Amit a hazai szállodai helyzetről és a vendégfogadási szokásainkról tudni lehet, azzal dr. Wolff Péter tisztában van. A „régi szállodások” közé sorolják, haminckilenc éve ezzel foglalkozik. Tavaly novemberben visszavonult az aktív napi munkától. Az idén október 1-jétől felkérték az Országos Idegenforgalmi Bizottság elnöki tisztére.
– Szép az elhivatottság, netán csodákra is képes?
– Nem vagyok varázsló, de ahhoz, hogy Magyarország ebben a nagyon fontos gazdasági ágazatban Európa méltó versenytársa legyen, a fejéről a talpára kell állítani mindent, ami nálunk e téren most gyakorlat.
– Ez így első hallásra már-már vetekszik a sámánizmussal…
– Meglehetősen túlzó ez a feltételezés, de tény, hogy teljesen másképp kell ezentúl gondolkodnunk, ha a vendégvárás fogalmát elemezzük.
– Ön nemcsak a szakirodalomból, hanem a gyakorlatból is ismeri a hazai idegenforgalom utóbbi évtizedeinek történéseit. A háború előtt külföldön is híres szállodáink – a Ritz, a Margitszigeti Nagyszálló és a többiek – a szocializmus éveiben megszűntek létezni, illetve vegetáltak. Mennyire volt heroikus művelet az újraélesztés?
– A vasfüggönnyel elzárt országban nem lehetett szó komoly idegenforgalomról. A hatvanas évek elejéig csak a Gellért és még néhány szálloda működött. 1961-ben nyitott meg a Royal, ezt követte a régi Szabadság Szálló felújítása, majd a Metropol, a Palace, a Hotel Park, a Béke Szálló üzembe lépése. 1969-ben a Duna Intercontinental felépítésével kapott nagyobb lendületet a szállodafejlesztés, ez volt a keleti blokkban az első nyitás nyugat felé. Öt-hat év múlva elkészült a Hilton. A nyolcvanas években az osztrák–magyar hitelkonstrukció keretében felépült a Novotel, a Fórum, majd a Flamenco és a Hyatt.
– A helykiválasztást puszta ingatlanügyletnek tekintették, vagy volt-e valamilyen koncepciója a szállodafejlesztési programnak?
– Nem tervszerűen folyt az a munka, mint ahogy ma sincs ilyen jellegű stratégia. A nyolcvanas évek elején kezdték felismerni, hogy jó üzlet a hitelkonstrukció. Aki hozott pénzt, azt engedték építkezni. A határátkelők szaporodásával az addigi egycsatornás rendszer kibővült, állami nagyvállalatok kezdtek szervezetten foglalkozni az idegenforgalommal. Az IBUSZ mellett létrejött a Cooptourist, az Expressz, s jó néhány más utazási iroda. A szállodaépítés, akárcsak az utaztatás, spontán módon fejlődik mind a mai napig. Máig nem készült igényes felmérés az ország turisztikai „erőforrásairól” mint eladható termékről. Hogy ez mennyire fontos lenne, arra intő jel például a sorozatban csődöt jelentő utazási irodák helyzete.
– Ezek szerint fogalmunk sincs, hogy sok-e vagy kevés az idegenforgalmi szálláshely Magyarországon?
– Az ország lakosságához viszonyítva a hozzánk érkező vendégek számával az első tizenöt között vagyunk a világlistán. Hogy hány turistát tudunk fogadni, arra nézve csalókák a statisztikai adatok. Az összegzésekhez a támpontot a kereskedelmi szálláshelyeken eltöltött éjszakák száma jelenti. Az idegenforgalom nagyságát pedig a Magyar Nemzeti Bank által kiadott devizabevételi adatok alapján határozzák meg, holott a hozzánk jövő külföldiek sok más módon is költhetnek itt pénzt. Tavaly idegenforgalmi csúcsot jeleztek a statisztikák: 4,4 milliárd euró volt a forgalom. Azt azonban nem teszik hozzá, hogy ez a szám az euró átváltása miatt a párnacihából elővett pénzeket is jelenti.
