az orvos ügyvédei most nem azt kérték a legfelsőbb bíróságtól, hogy a testület tárgyaltassa újra az ügyet, hanem azt, hogy a grémium tekintse semmisnek a Kevorkian ellen felhozott vádpontokat. A legfelsőbb bíróság azonban teljes egészében helybenhagyta a Kevorkiant emberölésért elmarasztaló ítéletet, mi több, az ügyvédek kérelmét indoklás nélkül utasította el.
A 25 éves börtönbüntetését töltő orvos az eredeti ítélet szerint, amelyet most a legfelsőbb bíróság is megerősített, legközelebb 2007. május 27-én, 79. születésnapján helyezhető feltételes szabadlábra.
vízilabda
Az aranyéremért játszik a magyar válogatott a világbajnokságon! (kezdés: 15.35)
