Hol az ellenség Észak-Írországban?

Sir Richard Dawson Bates, az északír kormány egykori belügyminisztere az 1920-as években bevallotta: nem bonyolít telefonon fontos beszélgetéseket, amióta „legnagyobb megdöbbenésére” kiderült, hogy a parlamenti telefonközpont kezelője római katolikus. Már-már azt hihettük, az efféle kijelentések felett eljárt az idő, a legutóbbi belfasti események azonban ismét igazolták: az észak-írországi protestáns unionisták és kisebbségi katolikus köztársaságiak továbbra sem bíznak egymásban.

Október 4-én az északír rendőrség lezárta a helyi parlament, a Stormont bejáratait, és iratokat, lemezeket foglalt le a katolikus nacionalista Sinn Fein párt irodáiban. Ezzel egy időben az IRA fellegvárának számító Nyugat-Belfastban a rendőrség házkutatásokat tartott, és négy embert letartóztatott. Közöttük van a Stormont egykori adminisztrátora, aki a hatóságok szerint fontos kormányzati iratokat csempészett ki az épületből, és adott át az Ír Köztársasági Hadseregnek. A férfi hat hónapig dolgozott az északír parlamentben, de egy rendőrségi vizsgálat hírére szeptemberben nyomtalanul eltűnt. A nyomozás a legnagyobb titokban zajlott, mint kiderült, a brit titkosszolgálatok már tizenhárom hónapja dolgoztak az ügyön. A pénteki akció során letartóztatták Dennis Donaldsont, a Sinn Fein parlamenti irodavezetőjét is. Donaldson az 1981-es éhségsztrájk túlélője, az ír köztársasági mozgalom élő jelképe Nyugat-Belfastban.
Ismét veszélyben tehát a békefolyamat, kétségessé vált az 1998-as nagypénteki megegyezésben vázolt politikai intézményrendszer működtethetősége. Tony Blair brit miniszterelnökre két oldalról záporoznak a követelések. Gerry Adams, a Sinn Fein elnöke „békefolyamat-ellenesnek, Sinn Fein-ellenesnek és antidemokratikusnak” minősítette a letartóztatásokat, a legnagyobb protestáns párt, az Ulsteri Unionista Párt (UUP) első embere, David Trimble pedig „határozott lépéseket” sürgetett a köztársaságiak ellen. A letartóztatások hírére reagálva John Reid, a brit kormány északírügyi hivatalának vezetője korrekt vizsgálatot ígért, mint mondta, „tekintet nélkül a politikai következményekre.” Úgy tűnik, az államtitkár határozottabb fellépése a brit kormány változó északír politikáját készíti elő. Egy nappal a letartóztatások előtt Reid a Guardiannek adott interjújában felszólította az ír köztársaságiakat, hogy „örökre hagyjanak fel az erőszakkal.” Figyelmeztette őket, hogy „nem lehet egyszerre két lovat megülni, különösen, ha az a két ló annyira messze esik egymástól, mint a demokrácia és az erőszak.”
Hasonlóan George Bush világméretű terrorizmusellenes háborújához, a kérdés Észak-Írországban is megválaszolatlan: hol az ellenség? Az Ír Köztársasági Hadsereg hosszú ideje – deklaráltan – tűzszünetet tart. Az IRA szakadár szervezetei közül az INLA és a Continuity IRA alig hallat magáról, a Real IRA vezetője, Mickey McKevitt egy dublini börtönben várja januári tárgyalását. Viszonylagos csend honol az unionista félkatonai csoportok – UFF, UVF, Red Hand Commando – háza táján is. A mindennapi erőszak évtizedek óta folyamatos Észak-Írországban, néhány szórványos merénylet és kölcsönös leszámolás hallatán nem szabad a békefolyamat végéről beszélni. A tartomány sorsa nem az utcán, hanem a tárgyalóasztalnál dől el – ezt a szemben álló felek is tudják. Az északír békefolyamat ma két tényezőtől függ: valamiképpen rá kellene szorítani a köztársaságiakat a fegyverek beszolgáltatására, ugyanakkor nem szabad hatósági nyomást gyakorolni a Sinn Feinre, mert könynyen elszabadulhat a valódi erőszak. Tekintve, hogy a köztársasági és az unionista oldalon egyaránt szép számmal akadnak a fegyvernyugvással elégedetlen radikálisok, a legutóbbi letartóztatásokhoz hasonló lépéseivel a Blair-kabinet a tűzzel játszik. Az elmúlt fél évszázad eseményei azt bizonyítják, hogy Észak-Írországban valamiben mindenkinek igaza van, de az egyes részigazságoknak nincsen közös nevezője. Az 1998-as nagypénteki megegyezéssel az érintettek felülemelkedtek kényszerképzeteiken, s ha valódi békére áhítoznak, szinte naponta nagy önmérsékletet kell tanúsítaniuk.