Vajda János emlékeia szabadságharcról

Csönd és emléktelen nyugalom ült Pest-Budán 1868-ban, amikor a költő Vajda János papírra vetette emlékeit a szabadságharcról. Nem módszeresen, nem folyamatában mutatta be az akkori felemelő, majd elsötétülő időszakot, hanem az események sodrását és örvénylését kívánta érzékeltetni. Maga is ott volt a Pilvaxban, ahol a szikra kipattant, közelről csodálhatta Petőfi puritán lángolását és Kossuth szónoki zsenialitását.
Aztán ’48 nyarán maga is beállt katonának, végigélte a délvidéki hadjárat diadalait és kudarcait. Meghökkenten és büszkén vetette papírra, hogy „e gyerkőcsereg, még növésben levő gyönge inaival, e fegyelmezett, gyakorlott sereget – mármint a császárit – járképességben túlhaladta. Számtalanszor tett oly nagy meneteket, melyeket az ellenfél vezérei lehetetlennek tartottak”. Néha „jó puha cipóval és lelkes házigazdával”, néha pedig „kővel, méreggel, alattomból ellőtt golyóval” várta a nép a honvédeket. A császári hadsereg „durván, de mégiscsak fogolyként bánt a sebesültekkel vagy elfogottakkal. Itt azonban hallatlan kínzások közt végezték ki a foglyul esett honvédet. Példának okáért: fölmetszették az élő honvéd hasát, szalmát tettek bele s azt meggyújtották. Egyiknek lábát térdig megnyúzták, aztán a nyúzott lábainál fogva a napra kiakasztották. Másokat elevenen eltemettek”. A honvédek, többnyire kamaszfiúk, a hősies csaták között bolondoztak: az egyik egy házban „egy fazék töpörtünél egyebet nem lelt, azt a hátára akasztotta, s a többiek marékszám szedték ki a tartalmát”. Volt, aki egy bográcsot zsákmányolt, és azt tette a fejére farsangi maskarául, „miközben az ágyú egy-egy embert, állatot, fát elsodort”.
Kiss Ernő tábornokért – „ő volt az egyedüli arisztokrata a forradalomban” – kevéssé lelkesedett. Annál jobban az őt váltó Damjanichért, aki rendre „az ágyugolyónak kitett domboldalon állott, szivarozva oly nyugalommal, aminőhöz hasonlót egész életemben nem láttam… Még a szempilláit sem izgatták a süvöltő golyók, olyan lassúkat pillongatott, mintha midőn ebéd utáni csibuk mellett el akar az ember szundítani”.
Ám a fényes, bár vérzivataros napok után eljött a vég. „Aki egy magát megadó sereg rendetlen vonulását nem látta, az bármi iszonyúságokat ért légyen meg, de a legborzasztóbbat még nem látta. A legvérengzőbb csatázás ehhez képest valóságos lakodalom… Rendesen ami rossz van egy csapatban, ilyenkor az kerül felül, valamint a sár a tóban, ha felzavarják. A jóindulatúakat a legmélyebb levertség fogja el, a rabló és házsártos hajlamúak pedig garázdálkodnak.”
Ezután a menekülés, a bujdosás fekete napjai következtek. „Berényi (később drámaíró) barátommal egy erdei lakban húztuk meg magunkat, hova egy pár lapot is hozattunk hetenkint, s olvastuk bennök a rémhíreket.” Végül a sorsát csak nem kerülhette el, és besorozták a császári sereg egyik büntetőszázadába. És – ahogy írja – „1851-ben a páduai kaszárnya szalmazsákjain heverészve sokszor a földhöz vágtam egy német hadtörténelmi könyvet… Ebben a kápolnai, isaszegi, budai s általában majd minden diadalaink úgy voltak előadva, mint az osztrák fegyverek győzelmei…”
Vajda János így emlékezett. Visszarévedt a múltba, és riadtan, szánakozva nézett szét maga körül. Néha összetalálkozott az utcán egy régi katonapajtásával. Köszöntötték egymást, és némán folytatták útjukat. Más volt ez a kor. Csönd volt és emléktelen nyugalom. Bezzeg 1848– 49-ben „a ravaszságot a lángésszel, a becsületességet, nemesszívűséget ostobasággal nem konfundálták, mint ez mai nap történik…”