- Pávaól -

Kevesen tudják, hogy Babits Mihálynak, a fiatal tanárnak volt egy élénk eszű, jó memóriával megáldott növendéke, a kis Rosenfeld Matyi, akinek feltűnő nyelvi érzékét Babits feljegyezte valamelyik pedáns noteszébe. S hogy lám, miből lesz a cserebogár: az osztályelsők között menetelő Matyikából osztálya első emberét ugrasztotta elő a történelem, hogy fonográfosan nyávogó, palócos á-kkal spékelt orrhangján folyton a szebb jövővel szorongassa a kibérelt országot.
Akár gyönyörű, akár rettenetes, valóban Babits oktatta a süldő Rákosi Mátyást. Csíráztatta fény felé kapaszkodó értelmét, karót szúrt levegőbe markoló hajtásai mellé, gondozta a kert egészébe vetett hittel. Ezt az égig érő paszulyt. De ki tudja, melyik emberpalántában szabadul el egy alvó sejtcsoport, s kezd burjánzani? Tiszteletem, tanár úr! – integet a főutcára ráhernyózott tank lövésztornyából, a dísztribünről, az országosra hangosított vezéri mikrofon bókoló gömbje fölött, az elnöki rezidencia Dunára néző erkélyéről, színésznők és belügyi dolgozók címlapfotóhoz összeállt brigádértekezletéből. Tiszteletem, tanár úr! – tekeri le a sötét Volga ablakát a tökmagárussal alkudozó kopott alak láttán, s rögtön tovahajt, csak egy kis vér- és izzadságszag lökődik ki a füstbe és bársonyba vont kajütből.
Nem, Babits nem találkozott a nagy emberrel, a helytartóval, Németh László viszont igen. Önéletrajzi írásában elmeséli, hogyan hívatta magához Rákosi Mátyás, és mi történt a találkozón. Németh jellemzése szerint Rákosi a mesék törpéjéhez hasonlatos, aki, míg szépeket mondanak neki, és jó hírekkel cirógatják, nyájas és segítőkész, de ha valami szögletes igazságot, villámcsapásszerű hibát, kudarcot vagy ügyetlenséget tárnak elé, akkor acsargóan dühös, kegyetlen és bosszúálló lesz. Tehetséges és gonosz kisgyerek, akinek képességei a nemzetközi munkásmozgalom világhódító ügyébe olvadtak, s a hatalom napi robotjában embertelenné éleződtek.
Azt hihetnénk, hogy Caesar, Moszkva és a csatolt országok imperátora az igazi gonosz. Nekünk, magyaroknak csak egy izgága, tülekedő Matyink van, bezzeg a Vörös tér fölött ott lebeg a démon. Ám Szolzsenyicin is megírta a maga Sztálin-portréját, a veszedelmes közelképet, amelyben a generalisszimusz egy gusztustalan öregember, nyűgös krokodil, rosszkedvaszú.
Jól van ez így, hogy az egyéniség történelmi szerepét elvető, az öntudatos tömegre építő ideológia boszorkánymesterei ennyire nincsenek is, és milliók megkínzásáért, haláláért tulajdonképpen egy betanított cipőfelsőrész-készítő, egy képesítés nélküli kémiatanár, egy pizzaküldönc felel, s nem a költő, a tudós, a pap.
A költő persze mostanában szakdolgozatokat ír, pornográf novellákat izzad ki álnéven egy színes újságba, kutyát füröszt, és korrepetálja Tibikét nyelvtanból, mert nem találja az igét. (Már ő sem találja rég.) A tudós alapítványokkal levelezik, ösztöndíjak magas falához cipeli ormótlan létráját, mert nem ismeri a hátsó bejáratot. Újraszámolja a gázszámla kilojoule-jait, a telefonimpulzusokat, tankönyvet ír, s végre talál egy olcsó susztert, aki majd feltámasztja roskatag harmadik pár konferenciacipőjét. A pap temet és keresztel, s néha igyekszik közbeszólni, csak egyre több a szegény, s egyre kevesebb a lelki szegény.
Lám, elmúlt fejünk fölül a puha diktatúra, amelyben mégiscsak volt mértéktartás, de öncsonkítás is. A nagy közös hazugságban viselkedni próbáltunk, gondolkodtunk méltóságunk türelmes visszafoglalásán, eladtunk, és elcseréltünk fontos ügyeket, mert hittünk a romlás véglegességében. Ez volt a történelmi korrupció lényege és utólagos, későn kitalált mentsége. Ma már puha diktatúra sincs; tolatásvezetők ragadják magukhoz a szót, nehézgépkezelők nyitják meg az ülésszakot, éjjeliőrök tárgyalnak a nevünkben távoli országokban.
Eljött az igazság pillanata, s már el is múlt, csak egy kis gyomortáji émelygés maradt utána. Álmomban érzem, hogy jön a zsarnok, alakja elsötétíti a kijáratot, végigtapos a hulladék demokrácián felhízott rágcsálókon, s nyikorogva a trónra ül. Eddig mindenki, akit szárnya alá vett jó sorsa, emberhez méltó rendet affektált, közös felelősséget mennydörgött, szavakra ültette a hazát, s onnan dobta át a palánkon, tehát jót tenne nekik (nekünk?) egy zsarnok. Egy közülük kivált, mohóságát és erőszakosságát láncról leoldó megszállott. Kérem szépen, nem szeretjük, nem hisszük, nem értjük a demokráciát, mert mindig ott lógott az orrunk előtt botra akasztott répaként, hogy óriás fülünket lengetve „utánamakacsuljunk”. Teljes megvonás kell, egy vidéki Néró az elfekvő készletből, egy primitív és pofátlan féltehetség, akiben saját magát utálhatná meg a szétagitált erkölcsű, bódult és ingerült magyarság. Egy kapitalista Rákosi, egy újhitű Sztálin.
Valahogy így lehetne rémálom-haragudnom, mintha nem értenék semmit a történelem türelemjátékából, hogy kicsi sorsok és egész népek olajozzák olykor a kereket. Vérrel, zsírral, könnyel. Ne kívánjunk se zsarnokot, se bűnbakot, azzal az ésszel éljünk, amely adatott. S ha nagyon muszáj, akkor fanyalodjunk Babits tanár úr utolsó leckéjére, amely a bűnösökről, a cinkosságról és az áporodott bölcsességű némaságról szólt.