Öröm és üröm

Végre! – hallhattuk a televízióban, amikor Stockholmban kihirdették, hogy Kertész Imre irodalmi Nobel-díjat kapott. Ez az önkéntelen kiáltás fejezte ki a magyar társadalom véleményét: nagyon régóta vártuk már, hogy a világ elismerje irodalmunkat, ne csak tudósaink, íróink is megkapják a megérdemelt elismerést. Hihetetlen boldogság, öröm öntött el a hír hallatán. Örülhetünk annak is, hogy Kertész Imre itthon is megkapta munkásságáért a jogosan járó elismeréseket, többek között a legmagasabb kitüntetést, a Kossuth-díjat is, és a magyar szervezetek is javasolták a Nobel-díjra. Az örömbe azonban némi üröm is vegyült. A Népszabadság október 18-i száma ismerteti új Nobel-díjasunknak az egyik német napilapban megjelent nyilatkozatát. Ebben – egyebek mellett – kifejti, hogy „jelenleg száműzetésben él Berlinben”, s hogy „a német értelmiségiek gazdagabbak lettek azáltal, mert foglalkoztak a múlttal. Magyarországon ez mindeddig nem történt meg”. „Ott mind a mai napig uralkodik a hallgatás kartellje… Ott nem tudtam dolgozni. Nyílt antiszemitizmus uralkodik. Nyíltan nácik, agresszív nacionalisták lépnek fel a médiában… Ez majdnem olyan undorító, mint amilyen a harmincas évek vége felé volt.” Kertész Imre nyilatkozata minden magyar embert szomorúsággal tölthet el, és gondolkodásra, „önvizsgálatra” késztetheti. Bevallom, nekem mindig jobb volt a véleményem arról a népről, amely a nehéz évtizedekben ellenállt az idegen érdekeket szolgáló hamis eszméknek, amely megőrizte hitét, kultúráját és magyarságát. Én ugyanis az egész lakosságot, nem pedig csak egy töredékét nézem. Valóban olyan siralmas nálunk a helyzet – gyötrődöm napok óta –, hogy kitüntetett írónkat ilyen kijelentésekre ösztökélje?
Sok igazság lehet abban, hogy nem foglalkozunk eleget a múlttal. Valószínűnek tartom, hogy ő is ismeri az itthoni belpolitikai csatározásokat, és jól tudja, hogy az utódpárt politikusai milyen gyakran hangoztatják: hagyjuk már a múltat, ne a korábban elkövetett bűnöket, szörnyűségeket taglaljuk, hanem a jelenre és a jövőre figyeljünk. Persze lehetséges, hogy ezeket az intelmeket csupán az előző csaknem ötven évre vonatkoztatják, és az ellen nincs kifogásuk, hogy a ’45 előtti eseményeket taglaljuk. Egyet lehet érteni azzal a nézettel, hogy a holokauszt borzalmainak és az annál korábbi eseményeknek az analízisével, feltárásának mélységével sohasem lehetünk elégedettek. Emlékezünk viszont arra, hogy az állampárt ideológusainak – éppen a bolsevizmus ténykedéseinek takargatása céljából – kedvenc és hivatalos témájuk volt ezen időszak eseményeinek boncolgatása. Az lehetséges persze, hogy a német történészek, írók, társadalomtudósok e témával lényegesen többet és behatóbban foglalkoztak, hiszen a németek felelőssége, bűne a holokausztban aligha vethető össze más népek által elkövetett vétkekkel. Ennek fényében már egyáltalán nem vagyok abban biztos, hogy elkövetett bűneik arányában ők valóban több időt szenteltek volna múltjuk sötét foltjainak, mint például mi, magyarok. A Kertész-könyvek iránti fokozott érdeklődés elősegítheti, hogy azok is megismerkedjenek a holokauszttal, a megaláztatás, a tömeggyilkosságok poklával, akik erről – esetleg fiatalságuk miatt – nagyon keveset tudnak. Jómagam tudományos kutatóként 1960 óta számtalan alkalommal jártam az NDK-ban, majd – különböző időszakokban – csaknem három évet töltöttem Nyugat-Berlinben és Münchenben. Tapasztalataim szerint a nácizmus kialakulásának, elfogadottságának, népszerűségi okainak elemzése, a hitleri borzalmak témája alig tartozott a beszélgetések kedvelt témái közé. Az embernek óriási erőfeszítéseket kellett tennie, hogy egyetemen dolgozó kollégáival vagy más társaságban erről beszélgessen, hogy véleménynyilvánításra késztesse őket. Ez bizony tabutémának számított, és erőltetése a kapcsolat megromlásához vezethetett. Ugyanakkor itthon semmi nehézségbe nem ütközött, hogy erről őszintén beszélgessünk, hiszen – ellentétben Németországgal – hazánkban a hitleri eszmék, gondolatok sohasem voltak népszerűek, a nyilasmozgalmak is csak nagyon szűk réteget nyertek meg maguknak.
