Kabulban már beindult az élet

Bár Kabul még romokban hever, az élet beindult. A fővárosban már van áram- és vízellátás – igaz, aranyáron –, és megkezdődött a romok eltakarítása is. Egy évvel ezelőtt, a tálibok alatt elképzelhetetlen lett volna ennyi európai ruhás, munkába siető ember és köztük egyre több lány és asszony – jelentette ki lapunknak adott interjújában Katona Magda, a térség szakértője, aki a napokban tért haza az afganisztáni fővárosból és akinek a minap mutatták be Soknemzetiségű Afganisztán című könyvét.

A napokban volt egy éve, hogy a szövetséges csapatok megindították támadásaikat a tálibok ellen. Ha mérleget kellene vonni az elmúlt esztendő eseményeiből, mit emelni ki, melyek voltak a legjelentősebb változások Afganisztánban?
– A térség jelentős mértékben átstrukturálódott, hiszen az Egyesült Államoknak ma már katonai támaszpontjai vannak Tádzsikisztánban, Üzbegisztánban, Kirgizisztánban s egy nagy támaszpont épült Afganisztánban is. Ezenkívül sikerült olyan ideiglenes kormányt összehozni, amely talán véget tud vetni a huszonhárom éves háborúnak és össze tudja hozni az afgánokat. Új párttörvény van érvényben és bevezették a többpártrendszert. Sorra alakulnak az újságok, már több mint százötven van belőlük. A közélet pezseg. Egy évvel ezelőtt, amikor még a tálibok uralkodtak, ez elképzelhetetlen lett volna.
– Nemrég tért haza Kabulból, mit tapasztalt, milyen most az élet Afganisztánban?
– A személyes benyomásaim igen kedvezők voltak. Bár Kabul még romokban hever, az élet beindult. A fővárosban már van áram- és vízellátás – igaz, nem iható, és az is igaz, hogy az ivóvizet dollárért mérik, aranyáron. A mikrorajonok-ban és a közintézményekben azonban már folyik a víz a csapból. Az áramszolgáltatás akadozik és időnként kimarad, de már az is működik. Megkezdődött a romok eltakarítása, mindenütt új építkezések zajlanak. Az emberek nem várják meg a segélyeket – hiszen azok a korábbi ígéretek ellenére éppen csak csurrannak-cseppennek –, hanem maguktól nekiláttak az ország újjáépítésének. Nagyon meglepett egyébként az optimizmus: ennyi mosolygós arcot csak 1964 és 1974 között, az úgynevezett demokrácia évtizedében lehetett látni. Egy évvel ezelőtt, a tálibok alatt elképzelhetetlen lett volna ennyi európai ruhás, munkába siető ember és köztük egyre több lány és asszony. Természetesen a háború utáni nehézségek megvannak, Kabulban a köztisztviselők négy hónapja nem kaptak fizetést, a katonák pedig hat hónapja nem kaptak zsoldot. Ez azonban a háború utáni átmeneti állapot szinte törvényszerű velejárója.
– Mi az, ami ezenkívül még problémát jelent az országban?
– Noha nagyon kedvező, hogy már kétmillió menekült hazatért, hazaáramlásuk azonban nagy terhet ró főként a főváros infrastruktúrájára. Kabulban a háború, az amerikai bombázások, a belső migráció miatt eddig is majdnem egymillió hajléktalan tengődött, ehhez járultak még a hazatérő menekültek. Hárommillió emberről kell gondoskodni a fővárosban. Bár az építkezéseknél szükség van a szorgos munkás kézre, egyelőre nincs ennyi embernek megfelelő munkalehetőség. Nagy probléma a házak hiánya, most tervezik katonai támaszpontok megnyitását a menekültek előtt, mert lassan jön a tél, ami Kabulban igen kemény.
– Miként próbál a kormány ezeken az embereken segíteni?
