A Gangesz igézetében

Rossz felé halad a világ, s a szeretet az, amely segíthet rajtunk, vallja nemrégiben bemutatott új filmjében Dettre Gábor. A 90-es évek elején Amerikából hazatért filmrendező szokásához híven ismét tabukat dönt: ezúttal egy kábítószeres férfi küzdelmén keresztül mutatja be leplezetlen valóságukban életünk visszásságait. A Felhő a Gangesz felett megosztja a közvéleményt. Az idei filmszemlén nem kapott elismerést, versenyben van viszont az Európai Filmakadémia díjáért.

A Felhő a Gangesz felett a magány, az elidegenedés, az ezt feloldani képes szeretet s egyben az elvágyódás filmje. A maga brutális valóságában mutatja be, hogy valami nagy baj van a világgal. Érzi ezt a főszereplő is, és kétségbeesetten próbál menekülni az őrjítő unalomból. – Hát nincs egyetlen normális ember ebben a rohadt országban?! – ordít fel kétségbeesetten. Valahogy így tudom elképzelni önt is, amikor huszonkét évvel ezelőtt egyszer csak felkerekedett. Mi hajtotta akkor Amerikába?
– Nem szerettem a bezártságot, azt a posványt, ami itt volt. A szocialista világ korlátai nagyon szigorúak voltak, én pedig szabad életet akartam élni. Úgy gondoltam, a szabadságnak Amerika a letéteményese, így eszembe sem jutott például Ausztráliába menni, pedig megtehettem volna, hiszen ott élt a nagybátyám, aki befolyásos, jómódú emberként, kulturális miniszterhelyettesként bizonyára segített volna. Magától értetődően kötöttem tehát ki New Yorkban. Hamar rá kellett azonban jönnöm, hogy mennyire korlátozottak, ezer irányból meghatározottak vagyunk. A szocializmus politikai, ideológiai értelemben bénított meg, míg Amerikában az abszolutizált profitorientáltság, az ottani rendszer megkérdőjelezhetetlensége döbbentett rá nagyon hamar a korlátokra, s filmesként, alkotó emberként különösen éreztem mindezt.
– Sikeres, jól kereső, komoly karrier előtt álló producerként, rendezőként ezek után hazajött…
– Igen. Amerikában ugyanis rájöttem arra, amit addig nem tudtam, hogy még mindig jobb, ha ideológiai, világnézeti alapon rendeződik a világ. Ekkor két lehetőség közül választhatok: hittel, esetleg karriervágyból együtt megyek ezzel az ideológiával, avagy kiszállok. A szocializmusban például azok lettek nagyok, akik szembe mentek ezzel az ideológiával. Ez a meghatározottság ugyanis stimuláló. Ezzel szemben azt is be kellett látnom, hogy ott, abban a világban, semmi sem szent, semmi sem kínos, vagy éppen minden az, ha nem hoz pénzt, nincs kézzelfogható e világi haszna. Ezzel szemben én más értékekre helyezem a hangsúlyt, úgy vélem, a léleknek szüksége van nonprofit dolgokra is. Hiába voltam hát sikeres, hiába kerestem annyit, mint talán senki itthon a filmszakmában, kiléptem. Akkor azt hittem, jó dolgok alakulnak ebben az országban. Úgy gondoltam, ilyen-olyan okokból itthon azért mások a prioritások. Művészetet inkább itt lehet csinálni, ahol még nem azt nézik – bár most már egyre inkább –, hogy mi mennyit hoz. Ez a szemlélet ugyanis oda vezet, hogy Amerikában például az utolsó harminc évben nem születtek maradandó értékű filmek. Itthon ezzel szemben még a mai nehéz helyzet ellenére is meghatározó a társadalom hangulatában a televízió vagy a film. Bármilyen rettenetes sokszor, ami például a televízióban történik, itt még mindig vannak, akik felháborodnak a nívótlanságon. Ez ugyanis azt jelenti, elvben elfogadják, hogy ez része a nevelésnek, elfogadják, hogy műalkotás, s mint ilyen, nem tehető haszonelvűvé.
