Szakadék

Keze nyoma ott a „csillagok” falán, neve a Kossuth-díjasok között. Mindez szép, gazdag színészi pálya lezárása is lehetne, ám Bara Margit esetében legfeljebb megkésett kárpótlásról beszélhetünk. Az ország kedvence, akiért egykor a magyar férfiszívek dobogtak, a hatvanas évek közepén szinte egy pillanat alatt hullócsillag lett. Akik megrágalmazták, jól tudták: ha valakiről sokan és sokszor mondják el ugyanazt a hazugságot, az a többség szemében igazsággá válik.

Szokott még a színészetről álmodni?
– Nagyon is gyakran. Ez nem múlik el. Előfordul az is, hogy reggel, amikor felébredek, belenézek az ágyammal szemben álló nagy tükörbe, és az jut eszembe: így kell öregasszonyt játszani. Tudja, én soha nem voltam öreg színésznő.
– Most, hogy szinte reneszánsza van, nem gondolkozott azon, hogy visszatérjen?
– Szó sincs róla. Nem szeretném újra kezdeni. A régi kollégák közül is alig él már valaki. Azon persze szoktam meditálni, hogy mi lett volna, ha nem történik mindaz, ami történt. Milyen szerepeket játszottam volna, azokat hogy oldottam volna meg? De a világ, az ízlés, a stílus annyira megváltozott, hogy nem tudnék már az új helyzettel mit kezdeni. El sem tudom képzelni magam ebben a közegben. Túl régen abbahagytam már a színészetet.
– Az utóbbi időszak elismerései azt mutatják, a világ mégsem feledkezett el Bara Margitról.
– A Kossuth-díjat nem várt kárpótlásnak értékelem. Sok év telt el, talán érkezhetett volna ez a kárpótlás hamarabb is. Az idő múlásával egyre inkább azt éreztem, hogy mindjárt vége az életemnek, és így halok meg besározva. Ezért volt nekem nagy dolog a díj. Máig sem szoktam meg a gondolatot. És igazi öröm volt az is, hogy felkerültem a csillagok falára.
– Bár csekély vigasz, az utóbbi években mégis alkalma lehetett arra, hogy tisztázza magát az emberek előtt. Talán egyfajta rehabilitáció az is, hogy interjúkban elmondhatta, amit tud, ami történt.
– Valóban nem nyilatkoztam 1990 előtt senkinek, mostanában azonban gyakrabban keresnek az újságírók. Nem tagadhatom meg a beszélgetést. És mindig szóba kerül az a bizonyos történet.
– A történet – melynek úgy lett áldozata és egyik főszereplője, hogy részt sem vett benne, sőt mit sem tudott róla – az úgynevezett Ónodi-ügy. A munkásból lett vendéglátó-ipari vállalati vezérigazgató, Ónodi Lajos szeretett a felső pártvezetésnek nagy mulatozásokat rendezni, s a pletyka szerint e dáridók egyik résztvevője volt a gyönyörű Bara Margit is. Ónodit a hatvanas évek közepén, egy vélhetőleg koncepciós perben, elítélték, börtönbe került. Ön pedig áldozata lett a gonosz szóbeszédnek. Tudja ma már, miért lett a „kiválasztott”?
– Harmincnyolc év telt el azóta. Ez rettenetesen sok idő, több, mint a fele életem. Nem szeretem az ügyet felemlegetni, de mégis beszélnem kell róla, hogy maradjon nyoma annak, mit lehetett itt megtenni egy emberrel csak azért, mert egyeseknek útjában volt, mert irigyelték. Akkor, 1964-ben, íme a korabeli cikk, én voltam a magyar közönség kedvence, a színész-népszerűségi lista vezetője. Nem tudom ma sem, mi hogyan történt, csak sejtem, hogy féltékenység állhatott az események mögött. Miként azt is csak gyanítom, hogy velem szerették volna elterelni a figyelmet magukról azok, akik részt vettek ezeken a mulatságokon. Ők lehettek volna a mentő tanúim. De hát éppen ők, akik ott voltak a dáridókon, nem mondhatták, hogy ez a nő nem volt ott, mert akkor kiderült volna, hogy ők viszont ott voltak. Az volt tehát az érdek, hogy engem minél jobban belekeverjenek. Hihetetlen aljas eljárás volt. Mennyivel egyszerűbb és tisztességesebb lett volna, ha úgy távolítanak el a pályáról, ha úgy állítanak meg a karrieremben, hogy nem szerződtetnek.