– Mi az, amin ön szerint legelőször változtatni kellene?
– Egy szálloda önmagában nem jelent turizmust. Az idegenforgalom ennél sokkal összetettebb, benne van a lovaglás, a kultúra, a bögrecsárda, a kirándulás és még ezernyi más dolog. A vendégfogadást nem lehet felülről irányítani, egy „vízfej” aligha találhatja ki, milyen módon lehet több vendéget hozzánk csalogatni. Idegenforgalmi fogadóképességünk fejlesztését alulról kell megkezdeni. Kis csapatok, vállalkozó szellemű emberek tudják eldönteni, hogy a saját környezetüket hogyan lehet alkalmassá tenni a vendégek fogadására. Az egészséges működéshez a helyi szerveződésekből kell alakulniuk regionális szervezeteknek. Az Országos Idegenforgalmi Bizottság pedig az ő fejük fölé borítana védőernyőt.
– Hasonló alapon működik a turizmus az osztrák és a svájci tartományokban is. Az ország mint régió szerepel a kínálatban, az egyes térségek – mint például Salzkammergut – pedig önállóan hirdetik idegenforgalmi ajánlataikat. Ez lenne a követendő példa?
– Igen, annyi különbséggel, hogy nálunk nincs kellő befektetendő tőke. Központi turisztikai fejlesztési előirányzat létezik ugyan, de még nem látni tisztán, mire mennyi jut belőle. Az idei keret már elfogyott. A központi támogatás egyébként sem oldja meg önmagában a helyzetet. Más módszerekkel is lehet ösztönözni a fejlesztéseket, például kedvezményes kamattámogatással. Az európai uniós országokban nem engedik meg az adókedvezményt, de kedvező ingatlanbefektetési lehetőségek például léteznek. Ki kell dolgozni a hazai idegenforgalmi beruházások ösztönzését, s arra is megfelelő módszert kell találni, hogy mérni tudjuk, milyen hasznot hoz egy-egy támogatási fajta. A Széchenyi-terv pályázataira adott összegek hatása talán két-három év múlva lesz érezhető. Ma még nem lehet tudni, mennyire volt megalapozott egy-egy befektetés, valóban van-e kereslet arra, amire a pénzt költötték. Olykor még azt sem tudjuk, hogy valóban gyógyvíz-e, amire merész terveket épített valaki.
– Az országban egyre több helyen látnak fantáziát az önkormányzatok a turizmusban. Szigetváron például nagylélegzetű, több évre szóló fejlesztési projektet dolgoztak ki, amely a várra és a gyógyforrásra alapozva a város és környéke gazdasági fellendülését eredményezhetné. Az ilyen programokat támogatná a bizottság?
– Természetesen öröm, hogy tervek születnek, s mindegyiket ajánlatos komolyan tanulmányozni. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy a befektetésekhez nagy pénzek szükségesek, és nagy a rizikó is. A turizmusban rejlő lehetőségeket nem szabad aranytojást tojó tyúkként felfogni. Az idegenforgalom komoly üzlet. Ahol a turizmusra akarnak építeni, ott hagyni kell, hogy a vállalkozók fektessék be a pénzüket. Így reálisabban mérik fel a lehetőségeket, mindent megtesznek, hogy megtérüljenek a költségek.
– Gondolja, hogy néhány vállalkozó öntevékenysége elegendő az adott vidék fellendítéséhez?
– Azt gondolom, hogy mindenekelőtt turistabarát környezetet kell kialakítani. Ebbe beletartozik az infrastruktúra, a víz, gáz, a tiszta falu, a kikapcsolódási lehetőségek. És a mentalitás. A magyarok híresek voltak vendégszeretetükről. Ez ma már sajnos nem így van. A hozzánk jövő németek például úgy nyilatkoznak, hogy már nem tapasztalják a korábbi kedvességet, nyitottságot.
