Küküllei János Nagy Lajos királyról

Apród Jánosnak (1320–1394) hívták a kitűnő történetírót, aki előbb királyi nótáriusként, majd 1355-től Küküllő főespereseként szolgált, s ettől fogva használta a Küküllei János nevet. Latinul írott főművében, amely jellegzetes középkori „királytükör” – címe: Lajos király viselt dolgai – igyekezett tárgyilagos képet nyújtani uráról, Nagy Lajosról, ám gazdája magasztalásáról sem feledkezett meg, ahogy azt egy korabeli historikustól el is várták.
„I. Lajos királyt, miután a dicsőséges uralkodó, Károly, Magyarország királya, az ő boldog emlékezetű atyja az Úr hívására eltávozott e világról, az Úr megtestesülésének 1342., életének pedig tizenhetedik esztendejében… Fehérvárott királlyá koronázták” – mutatja be gazdáját a történetíró, majd rátér Lajos hadjáratainak ismertetésére. Előbb, amikor „az erdélyi szász nemzet zavargásokba kezdett, megtagadta a szokásos adó és a királyt megillető jövedelmek megfizetését… személyesen vonult letörésükre, majd miután megzabolázta és az engedelmességre viszszatérítette őket, dicsőséggel hazatért”. Ezután a havasalföldi Sándor vajdát „térítette engedelmességre”, majd a lengyel Kázmér királynak nyújtott segítséget „János úr, cseh király” ellen. Később hadvezérét és hívét, „Laczk fia Andrást” az Athlamos vezette tatárok ellen küldte, aki a rablókat leverte, vezérüket lenyakaztatta, és „sok zászlót meg tatár foglyot küldött Visegrádra a királyi felségnek.” Nagy Lajos meglehetősen változatos kimenetelű itáliai, Rutén-földi és egyéb hadjáratait is igyekszik Küküllei úgy kommentálni, hogy se a történeti pontosság, se a néha megtépázott tekintélyű király becsülete ne szenvedjen csorbát. Fontos momentuma volt viszont az itáliai háborúságoknak, hogy az uralkodó megszerezte a magyar pálosok rendje számára névadójuk, Remete Szent Pál földi maradványait. Két kolostort is alapított: egyiket a pálosoknak Nosztrán, másikat a karthauzi barátoknak Lövöldön, vagyis a mai Városlődön, ahol később a híres „Karthauzi Névtelen” írta jeles műveit. Küküllei a király „jámbor törekvései” sorában számol be arról, hogyan büntette száműzetéssel a keresztény hitre térni vonakodó zsidókat, a boszniai „patarén eretnekeket” és az animista kunokat, meg a „Lippa környéki kemény nyakú szlávokat”.
Ám a kardos uralkodó, akire egy kicsit a hajdani magyar történetírás rávetítette a nagy lovagkirály, Szent László alakját, a nyugalom ritka pillanataiban szívesen vadászott, idős korára viszont – miként a krónikás feljegyzi: – „Miután átgondolta és tapasztalta, hogy országa és birtokai mindenütt és mindenfelé virágzó állapotban, békességben és nyugalomban vannak…, úgy döntött, hogy a földi dolgokkal való foglalkozást és törődést félretéve, mert ezeket bűnök nélkül intézni nehéz, a test vágyakozását elfojtva és uralma alá hajtva, egyedül csak Isten parancsainak engedelmeskedik.”
Végül „fáradságos élete végén egy csodálatos üstökös jelent meg az égen. Halálakor akkora volt a gyász az országban, mintha mindenki a saját halottját siratta volna. Az Úr 1382. esztendejében, ugyanazon hónap tizenhatodik napján temették el a királyi városban, Fehérvárott, abban a kápolnában, melyet ő alapított a Boldogságos Szűz társaskáptalanja mellett, s melyet később azután felesége, Erzsébet királyné látott el javadalmakkal. Negyven évig, egy hónapig és húsz napig uralkodott. Átlagos magasságú, büszke tekintetű, göndör hajú és göndör szakállú, derűs arcú, duzzadt ajkú és kicsit görbe hátú ember volt” – veti papírra végezetül az akkurátus krónikás, Küküllei János.