– Van-e mégis gyanúsítottja?
– Csak olyan ember indíthatta el ezt a szóbeszédet, csak olyan találhatta ki, aki bejáratos volt a pártközpontba. Például valamelyik kolléga, aki szívesebben látta volna a feleségét az én helyemen. Néhány évvel ezelőtt valaki kölcsönadott egy könyvet, az volt a címe: Kurva voltam. A szerző egyike volt annak a tíz-tizenkét lánynak, akiket rendszeresen kiszállítottak a nagy pártbulikra, hogy az elvtársakat szórakoztassák. Valakitől megtudtam, hogy ennek a lánytársaságnak az egyik tagja az egyik filmemben a dublőzöm volt. Előfordulhat, hogy valóban hasonlított rám, még az is, hogy tréfából az én nevemen szólították. Sokat gondolkodtam azóta ezen. Lehet, hogy eredetileg csak vicc volt az egész. Arra vágytam volna, hogy valaki egyszer a halálos ágyán, hogy a rossz lelkiismeretét ne vigye magával a túlvilágra, elmondja, mi is történt valójában. Hogy miért volt ez az egész.
– Mindenesetre ha vicc is volt, végzetes sebet ejtett. És még súlyosabb következményekkel járt. Mit érzett akkor? Megfagyott ön körül a levegő?
– Hogy én hogy éltem meg a rágalomhadjáratot? És hogy élték meg a szüleim, akik szerettek, büszkék voltak rám! Tehetetlen voltam akkor is, az vagyok ma is. Futkostam jobbra-balra, de olyan ellenséges légkörbe kerültem, hogy mindenki úgy érezte, belém rúghat. És éppen ebből látszik, micsoda képtelenség, hogy pártvezetőkkel orgiáztam, hiszen ha velük mulatok, ha jóban vagyunk, akkor bizonyosan segítettek, mentettek volna. Akkor senki nem mert volna kikezdeni velem a nagy befolyásom miatt. De hát nem is ismertem őket. Még csak párttag sem voltam soha.
– A szakma, a kollégák sem próbálták védeni?
– A szakma nem tett semmit. Egyedül Szirtes Ádám csapott egyszer valami fórumon az asztalra, hogy mit csinálnak a Bara Margittal.
– Mindez 1964–65-ben történt. Akkor ment férjhez Gyarmati Dezsőhöz, aki máig élete társa. Ha a mai világban élnénk, ünnepelt álompár lennének: a sokszoros olimpiai bajnok és a gyönyörű színésznő. Ez a kettős akkor sem tűnhetett gyengének. Mégis annak bizonyultak?
– Akkoriban nem volt még divat a magánéletet közüggyé tenni. Hiába voltunk ketten, nem lehettünk elég erősek. Én még évekig vegetáltam a pályán, vártam, hogy valaki segít. De be kellett látnom, hogy nem megy. Annyira meg lettem félemlítve, s vagyok a mai napig, hisz még mostanában is rám törnek indokolatlan félelemérzetek, hogy ebben a lelkiállapotban nem lehetett játszani. Ha nincsenek a szerető szüleim, akikhez hazamenni Erdélybe menekülés és megnyugvás volt, ha nem lett volna mellettem a férjem, már biztosan nem élnék. Ennél kevesebb miatt is megölik magukat az emberek.