– Több repatriációs, illetve a hazatérő menekültek beilleszkedését segítő programot indítottak el, és külön szakminisztérium alakult, hogy a hazatérő afgán szakemberek és értelmiségiek számára megfelelő munkalehetőséget biztosítsanak. Rájuk, akárcsak az afgán vállalkozókra, beruházókra, égető szükség van. Ugyanakkor a hadurak és a fegyveres csoportok integrálódása is megkezdődött a társadalomba. Például Darulamannál, a súlyos károkat szenvedett honvédelmi minisztérium romjainak eltakarításánál az ENSZ Habitat segítségével kilencszáz volt harcosnak teremtettek munkalehetőséget, éppen azért, hogy ne fogjanak újra fegyvert.
– Ennek ellenére a hírek javarészt fegyveres összecsapásokról szólnak. Mennyire működnek együtt a hadurak a kormányzattal?
– Éppen a dezintegrációtól, a hadurak megerősödésétől való félelem az oka annak, hogy a tokiói konferencián beígért négy és fél- milliárd dollárból csak alig öt-hatszázmilliót folyósítottak eddig. Az afgán kormány ebből alig kilencvenmilliót kapott, éppen azért, hogy a pénz ne a hadurak zsebébe vándoroljon. Ez a kormányzatnak történő fegyverszállításoknál is nagy problémát jelent. A honvédelmi miniszter például az állami fegyverraktárakból jelentős tartalékot halmozott fel saját szűkebb pátriájában, a Pandzsír-völgyében. Abdul Rasid Dosztum üzbég hadúr, Mazari-Sarif ura ugyanezt a tevékenységet folytatja annak ellenére, hogy honvédelmi miniszterhelyettesi rangot kapott. Dosztum ráadásul a Türkmenisztánból és Üzbegisztánból származó árucikkek utáni vámokat, akárcsak a helyi adókat, nem adja le a kormányzatnak. Ugyanez a baj a heráti Iszmail Hánnal, aki az Iránnal folyó kereskedelmet tartja ellenőrzése alatt.
– Nem tart attól, hogy ezek az ellentétek szétrobbantják a mostani koalíciót és újra belső harcok fenyegethetik Afganisztánt?
– Ennek a veszélye fennáll. A problémára az igaz gyógyírt csak egy megfelelő föderatív struktúra jelentené. Éppen ezért nagy jelentőségű, hogy már felállt az alkotmánykészítő bizottság és hozzákezdtek az új alaptörvény megfogalmazásának. A lazább, föderatívabb struktúra talán jobban megfelel a kialakult helyzetnek, mivel nagyobb önállóságot adna a különböző régióknak és törvényesen is lehetővé tenné, hogy a helyi vámok és adók egy részét az adott térség fejlesztésére fordítsák.
– Miként látja Karzai elnök szerepét? Többször a szemére vetik, hogy Amerika bábja. Mit gondol, mennyire van Karzainak tere saját politikája megvalósításához?
– Hamid Karzai esetében nagyon nagy probléma, hogy éppen ő az, aki nem rendelkezik katonai erővel. Nagy gond, hogy sokan Sah Sudzsához hasonlítják, aki a száműzetésből a britek segítségével tért haza vagy pedig Babrak Karmalhoz, akit a szovjetek tankjai segítettek a visszatérésben. A lényeg azonban nem az, hogy honnan jött Karzai, hanem hogy képes-e a múltnak ezt az árnyékát levetni és képes-e integrátorként fellépni. A személyes képességei megvannak hozzá, kérdés az: tudja-e a katonai és politikai támogatottságot hoszszabb távon biztosítani.
– Az előbb már említette a nőket, akiknek az utóbbi egy évben mondhatni forradalmi változás történt az életében. Ön hogyan látta ezt, amikor Afganisztánban járt?
– Jó nézni az utcán a dolgukra siető lányokat, asszonyokat, akik néha még viselik a csadrit, az egész testet elfedő leplet, ám sokszor elegáns kosztüm vagy éppenséggel egy aktatáska kandikál ki alóla.
– Mindenesetre a helyi beszámolók megjegyzik, hogy vidéken az esetek többségében úgy zajlik a nők élete, mint a tálibok alatt…
– Nem úgy, mint a tálibok alatt, hanem mint évszázadok óta. Ez a jelenség megfigyelhető volt a mudzsahed kormány, a baloldali rezsimek, Daud vagy a királyság idején is. Az eltérés óriási és nem változik meg egyik napról a másikra. Évszázadok kellenek hozzá.