– Úgy is mondhatjuk tehát, hogy egy filmrendezőnek puhább közeg a hazai. De milyen kompromisszumokkal kell fizetni ezért? Mennyire szűkítik a lehetőségeket, kötik meg a művészi szabadságot például a klikkek?
– Meglehetősen. A kliensvilág nagyon is bizonytalanító tényező. Nekem például nagyon meg kell küzdenem azzal, hogy kívülállóként tekintenek rám. Nem tudják, hova tartozom, hiszen nem velük együtt nőttem fel. Így nekem még ma is mondhatnak olyat, amit nem mernének annak, akivel együtt kezdték a szakmát. Az is igaz, ha valaki az elismertség olyan fokára jut, mint itthon néhány filmes, akkor az már teljesítménytől függetlenül kap lehetőséget. Neki már nem kell kompromisszumokat kötnie, míg nekem igen. Ennek ellenére ma már jobb a helyzet, mint régen volt, s annál is, mint ma Amerikában.
– A szekértáborok világa azért mellbevágó lehetett Amerika után…
– Bizony, nagyon elcsodálkoztam ezen az abnormális helyzeten. Úgy gondoltam, hogy a szocializmus nyomora után egy nyitott légkörű világot tudunk kialakítani. Naiv voltam. Elkeserítő, hogy enynyire nem szabadon, bizonyos politikai érdekek által meghatározottan alakul ez a társadalom. Amerikában például soha nem tudtam, hogy a barátaimnak milyen a politikai szimpátiája. Ez nem volt fontos. Itthon nem így van, s ez két szempontból zavar. Egyrészt mint művészt zavar, mert a filmemet nem az értékeiért, hanem a hovatartozásom miatt szeretik vagy utasítják el. De bosszant azért is, mert valójában egyik táborhoz sem tudom magam sorolni. Egy olyan világban ugyanis, ahol nemegyszer a polgárt fasisztának, a demokratát kommunistának nevezik, ahol sokszor a prolik beszélnek polgári értékekről, a milliomosok demokráciáról, s mindkettőről kiderülhet, hogy ügynök volt, el kell gondolkoznom, hová is tartozom. Én polgári miliőből jöttem, ilyen értékeken nevelkedtem, viszont a lelkemben sok vonatkozásban liberális, pontosabban toleráns ember vagyok, s mint ilyet, engem ma Magyarországon nem képvisel senki.
– Kiábrándító helyzet, s ha ehhez még hozzáveszem, hogy – mint egy nyilatkozatában olvastam – agresszívnek, önzőnek látja a magyar társadalmat, akkor felmerül bennem a kérdés: nem bánta meg, hogy visszajött?
– Nézze, tíz éve már, hogy hazaköltöztem, s tavaly mondtam fel New York-i lakásomat. Egy biztos, Amerikában tudják, hogy kell élni, s valóban a polgári értékek mentén rendezkedtek be, a nyugodt, másikat megbántani nem akaró világ eszméit azonban ad absurdum viszik, s ez negatívan hat a művészetekre. A filmesek is élettől idegen zsánerekben gondolkodnak, nem sok közük van a valósághoz, nincsenek igazi kiállások, mert ezzel sértenének másokat, s ez nekem mint művésznek nem tetszik. Engem az aránytévesztés vitt el egykor innen, s Amerikából is ez hozott vissza. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem csalódtam ismét Magyarországban. A magyar társadalom agresszív és gyűlölködő. Vegyük csak a közlekedést: toleranciáról, türelemről, polgári értékekről ugyanis gőze sincs annak, aki úgy vezet, mint Magyarországon az autósok túlnyomó többsége, aki abból indul ki, hogy az erősebbnek van igaza. De beszélhetnénk a gyűlölet más megnyilvánulásairól, a falra festett horogkeresztekről, vagy említhetnénk azt, hogy jogrendszerünk miatt az üzleti szféra kilencven százaléka eleve csalni kényszerül. Gondoljunk csak bele, hogy ez a tudat miként hat a következő generációkra! Az is árulkodó, hogy a mindennapokban olyan közel vagyunk a bűnözőkhöz, mint New Yorkban például soha nem voltam. Magyarországon sajnos a deviáns attitűd a mindennapok része.
