A műsor végén bemondták: a kiállítás aznap zár. Másfél órám volt, hogy lássam. Egy hang azt mondta: menj, nézd meg! Hallgatni szoktam erre a hangra. Futottam, hogy elérjem a villamost, aztán tovább, le a metróhoz.
Míg tart az út, elmondom: mindig nagyon szoktam örülni, ha más jót ír, de egyszer, egyetlenegyszer irigy voltam. Régen történt, s csak azért jutott eszembe, mert Iránnal kapcsolatos. Róbert Lászlóról van szó, akinek sikerült felkapaszkodnia arra a repülőre, amely Khomeinit vitte haza száműzetéséből Teheránba. Tudta vajon, hogy amikor landolnak, nem csak a gép zökken majd? Hogy az a földet érés kihat a világtörténelemre, és beláthatatlan következményei lesznek?
Az utazásról szóló riportot sokáig őriztem. Nyilván azért, mert az iráni forradalom felfoghatatlan volt. Szinte előzmény nélkül robbant ki. Úgy elzavarták a sahot, hogy hátranézni se tudott. Azóta Irán másként szerepel a sajtóban. Vagy hallgatnak, vagy hazudnak róla.
Mi lehet most ott?
Ismeretlen asszonnyal találkozni, akiről tudjuk, hogy művész, mindig ünnep. E nőknek más a kézfogásuk, más a tekintetük, főleg, ha messziről hozzák őket. A festőnő, akit a képernyőn láttam, Keletről jött: a világnak arról a részéről, amely kimeríthetetlen. Olyan próféták, tudósok, bölcsek, álmodozók, feltalálók, zsarnokok és hódítók születtek ott, kikhez mérhető Európában soha nem termett. Ez vonzotta oda a bátrakat Marco Polótól Kőrösi Csomáig, Alexandra David-Neeltől Edmund Hillaryig.
A bátrak között asszonyok is voltak. Magyarok számosan.
Sinai Varga Gizella neve jelzi, életéből egy darab onnan való. Férje ismert filmrendező. S ha már itt tartunk, muszáj szólni pár szót az iráni filmről. Alkotói sikert sikerre halmoztak az elmúlt évtizedben, sajnos erről sem lehet sokat tudni: ritkán bukkan az ember onnan való filmre. Kopott művészmozikban vetítik nagy néha őket, rossz székeken kucorognak a nézők, a megszállottak. Csak ők tudják, mekkora respektje van a világban például Kiarosztaminak. Godard az anyjukba küldte a New York-i filmkritikusokat, amiért nem képesek a teheráni rendező kezébe nyomni egy Oscart.
Nem kéne elkalandoznunk, hiszen témánk a festészet, viszont nehéz megállni szó nélkül, hogy az amerikaiak mindent átfazoníroznak, ami az iszlám világból való. Eskü alatt vallják például, milyen hitvány életük van a mozlim hitű nőknek. Furcsa eskü. Iránban az egyetemekre több lány iratkozik be, mint fiú. A művészeti főiskolák sem kivételek.
A festők között is egyre több a nő.
Sinai Varga Gizella Budapesten a Dena művészcsoportot képviselte. A társaság tizenkét tagból áll. Sem a szám, sem a név nem véletlen. A Dena mondákkal teli hegyvonulat Irán nyugati részén, a tizenkettes számnak pedig spirituális jelentése van.
Hogy a tizenkét iráni asszony sikeresen tanakodott össze, bizonyság rá: képeik többször körbeutazták a földet. Huszonöt országban állították ki őket Kanadától Kínáig, Franciaországtól Venezueláig. Magyarországra Sinai Varga Gizella hozta el őket.
Negyven éve, hogy elhagyta a szülőhazát. A mondat kicsit pontatlan, mert nem ő volt, aki elindult. A papa. A boldogtalan férfi akkor futott neki harmadszor, hogy hangjával karriert csináljon. Hőstenor volt, s arról álmodott, hogy egy napon Siegfriedet énekli a Metropolitanben. Ünneplik majd világszerte, a felesége grande dame lesz, a lánya a Harvardon tanul. Erről beszélgettek esténként éveken át. A papa álma színes fátyol volt, amely eltakarta a szoba-konyhát, az ötvenes éveket, a nyomort, mindent.
Negyvenötben próbálkozott először. A legrosszabbkor. A bécsi Staatsoper romokban hevert, a direktor kőművest keresett, nem tenoristát. Ötvenhatban indult neki másodszor. Későn. Az oroszok már lezárták a határt. Hatvanháromban úgy döntött, nem vár tovább. Útlevelet kér, kimegy Bécsbe, és próbát énekel. A kották mellett a lányát is viszi, hiszen jól beszél németül. A Staatsoperban minden elejtett szó fontos lehet.
Gizella tizenkilenc éves ekkor. Az egyetemre nem vették fel, kérvényére, hogy falun akar tanítani, nem válaszoltak. Óbudán pazarolta az idejét a harisnyagyárban: kereste a hiányzó filléreket az indigós számlákon. Bécsbe mehet a papával, láthatja végre, mi van odaát! A lehetőség teljesen felajzotta.