– Az idegenforgalmi adó – melyet az önkormányzatok évről évre emelnek – segítheti-e a fejlesztéseket egy-egy településen?
– Van, ahol a helybeli vezetők szeretnék visszaforgatni ezt a pénzt a turizmusba, s van, ahol nem akarják, mert másra kell. Sok helyütt – finoman fogalmazva – nem látható módon használják fel a turisztikai adót, pedig annak minden forintjához kettőt tesz hozzá az állam. A befektetőknek nincs betekintésük és beleszólásuk abba, hogyan használják fel ezt a pénzt. Ezt a lehetetlen helyzetet is csak az adott településen élők, a turizmust fejleszteni kívánók csoportja oldhatja meg. Mindenkinek a jó gazda gondosságával kellene kezelnie a pénzt, s együtt eldönteni, hol indítsanak új buszjáratot, hol épüljön egy új csárda, tekepálya vagy uszoda.
– Mennyire jelentős tényező nemzeti jövedelmünkben az idegenforgalom?
– A GDP tíz százaléka származik a turizmusból. Háromszázezer embernek ad munkát, többnek, mint ahányan a mezőgazdaságból élnek.
– Az európai uniós csatlakozás lehetősége vélhetően új igényeket támaszt idegenforgalmunk fejlesztésével kapcsolatban. És vélhetően örökre le kell számolnunk bizonyos illúziókkal…
– A hetvenes–nyolcvanas években annak köszönhettük a turizmus fellendülését, hogy a nyugati világot vonzotta a vasfüggöny mögé való bepillantás lehetősége, a gulyáskommunizmus, az olcsó árak. A volt szocialista országokban lezajlott rendszerváltásnak köszönhette Prága, hogy egyszerre az érdeklődés központjába került – oda ugyanis szinte egyáltalán nem mehettek addig a turisták. Ma már ez a hajdani vonzerő elkopott. A volt NDK-sok fiai, unokái is egyre kevésbé nosztalgiáznak magyarországi nyaralással. Üzletszerűen kell csinálni a turizmust. Az uniós csatlakozás számunkra egyetlen lehetőséget rejt: jól kihasználni geopolitikai és gazdasági helyzetünket. Tudomásul kell venni, hogy a Balaton már nem tud konkurálni a mediterrán tengerpartokkal. A görögök, spanyolok, olaszok, portugálok sokkal attraktívabbak, mint mi. A magyar tenger kiépítetlen, mellékhelyiségeket nélkülöző, gyakran szemetes partszakaszaival, kevés és egysíkú kikapcsolódási lehetőségeivel és egyre magasabb áraival nem tarthatja a versenyt a sokkal kedvezőbb és kiszámíthatóbb időjárású, lényegesen több szolgáltatást nyújtó tengerpartokkal.
– Ezzel mindjárt meg is magyaráztuk, mi az oka annak, hogy az idén kevesebb külföldi nyaralt a „Hotel Hungary”-ban, mint korábban?
– Ez nem teljes információ. Augusztus végéig a három- és négycsillagos szállodákban 15 százalékkal több volt a bevétel, mint az előző évben, a szállodákon belüli étkezés aránya is nőtt. A szobakiadás és a kempingek forgalma ugyanakkor visszaesett, a hazai vendéglátóipar 20–25 százalékos forgalomcsökkenésre számít az idén. Ez azt jelzi, hogy a vendégek egyre igényesebbek, hivatalosabban fogalmazva: a piacon működni kezdett a minőségi szűrő.
– Mit tud kezdeni azzal a kétségkívül zavaró közhellyel, hogy Magyarországon az idegenforgalom zömmel Budapestre és a Balatonra korlátozódik?