– Filmje alapján úgy érzem, most valahol Indiában tudna leginkább megnyugodni.
– India nemcsak mesésségével vált elvágyódásunk tárgyává már a XIX. században, hanem a mindenna-pokban érezhető türelem miatt is. Ez a türelmes ázsiai mentalitás valóban mindig közel állt hozzám; nem véletlen, hogy filmem főhőse is Indiába vágyakozik, s filozofikus indiai meséket olvasgat. Bennem azonban a nyugati és a keleti mentalitás ötvöződik. Bár a nyugatit élem, de egész életemben a keletit próbálom a mindennapjaimban megvalósítani.
– Ez azt jelenti, hogy nem is nagyon jár vissza a nyugati kultúrába, pontosabban New Yorkba?
– Nem. New Yorkba is mindig azért megyek ki, hogy megnyugodjak. De elmennék Franciaországba vagy Németországba is, ahol talán leginkább az én elképzeléseim szerint közelítenek a kultúrához.
– Ehhez az Európához közelítünk egyre inkább mi is…
– Ez nem olyan egyszerű! Mi ugyanis véleményem szerint egy kicsit eleve mások vagyunk. Az embert és a társadalmat is két dolog, az öröklött s a tanult képességek határozzák meg. Mi például nem az indoeurópai kultúrkörből jövünk, s nem is kell minden áron megerőszakolni önmagunkat. Meg kellene már végre tanulni, hogy merjünk önmagunk lenni! Az elmúlt évtizedekben először a szovjet kultúrát erőszakolták ránk, míg most túlzottan amerikaiak vagy európaiak akarunk lenni. Az ebből a kényszerből is adódó kisebbrendűségi érzés pedig alapvetően meghatározza mindennapjainkat, a magyar mentalitást. Nem nézünk szembe a problémáinkkal, ehelyett az állandó bizonyítási vágy eltorzítja reflexióinkat, agresszívvá tesz bennünket. Az is téveszme, hogy az Európába visszatérés egyedüli letéteményese a gazdasági jólét. Gyakran elfelejtjük például, hogy nem is olyan régen ellehetetlenítették, megölték vagy elkergették nálunk a polgárosodás szinte valamennyi képviselőjét. Ez pedig olyan tény, amelytől nem lehet eltekinteni! Hogyan is képzeljük, hogy mindeme tudás nélkül egy kis pénzzel, jobb gazdasági körülményekkel megváltozik majd a világ… Öltönyt veszünk, kinyaljuk magunkat és kész?
– Keményen fogalmaz, akárcsak a filmjében. A Felhő a Gangesz felett után nem érezte, hogy a társadalom – amely például szenvedélybetegségek tekintetében már az európai élbolyba tartozik – nehezen viseli a meglehetősen naturális őszinteséget?
– Hogy mást ne mondjak, a külföldön egymást követő magyar filmhetek egyikére sem hívták meg a mozimat. Valahogy nem tartják ildomosnak, amit előtárok. Szégyellik, és joggal! Valamit ugyanis megmutatok abból, hogy milyen rossz a világ, amelyben élünk. Szenvedünk benne, s megpróbálunk elmenekülni. Ennek millió módja van, közülük egyik a drog vagy az alkohol, amely a magyar lélekre sokkal erősebben hat. S ezzel megint visszakanyarodtunk oda, hogy soha nem leszünk olyanok, mint a németek vagy az olaszok. Ez azokra a magyarokra is áll, akik már nem itt élnek a Kárpát-medencében. Aki ugyanis e furcsa, sajátságosan elszigetelt és elszigetelő anyanyelven és anyakultúrán nő fel, abban a már említett néplélektani teherrel megtetézve kialakul az a bizonyos kisebbrendűségi érzés, amelyet aztán sokféleképpen, például agreszszivitással lehet rejtegetni. Mindez azt is eredményezi, hogy megerősödnek a különböző önpusztító tendenciák is, amelyekkel érthetően nem szívesen szembesül az ember.