– Több mint egy évtizedig volt még a József Attila Színház tagja, onnan vonult vissza. Ott végre jól érezhette magát?
– Oda engem Aczél György helyezett, akit sokan szidnak és sokan dicsérnek. Számomra talányos figura. A háttérből gondoskodott rólam, de valaki azt is mondta, nem kizárt, hogy az ügynek mind a két végén ő állt. Egy alkalommal elbocsátottak a színházból, mert egy rendező feleségének kellett a hely. Akkor is Aczél vetetett vissza. Azután 1977-ben beláttam, hogy jobb, ha abbahagyom. Így több idő maradt a lányomra. Lehet, hogy ezt a döntést hamarabb meg kellett volna hoznom.
– Miért, hogyan került a kolozsvári színészlány Magyarországra?
– A magyar állampolgárságú férjem révén 1955. szeptember 5-én jöttem, és már aznap próbafelvételre hívtak a Szakadék című filmbe. Szeptember 8-án volt a próbafelvétel, megkaptam a szerepet, és Ranódy László, akiről ma oly keveset beszélnek, elindított a filmszínészi pályán. Belekerültem egy nagy személyzetű filmbe, általam csak filmekből ismert híres személyiségek közé, és igen erős volt a zavarodottságom, hiszen azt sem tudtam, hogyan kell filmezni. Huszonhét éves voltam. Azután következett a Bakaruhában című film, ami meghozta a sikert. Ennek ellenére már befutott, sikeres színésznőként is meg kellett harcolnom egy-egy újabb feladatért. Akkoriban az volt a szokás, hogy öt-hat színészt is behívtak a próbafelvételekre, és senki nem lehetett biztos abban, hogy ő kapja a szerepet. Egy ilyen körből győztesen kikerülni szakmai diadal volt.
– Az ön szépsége azonban szinte garancia volt a filmes sikerre.
– A szépség kevés a pályán. Ha valakinek van tehetsége, kisugárzása, nem baj, ha nem olyan szép. Azt tartották rólam, hogy született filmszínésznő vagyok. Páger Antal is, amikor partnert választhatott, ezzel indokolta, hogy mellettem döntött. A film más eszközöket igényel, mint a színház. Közelről mutatja az arcot, ezért szükség van a gazdag érzelemvilágra, a kifejező szemre. A kritikusok azt írták, hogy képes vagyok tisztaságot sugározni. De hisz én nagyon másféle világban születtem és nevelkedtem.
– A szakmai és közönségsiker elsöprő volt, évente több filmszerepet is eljátszhatott. Nem volt semmiféle előjele a közelgő bajnak?
– Váratlanul jött. Bár abból, hogy rendszeresen szélsőséges kritikákat kaptam, gondolhattam volna arra, vannak, akik nem szívesen látnak a pályán. A kritikusok egy része az egekbe emelt, a másik fele a becsületsértés határát súrolta az írásaiban. De úgy éreztem, hogy szeretnek a kollégák, és nekem is csak kevesekről volt rossz a véleményem. Barátságaim is kizárólag szakmai körből származtak. Egyik-másik máig megmaradt, sok pedig megszűnt. Azt hiszem, a megaláztatásom után már én is gyanakvóbb lettem.
– Furcsa magánéleti tragédia az öné. Ifjú házas, a férje sikeres, ünnepelt sportoló, ön pályája csúcsán áll, majd egyik pillanatról a másikra a mélybe zuhan. Hogyan tudták ezt együtt megélni, túlélni?
