(mi a stílus…)

Én nem tudom, hogy az álliberális közhelyszótár egyik kiemelkedő darabja, miszerint a stílus maga az ember, valójában mit is jelent. A másik, amelyet sok hatalom- és pénzéhes írástudó és közvélemény-formáló kormánypárti kliens nem átall idézni Voltaire-től, valahogy úgy hangzik: Bár alapvetően helytelennek tartom az ön nézeteit, mindent megtennék azért, hogy ezeket a helytelen nézeteket hangoztathassa. Két dolgot kívánok elöljáróban megjegyezni: örömmel tölt el, hogy a szocialisták adnak az öltözködésükre, s az sem okoz igazán keserűséget, hogy bármit megtesznek azért, az ellenzéki nézetek minél szűkebb körben hangozzanak el. (Milliós tévéközönség helyett ezért kénytelen például Orbán Viktor a szabad ég alatt néhány tíz- vagy néhány százezer ember előtt véleményét kifejteni. Ezzel függ össze talán az is, hogy Medgyessy és Kossuth belső lelki azonosulására – ingyensör híján – csak kevesen voltak kíváncsiak, hiszen a miniszterelnök úr hívei otthon a karosszékben – netán ha Kádár-hívők is, a sámlin – ülve élvezhették bálványuk szavait, amelyeket általában „honfitársaihoz” intézett.) A stílushoz és az emberhez visszakanyarodva itt tisztelettel közbevetem, hogy Medgyessy Péter még Horn Gyulánál is jobban öltözik, bár anno 1995-ben kiszaladt valakinek a száján, hogy a „nagy szoc miniszterelnök” a legelegánsabb magyar férfinak tekinthető. Vicc nélkül: öltözködési stílusban Medgyessy Schröderrel vetekszik, s egyebekben sem Churchill követője. (Ezzel azt akarom mondani, hogy például bon mot-jaira még várnunk kell. Pongó abban jobb.)
Én magam, ha szabad eme jeles férfiak közé keverednem, azt vallom, hogy az ember maga a stílus, mivel képtelen vagyok ironizáló hajlamaimtól megszabadulni. Az irónia pedig nem egyenlő a szókimondó, egyenes beszéddel, aminek manapság szemmel láthatóan nagy keletje van. Ma a radikalizmus a sikk, szökőárként tornyosul, s elnyomja az apró hullámok csacsogását.
Mivel manapság gyakran találkozok a Magyar Nemzet olvasóival, van benyomásom arról, mit szeretnek és mit nem szeretnek. Nem arra gondolok, hogy a Medgyessy-kormányt szeretik-e vagy nem, abban egyöntetűek, sokkal inkább arra, hogy a jobboldal közírói közül kik az elsődleges kedvenceik. Bízvást kijelenthetem: a polgári olvasóközönség többsége kedveli a kemény, akár érdes hangvételt („rohadt, büdös komcsi görények”), más része viszont azt sem bánja, ha időnként Natasáról és sündisznókról olvas.
A minap valaki szemtől szemben feltette nekem a kérdést: Jó-e az, ha (az általa vélt) szelíd hangvételnél maradok, nem kellene-e „bekeményítenem”? Mondtam, hogy nem kívánok bekeményíteni, sőt az is lehet, akkor sem tudnék, ha akarnék. (Mivel az ember maga a stílus.) Én a gúnyolódásban lelem kedvemet. Az ezekről (a büdös komcsikról) lepereg, mondta beszélgetőtársam. Akkor viszont a „büdös komcsi” még jobban lepereg róluk, érveltem én, sőt az talán még az önérzetüket is növeli, mivel úgy vélik, az ordít, akinek más érve nincs. De mégis, mondta az olvasó, a szelídség ideje lejárt, ezekkel nem lehet szót érteni. Ez soha nem állt szándékomban, feleltem, s előhozakodtam egy újabb közhellyel, miszerint a nevetségesség öl. A bunkósbot öl, nem a nevetségesség, hangzott a válasz. Na de énnálam nincs bunkósbot, inkább őnáluk. Az olvasó fejét csóválva mosolygott, és azt mondta: Mindezt nem azért hoztam szóba, hogy változtasson a stílusán, csak aggódom, hogy elveszik a hangja a nagy hangzavarban. Megkockáztatom, feleltem, de egyébként is kényszerpályán vagyok, ez a stílusom, nincs mire elcserélnem. S abban sem vagyok biztos, hogy a kormányközeli körök kedvelik az effajta szelídséget.
Hogy változott-e a stílusom (és nézeteim összessége) mondjuk az utóbbi harminc évben, én nem tudom…