A próbaéneklés sikerült, mégis bukás lett a vége.
Remek hang az öné, uram, de mit kezdjek a negyvennyolc évével? Ennyi idősen nem lehet karriert indítani, mondta az impresszárió. Ott állt a papa sápadtan, némán. A nagy álomból ennyi lett: megköszönték, hogy odafáradt. Bement a kapun egy reménykedő férfi, és kibotorkált egy megtört öregember.
Akkor határozta el Varga Gizella, vele ilyesmi nem fog megtörténni. Ő nem lesz évtizedes reménykedő, nem lesz foglya olyan világnak, amelyben csak abból lehet művész, aki beáll a sorba. Mikor kiléptek a Staatsoperból, szembefordult a papával, a szemébe nézett, és azt mondta: én nem megyek vissza Pestre.
Elvetette a kockát.
Kis kofferében nyári ruhák, néhány cím és kevéske schilling. Mind így kezdte, aki a hatvanas években nekiindult, hogy hátha. Némi munka ellenében az apácáknál kosztot és kvártélyt kapott. Hamar kitetszett, hogy okos, ügyes lány, kapacitálták is erősen: öltözzön be, mindent megkap, hogy tanulhasson. Nem. Azt nem. Az egyenruha és az egyformaság ellen minden porcikája tiltakozott.
De akkor hogyan tovább?
Szerencséje volt. Megismerkedett egy magyar páterrel, aki révén ösztöndíjat kapott. Elkezdhette tanulmányait a művészeti főiskolán.
Remek évek következtek. Bécs tobzódott a függetlenség mámorában, csodálatos volt ott fiatalnak, egyetemistának lenni. Gizellából áradt az élet, az energia, bomlottak utána a fiúk. Őt viszont csak azok érdekelték, akiktől tanulhatott. Akiknek ambíciója volt.
Egy iráni fiú látszott leginkább ilyennek.
Kosrov Sinainak hívták, hetedik éve élt Bécsben, hallgatott építészetet, foglalkozott zenével, s akkor éppen a filmfőiskolára járt. Válogathatott, rangos família állt mögötte. Az apja is Nyugaton tanult: Párizsban szerzett orvosi diplomát. Ezt értette, azt már kevésbé, honnan van a fiúban akkora nyugalom. A kérdés a lánynak újra eszébe juttatta a papát, aki imádta Adyt. Mindig arról beszélt neki, hogy a költő lényében van valami ősi, valami Keletről való.
Ezt testesítette meg az iráni fiú. Hamar egymásra találtak.
Két év múlva Kosrov azzal állt elé, hogy legyen a felesége, szeretné magával vinni Iránba. Iránba? Ott is lehet belőle festő? Lehet. Akkor menjünk! Esküvő után összepakoltak, autóba ültek: irány Teherán! Varga Gizella a Boszporusznál köszönt el Európától. Fogalma sem volt, milyen világ várja.
Narancsvirágdzsem. Máig emlékszik: ezzel köszöntötte Ázsia. A reggelihez szolgálták fel Isztambulban. A müezzin hangja, az ébredő város zaja, hozzá a dzsem íze és illata: varázsosnak tűnt, s jelezte, hogy alapjaiban fog megváltozni az élete.
Az első teheráni reggelen nagy ordibálásra ébredt. Atyaisten, mi lehet az? Semmi, mondta a férje, csak a sóárus kínálja portékáját. Kinézett az ablakon. Mindenütt nyüzsgés, zsivaj, elevenség. Legzajosabbak a rokonok voltak. Jöttek sorban, mind látni akarta. Virágot hoztak, óriás gladióluszcsokrokat, s mind ugyanazt ismételgette: „arusz farangi”. Urától tudta meg, mit jelent: a külföldi meny.
Az örömből pár nap után ijedtség lett. Az ifjú férj dolgozni ment, a fiatalasszony anyósával maradt kettesben. Egy kukkot nem értett fárszi nyelven. A mamát nem zavarta a dolog, megállás nélkül beszélt. A legjobbat tette anélkül, hogy tudta volna. Menye öt hónap után folyékonyan társalgott vele.
És a jóra jó következett.
Férjének barátja, egy galériás azzal állított be, hogy kiállítást rendez neki. Van anyaga? Lesz. Akkoriban az iráni festők amerikai és francia divatok után lihegtek. Sinai Varga Gizella azt mondta, nem. Ő mást fog festeni. Azt, ami onnan való. Az utca népével kezdte. Azzal, amit első nap az ablakból látott. Míg dolgozott, Bartók zenéjét hallgatta. Sokszor gondolt rá akkoriban. Kapaszkodó volt a példája. Ő is olyan forrásból akart meríteni, amelyben együtt van a mai és az örök, a helyi és a mindenütt érvényes.
A pályatársak nagyot néztek a megnyitón. Egy magyar döbbentette rá őket: iráni módon is lehet festeni.