– A filmmel szembeni tartózkodásnak azonban aligha csupán ez az oka.
– Így van. Úgy látom, hogy Magyarországon az emberek jelentős része – benne a kritikusok, s a szakma középkorú és ennél idősebb generációjával – nagyon messze áll a spirituális megközelítéstől, a bármilyen vallásos attitűdből értékítéletre törekvéstől. A közelmúltból következően – bár ennek ellenkezőjét hangoztatjuk – velejéig ateista társadalom a miénk, s mint ilyen, nem reprezentálja a világtrendet.
– Azét a világét, amely manapság Magyarországtól Amerikáig nagyon rosszul érzi magát a bőrében. Valójában erről szól a Felhő a Gangesz felett, amely ugyan egy drogos helyzetből indul ki, de hangsúlyozottan nem drogfilm, hanem az elidegenedésé és az ezt legyőző önzetlen, odaadó szereteté. Ilyen egyszerű lenne a recept?
– Igen, és a szűkebb környezetünkben legalábbis mindenképpen működik. Ez a legreálisabb gyógyír, s minden egyéb, a gazdasági fellendülésre, az ideológiai vagy vallásszabadságra hivatkozás csak elrejti ezt az igazságot.
– Maradjunk azonban az okoknál, a világ bajainál, annál, hogy egyre jobban függő helyzetbe kerülünk. Egyes, kiútként a keleti filozófiák megközelítését ajánló vélemények szerint a nyugati civilizációt építve katasztrófa felé közelítünk. Pasolini szerint pedig a függőségek azért szaporodtak el, mert kulturálatlan világban élünk. Ön is osztja e nézeteket?
– Teljes mértékben. Pasolinivel együtt én is úgy gondolom, hogy az intellektus által meghatározott világban élünk, a lelkünk azonban nem fejlődött annyit, mint az intellektusunk. A lélek eltávolodott az agytól, s ezt a helyzetet egyre nehezebben viseli el. Azt értem tehát kulturálatlanságon, hogy egyre kisebb teret kapnak a lélek vallási, művészi megnyilvánulásai, tehát mindaz, amelyekben manifesztálódnak. Ráadásul e megnyilvánulások mindinkább elválnak racionálissá vált világunktól. Ezzel olyan feszültség alakult ki, amelyet egyre nehezebben tudunk áthidalni a mindennapokban is. Nyugati világban élünk, de mindennek elviseléséhez el kellene sajátítanunk egyfajta keleti mentalitást.

Dettre Gábor (46) filmrendező, producer. Jogásznak tanult Pécsett, majd 1980-ban Amerikába disszidált. A New York Universityn elvégezte a rendezői szakot, együtt tanult egyebek mellett olyan hírességekkel, mint Jim Jarmusch. A CBS tévétársaságnál producer, két játékfilmet is forgat, melyek közül az első, az Anna című film főszereplőjét Oscar-díjra is jelölik. Az 1992-ben rendezett, Egy tekerőlantos naplója című filozofikus töltésű, az emigránslét közegéből eredő nagyjátékfilmjének forgatása 12 év után hazahozza, azóta Budapesten él. Több tévés megrendelést is kap, s dokumentumfilmek rendezőjeként éri el első hazai sikereit. Neve szélesebb körben a halált a maga leplezetlen valóságában ábrázoló filmjei – A színésznő és a halál, valamint a „…halott lepke száll tova…” – nyomán vált ismertté. Producerként többek között a Chico című filmet jegyzi. A Felhő a Gangesz felett című, nemrégiben bemutatott játékfilmjét az Európai Filmakadémia díjára jelölték. Közben már készül új filmjének, a Romazsarunak a forgatására.