– Azt hiszem, úgy, hogy nem tárgyaltuk meg naponta a szenvedéseimet. A férjem nagyon elfoglalt volt, én is sokat utazhattam vele, ami segített kicsit megfeledkezni a tragédiámról. A kolumbiai két évet életem egyik ajándékaként éltem meg. Néha mérlegelem, mit rontottam el. Jól tettem-e, hogy Magyarországra jöttem, vagy maradnom kellett volna otthon, Kolozsváron? Ezerszer megbántam már, hogy átköltöztem, de végül mégis oda jutok, hogy így lett jobb. Rendezetten, biztonságban élhettem, született egy gyermekem, van egy hatéves unokám, aki máris nagyon elfoglalt, ezért csak a péntekeket várom, hogy láthassam. Most már jól vagyok. Hosszú ideig, legalább tíz évig borzalmas volt az életem, nem tudtam felszállni a járművekre, féltem az utcán. Azért is bánt, hogy oly hamar abbamaradt a pályám, mert az volt az életem értelme. Sok szép szerepet eljátszhattam. Ettől fosztottak meg.
– Soha nem gondolkodott azon, hogy elmegy innen, hogy sok pályatársához hasonlóan más országban próbál szerencsét?
– A szüleim miatt nem lettem volna rá képes. Egyszer már otthagytam őket Kolozsváron, másodszor már nem akartam. A családom 1975–76-ban áttelepült Magyarországra, az is sokat segített nekem a gyógyulásban. Bár édesanyám csak négy évet élt azután, édesapám pedig kilenc hónappal élte túl. És a férjem sem tudta volna elhagyni az édesanyját.
– A leánya soha nem szeretett volna színésznő lenni?
– Néha előjött halványan ez a gondolat, de mindig szerettem volna megóvni ettől. Ma már nagyon más ez a pálya, mint az én időmben. És vajon jó-e, ha van belőlem egy másodpéldány? Hiszen annyira hasonlít rám. Én pedig nem tudnám elviselni, ha bántanák!
– Nem akart az édesapja nyomdokaiba lépni?
– Nagyon jól úszott, a válogatott pótkeret tagja volt, de én azt a pályát is elleneztem. Végül nem miattam, hanem saját belátásból hagyta abba az úszást. Amikor ugyanis rajta kívül az összes tizenhárom éves lány egyszerre betegedett meg az uszodában, akkor azt mondta: ez csalás, nem úszik tovább.
– Megnézi-e olykor a régi filmjeit?
– Időnként megnézem, méghozzá nagy érdeklődéssel. A kisunokám ilyenkor azt mondja: nagymama, hogy te milyen híres voltál!

Bara Margit színésznő Kolozsvárott született 1928. június 21-én. 1945–55 között a kolozsvári Magyar Színház, 1955-től ’57-ig a budapesti Petőfi Színház, 1957–65 között a Nemzeti Színház, 1965-tól 1977-ig, visszavonulásáig a József Attila Színház tagja, 1970-től két évig Kolumbiában él. Balázs Béla-díjat 1967-ben, Kossuth-díjat 2002-ben kapott. Főbb filmszerepei: Szakadék (1956), Bakaruhában (1957), Dani (1957), A tettes ismeretlen (1957), Láz (1957), Ház a sziklák alatt (1958), Csempészek (1958), Don Juan legutolsó kalandja (1958), Pár lépés a határ (1959), Szegény gazdagok (1959), Hosszú az út hazáig (1959), Zápor (1960), Katonazene (1961), Éjféli mise (1962), Kertes házak utcája (1962), Párbeszéd (1962), Pacsirta (1963), Ha egyszer húsz év múlva (1964), Miért roszszak a magyar filmek? (1964), Édes és keserű (1966), Aranysárkány (1966), Hideg napok (1966), Platonov szerelmei (1967, tv), Imposztorok (1969), N. N., a halál angyala (1970), Hazudós Jakab (1975), A vád tanúi (1976, tv). Színpadi szerepei: Karenina Anna, Erzsébet (Schiller: Don Carlos), Diana grófnő (Lope de Vega: A kertész kutyája), Melinda (Katona: Bánk bán), Mása (Csehov: Három nővér), Liza (Tolsztoj: Élő holttest).