Tollhegyen

Kampánycsend lévén most a szódás Sanyiról írok, aki újabban nem politizál (szeszről, nőkről már régen leszokott, madarat sem tenyészt, hernyóültetvénye a végét járja…).
Arról beszél a jó Sándor, miért vagyunk mi olyan mamlasz mamelukok, hogy reggeltől estig idióta rádiókat hallgatunk, tenyérbemászó televíziókat nézünk, gagyi újságokat lapozunk. Jó Sándor félt minket a salakpályás pofonoktól (talán ő is kapott már egyet-kettőt), nem jó az senkinek.
Jó hallgatni ilyenkor szódás Sándort, eleje van a beszédjének, meg vége is. Passzolnak a körmondatok, nem recsegnek az ikes igék, a szótagvégek egymásba illeszkednek, nyelvtanilag rendben van minden.
A lényeg, hogy ne foglalkozzunk ezekkel a gagyi dolgokkal, legyünk emelkedettebbek, öltöztessük fel ünneplőbe a szívünket, mellette legyen ott a kokárda. Jókat tud mondani ez a Sándor (bár vitáim is voltak már vele, de azt most nem írom ide, kampánycsend van), vele száguld, vív, ujjong a lelkem, meg ami még nálam van.
Szóval hagyjuk már ezeket a primitív esélylehetőségeket, kerüljük el nagy ívben a szellemi bóvlit, olvassunk inkább Mikszáthot, hallgassunk Beethovent…
Jókat tud mondani az öreg, néha aranyba kéne foglalni a szózatát, mellszobrot állítani neki, esetleg himnuszt írni a tiszteletére. Vagy ódát.
Amit ezzel az egésszel mondani akarok, az a magyarságnak a sajtóhoz való viszonya. Illetve a sajtóság viszonya a magyarsághoz – ami köztudottan borzalmas.
Írni csak úgy szabadna nemzetről, hazáról, ha magunkon tudjuk tartani a lelkiismeret fékjét, a lelkünkbe pedig beleférkőzne a hazaszeretet. És a hit.