Mi rejtőzik „értékeink„ mögött?

Éppen úgy rombolták le a huszadik század megpróbáltatásai a polgári társadalmat és annak alkatát, mint ahogy a polgári-ipari XIX. század végzett az előző korszak arisztokratikus-szakrális világnézetével. Manapság Nyugaton is csak „tömegtársadalomról” beszélhetünk, annak ellenére, hogy itt-ott felveti fejét a konzervatívnak tűnő polgári jelleg. A tömegjelleget megadja az óriási termelési és fogyasztási apparátus, a hasonlóan méretezett reklámszervezés, de az intézmények gyors felbomlása is, ami homogénné laposítja a társadalmi teret; az intézményeket lobbikká alakítja át, vagyis ad hoc sikercsoportokká, melyeknek kötelező irama megtiltja az értékek és határvonalak megőrzését.
Mindez előrehaladott „fejlődésnek” van nyilvánítva a nyugati országokban, de az ár eléri a közép- és kelet-európai népeket is, ahol a szovjet okkupáció gyorsabb és alaposabb munkát végzett. Ezért a „polgári” stílus és meggyőződés mind Nyugat-, mind Kelet-Európában nem annyira a posztkeresztény jelleget ölti magára, mint a modern amerikait, ahol a keresztény értékbefolyás a szociális tömegellátás felé fordult, amelyet a Roosevelt nevéhez fűződő társadalmi béke és egyensúly jellemez. A baloldali forradalmat elkerülte ugyan ez a típusú társadalmi rendszer (New Deal, demokratikus Labour, Soziale Marktwirtschaft), de az értékrendszerre egyfajta „szocializmus” nyomta rá bélyegét. Ezt több mint 150 évvel ezelőtt Tocqueville előre látta, vagyis hogy a demokráciának feltétlenül szüksége van egy intézményes erkölcsi irányításra; fél századdal ezelőtt Maritain vakmerően a demokráciának ezen fordulatát és ígéretét (erkölcsiség, racionalitás, humanizmus) betöltöttnek vélte látni.
Létezik tehát egyfajta konfliktus a keresztény értékek és a modern ipari szociáldemokrata társadalom között, olyan konfliktus, amelyet a szuperproduktív fogyasztói társadalom jóléte ideig-óráig eltakar. A „takaró” alatt forrnak azonban másfajta konfliktusok (faji, nemzeti, vallási): a maritaini optimista formula, mely hézagokat mutat, és a polgári értékek esnek ennek először áldozatul. Tocqueville intő szavai érvényesebbek, mint valaha, mikor a „jövő polgárairól beszél, akik eladják énjüket az államnak, amely cserében leveszi róluk az önálló gondolkodás terhét”. Ezt a programot jeleníti meg drámai erővel Dosztojevszkij főinkvizítora a Karamazov testvérekben.
A társadalmi tudat alatt – Európáról beszélünk – azért is folyik az amerikanizálódás, mert sokan vannak meggyőződve a polgári értékek ilyen formában való megőrzéséről: amerikanizálódás vagy hajótörés! De mint ezt Tocqueville elemezte, és Jacques Maritain is észlelte élete vége felé, a kortárs társadalom tömegesedése (fogyasztás, szórakozás, iskolázás, szektásodás, információ, politikai pártok) legfeljebb néhány, majdnem titkosan működő kultúrcsoportot tűr meg, melyekben a polgári értékek zárt térben érvényre jutnak. Az üzleti és ideológiai tényezők uralják jelenleg a közösséget és annak stílusát. Ezek a tényezők fokozatosan, a technológia segítségével építik önmaguk számára a széles divat-avenue-kat, melyekből csak szerény mellékösvények nyílnak a kultúrértékek számára. Ezeken az ösvényeken komoly építőmunka folyik éppúgy, ahogy fél évezreddel ezelőtt a humanisták munkálkodtak céljaik elérésének érdekében Petrarcától Montaigne-ig: egyének, kis csoportok, iskolák, akadémiák Firenzétől Londonig.
A kérdés tehát, várható-e új reneszánsz? Ezt jelzi-e Fukuyama és Huntington üzenete, mely tipikusan nagyhatalmi stílusba van öltöztetve, és így csak egy történelmi pillanathoz szól, nem tovább, nem messzibbre. Nem szegi meg a történelmi szabályt, hogy a mindenkori hiperbirodalom a jelent és jövőt saját mintája alapján képzeli el, rajzolja meg, és univerzális érvényként hirdeti. A XIX. század – saját liberalizmusa által áthatva, és Tocqueville, Burckhardt, Max Weber analízisét még túlzásnak tartva – alig mérte fel a helyzet igazi természetét. Meg volt győződve arról, hogy ha van egyáltalán veszély, az csupán az állam részéről érkezhet. Ez érthető, mert a készülő liberalizált állam semlegesnek ígérkezett, de az ellene viselt harc még az emberek emlékezetében volt. 1927-ben Guido de Ruggiero olasz szociológus lelkesen üdvözölte az állam és a liberalizmus „kibékülését”, bár ugyanabban az időben Ortega y Gasset, a kultúra felől tekintve a dolgok állását, nem az államban, hanem a társadalomban önmagában fedezte fel az új és gyorsan ható mérget. Kortársánál, Aldous Huxleynál az állam még valami keret (tulajdonképpen a globalizmus menedzserei uralkodnak), de az életmód, a gondolkodás és viselkedés a társadalmi automatizmus szerint működik. Ez Orwellnél sincs másképpen: tudjuk, hogy az 1984 három állandó harcban álló világbirodalma nem a hitlerizmusról vagy sztálinizmusról veszi a végső modellt, hanem James Burnham menedzsereiről, akik a társadalmat igazgatják és irányítják. Ők nem királyok, császárok, köztársasági elnökök, még csak nem is diktátorok, hanem a társadalmat képviselő, sőt megtestesítő expertek. Értékeik pedig egyáltalán nem „kultúrértékek”, hanem a matematikai-mechanikai eszközök alkalmazása.
Értékeink silánysága és embertelensége tehát nem az államnak tulajdonítható, inkább a társadalom lázadásának, iránynélküliségének. A globalizmus sem annyira államnak készül, hanem inkább egy forma nélküli, vadul anarchikus társadalomnak. Ez a társadalom az, amely minden szeszélyét és szenvedélyét elnevezi értéknek; s amennyiben galádsága kiderül, menekülés közben az államra hárítja a felelősséget.