Nobel-díjas írónkhoz hasonlóan magam is mindig jól éreztem és érzem magam Németországban, ám a hozzám barátságtalan itthoni négy évtized ellenére nem éltem ott száműzöttként. Szélsőséges, radikális, kirekesztő embercsoportok bizony most is bőven léteznek ott: arányaiban is többen, mint nálunk. És bizony lényegesen aktívabbak, mint hazánkban: az idegenekkel szembeni ellenszenvüknek nem egy alkalommal hangot is adnak. Mivel a német zsidóságot Hitlerék tulajdonképpen megsemmisítették, ellenérzésük más népek ellen irányul. Különösen érvényes ez Berlinben, ahol a török vendégmunkások, családok – egy részük már német állampolgár – házait is felgyújtották, nem szólva más atrocitásokról. Vagy beszélhetnénk az NDK területén különösen komoly erőt képviselő, náci jellegű mozgalmakról. Mindezekért természetesen nem marasztalhatjuk el az egész országot, a német népet. Mint mindenhol, sajnos nálunk is vannak ordítozó, radikális, antiszemita kijelentéseket is hangoztató emberek. Ők azonban messze nem képviselnek olyan erőt, hogy miattuk száműzetésbe kellene mennie bárkinek, hogy miattuk meg kellene kongatni a vészharangot. Számuk, szervezettségük nem vethető össze a fejlett országokban létező hasonló embercsoportokéval. Lehet, hogy elfogultan, de – más országokhoz viszonyítva – hazánkat a béke szigetének tekintem, ahol közel sem követnek el idegenekkel olyan borzalmakat, mint a mintául szolgáló országokban. Az is elégedettséggel tölthet el bennünket, hogy bár a határok eltolásával több millió magyar került más-más országba, jogaikat, nagyobb szabadságukat mindenütt békés eszközökkel próbálják érvényesíteni, ellentétben számos nyugati országban létező harcos, lövöldöző, gyilkolástól sem visszariadó kisebbségekkel, vallási fanatikusokkal. Mindezek fényében felmerül a kérdés: mi az, amit Kertész Imre hiányol az országban, ami miatt összepakolta otthon bőröndjeit, ami miatt emigrálásra készen áll? A MIÉP, amely a legutolsó választáson nem jutott be a parlamentbe? És amely gyakorlatilag elveszítette korábban is csekély politikai erejét? Vagy a labdarúgó-mérkőzéseken durván ordítozó fiatalok? Azt remélhetőleg Kertész Imre sem tartja szélsőséges nézetnek, ha az ország tekintélyes része nem örül annak, hogy az állampárt legmagasabb grémiumának egyes tagjai a demokráciában újra hatalomhoz jutottak. A gyűlölködő hangnem borzasztóan zavar. Ennek megszüntetése azonban a jeles értelmiségiek kivándorlásával nem érhető el. Ha a pártállami diktatúra idején itthon maradtunk, akkor most se tehetünk másképpen.
Kertész Imre kitüntetésének őszintén örülünk, büszkék vagyunk arra, hogy ezt a díjat egy Magyarországon született és élt író kapta. Kertész Imre szándékát, hogy segít békét teremteni ebben a meglehetősen szétszakadt társadalmú országban, csak üdvözölni lehet. Tisztelettel és nagyrabecsüléssel arra kérem, hogy ezt a célt ne túlzó ostorozással, ne hibáink dramatizálásával próbálja elérni, mert félő, hogy e hozzáállás óhatatlanul kiváltja az ezen vádakat sértőnek érző, szintén a társadalmi békét kívánó polgárok ellenérzését. Törekvésében mindenesetre messzemenően számíthat a konzervatív-kereszténydemokrata szellemiséget valló értelmiségiek együttműködésére.
A szerző akadémikus, a Nemzeti Kör tagja