Úgy érezte, új hazája kezdi befogadni. Festészete egyre gazdagodott, férjével remekül élt: kiállítások, filmek, hízelgő kritikák, jó anyagiak. Megszületett a két lány, folyamatos sikerből állt az élete.
És akkor lecsapott Iránra, mint egy óriás madár, a forradalom. Hazajött Khomeini és vele hívei, ők meg pakoltak, és indultak Bécsbe. Menekülés volt? Ma már azt gondolja: oktalan félelem. Ráadásul Bécs becsapta őket. Mint mindenkit, aki azt hiszi: ahol remek volt diáknak lenni, ott dolgozni is jó lesz.
Tévedtek. Sem ő, sem a férje nem kellett senkinek.
Egy reménytelen estén, mikor kiderült, hogy kiállítása megbukott, férje így szólt hozzá: miért kellett nekünk megfutamodnunk? Volt okunk rá? Nem volt. Menjünk vissza!
Először a rendező ült repülőre, a festőnő a két gyerekkel pár hónap múlva követte. Semmi nem történt velük. Gizella fejére kötötte az előírásos kendőt, férje ismét forgatott, a gyerekeket beíratták a német iskolába. Változást csak az vett volna észre, aki festés közben látja: Bartók helyett akkoriban iráni népzenét hallgatott.
Otthonról viszont rossz hírek érkeztek. A mama nem bocsátotta meg férjének, hogy álomvilágban tartotta annyi éven át. Grande dame helyett bérlő lett egy gangos házban, korzózás helyett vásárolni járt cekkerrel a kézben. Erre nincs bocsánat. Elválok tőled, mondta olyan hidegen, ahogyan csak nők tudnak ilyet kimondani. És amibe a férfiak gyakran belehalnak.
A papa is belehalt.
Halálhírét követte egy másik szörnyűség: férje bátyját, a Los Angelesben praktizáló orvost lelőtte egy vietnami veterán. Még fel sem ocsúdtak, kitört az irán–iraki háború. Minden bezárt, ami számukra fontos: elsőként a mozik, aztán a galériák.
Sinai Varga Gizella mégis azt az időt tartja legértékesebbnek, mert a bezártság meghozta az elmélyülést. Az iráni értelmiség és a művészek ekkor ébredtek rá, hogy nem tudták, mi van a mélyben. Csak egymással érintkeztek, fogalmuk sem volt, mi történik falun, miért söpört el az iszlám mindent, ami érvényesnek látszott. Egyszerre kíváncsiság ébredt bennük a múlt iránt. Lekerültek a polcról a könyvek: olvasni kezdték a költőket, az iráni történelmet.
A Kelet művészetében nem húsz- meg ötvenéves korszakok vannak: évszázadosak. A múlt, a jelen és a lehetséges jövő kapcsolata ezért szervesebb. A magyar festőnő egyszer elkísérte férjét, aki Omar Khajjámról, a tizenegyedik században élt perzsa költő-filozófusról és csillagászról forgatott. Az aszszony döbbenten nézte, hogy a sírnál írástudatlan emberek mondják fennhangon Khajjám verseit. Szájról szájra hagyományozták tovább, ahogy nálunk Petőfi költeményeit hajdan. Ott értette meg, hogy kétgyökerű: együtt él benne a magyar múlt és a keleti hagyomány.
Utazni kezdett, s minden útján erre talált igazolást. Perszepoliszban az irániak Dárius romos palotáját csodálják, ő a domborműveken felfedezte a csodaszarvast. Lement délre, ahol a nők színes álarcot hordanak. Időtlenséget sugárzó maszkjuk ugyanúgy lenyűgözte, mint amikor Bartók gyűjtéséből való népdalokat hallgatott.
Az elmélyülés évei megsokszorozták energiáit. Ahogy ő mondja: ekkor érett be festészete. Azóta még többet dolgozik. Nyolc órakor lemegy a műhelybe, délig fest, ebéd a házvezetőnővel, aztán folytatja. Hetente kétszer művészetet tanít a német gimnáziumban, eljár az iráni művészek egyesületébe, ahol a nőket képviseli.
És persze ott vannak lányai, akik közül az egyik szobrász lett, a másik színházi ember: díszlettervező. Ők a legszenvedélyesebb gyűjtői. Ha kiállításra készül, tőlük kéri kölcsön a legtöbb képet.
A magyarok Kelet iránti fogékonysága kivételes, mondja. Ezért bízik abban, hogy sikeres lesz a kiállítás, amelyet szervez. Jövőre nyílik Teheránban, nyolc-tíz itthoni festőnő részvételével. Ha arra gondolunk, hogy a világ jövőjére legnagyobb hatással Ázsia lesz – Kína, India vagy talán épp az iszlám országok –, jó, ha máris képviseltetjük magunkat valamivel. Hogy művészekkel, akik történetesen nők? Ennél aligha lehet valami izgalmasabb.
Európai Bizottság
Advisor to Peter Magyar Calls It “Good” if Tens of Thousands of Hungarian Farmers Go Bankrupt