– Ez a koncentráció még mindig igaz. A turisták 65 százaléka Budapesten, illetve a Balatonon tölti idejét. Üdvös lenne szélesíteni a kört. Az idegenforgalmi propagandának is nagy szerepe lehet ebben. Jelenleg tizenhét képviseletünk működik Európában, az USA-ban, Japánban és Izraelben. A minél jobb és látványosabb országbemutatásra már csak azért is szükség van, mert a recesszió valóban világjelenség, s a németeknél – akik hozzánk talán a legtöbbet jártak – a legerősebb. A tavaly szeptember 11-i New York-i terrortámadás, az euróra való áttéréssel fölfelé kerekített árak világszerte visszavetették az utazási kedvet. A WTO, az idegenforgalom világszervezetének kimutatása szerint az idén 0,6 százalékkal visszaesett az idegenforgalom, amit húsz év óta először tapasztaltak – évente általában 3-4 százalékos növekedés volt jellemző.
– Újbóli föllendülést feltételezve, Magyarországon elegendő-e a szálláshely?
– Attól függ, mihez képest. A KSH adatai szerint 1990-ben 327 kereskedelmi kategóriába sorolt szállodánk volt, 2000-ben már 718, az idén július végéig pedig 773-ra nőtt ez a szám. Budapesten 1990-hez képest kétszer annyi hotel várja a vendégeket. A Balaton mellett 1990-ben 34, most 183 szálloda áll 1–5 csillagos kategóriában a turisták rendelkezésére. A Balatonon 1990-ben 10 panzió volt, jelenleg 142 működik, országosan 176-ról 979-re nőtt a számuk. Az ifjúsági, kemping- és gyógyszállók is óriási mértékben szaporodtak, 1990-ben 927 volt belőlük, jelenleg 2810 működik, ezekben a szállodákban 45 ezer szoba áll a vendégek rendelkezésére. A fejlődés tehát rendkívül nagy. Ha viszont a 2008-as futball Európa-bajnokságra gondolunk, akkor már kevés ennyi szálláshely, a 2012-es olimpiát tekintve pedig még sokkal kevesebb.
– Kik jönnek hozzánk szívesen, a kispénzű turisták vagy a gazdagok? Tudjuk-e, miért választanak úti célul éppen minket?
– Néhány évvel ezelőtt, amikor még a Fórum Szállóban dolgoztam, az előcsarnokban megkérdezte tőlem valaki: ki ez a sok ember? Azt válaszoltam: itt ül hatszázmillió dollár. Mindenféle rendű és rangú vendég jön hozzánk. Szegényebbek és multik is. A nagy világcégek vezetői szívesen szállnak meg a budapesti elegáns hotelekben, s az ő pénzükből élnek a vidéki szállodák is, mert tréningekre, továbbképzésekre, üzleti tárgyalásokra viszik oda partnereiket, alkalmazottaikat.
– Az idegenforgalmi szakma prognózisa további recessziót vagy föllendülést jósol?
– Ez a világ legszebb szakmája, a béke, a jólét iparága. A biztonságérzetre, a politikamentességre, komoly üzletre épül. De minden apró dolog megzavarhatja, ami a világpolitikát és a gazdaságot érinti. Ha a közbiztonság nem jó, ha háborús fenyegetettség van valamely térségben, nem szívesen kelnek útra arrafelé az emberek. Ha a családok anyagi helyzete rosszabbodik, az utazás az első, amit megspórolnak. A recesszió mindig ciklikus, visszafordulhat, ha a világ is úgy akarja.
Wolff Péter a Magyar Szállodaszövetség elnöke 1999 óta. Az utóbbi tíz évben a budapesti Fórum, majd Intercontinental vezérigazgatója volt. Tavaly novemberben visszavonult az aktív napi munkától. Az idén október 1-jétől felkérték az Országos Idegenforgalmi Bizottság elnöki tisztére.
vízilabda
Az aranyéremért játszik a magyar válogatott a világbajnokságon! (kezdés: 15.35)
