A varázsszó: kemény kéz

Néhány elgondolkoztató jel ellenére is túlzóknak tűnnek azok a várakozások, amelyek a „kemény kéz” politikájának, az autoriter tendenciák tartós felülkerekedésére számítanak a moszkvai túszdráma után. Ezzel szemben egyrészről inkább csak a helyzetből fakadó átmeneti keménykedésről, míg középtávon is csak az orosz etatista hagyományokon alapuló jelenlegi rendszer korrekciójáról, s nem irányváltásról lehet szó.

Egyáltalán nem meglepő, hogy a moszkvai politikai viták középpontjában a Dubrovka utcai túszdráma óta az akció lehetséges politikai következményei, pontosabban a rendszerre gyakorolt esetleges hatása áll. Egyrészről ugyanis olyan országról van szó, ahol a „kemény kéz” iránti vágyakozást a mostaninál puhább helyzetek is erősítették mind a társadalomban, mind pedig a politikai elit meghatározó köreiben. Ráadásul a múlt örökségeként az érdemi politikai szereplők hiánya rendkívüli események nélkül is az etatista kurzust erősíti. E környezetben s helyzetben igazán mellbevágó tehát inkább az lett volna, ha nem kaptak volna lábra azonnal a hagyományos orosz erők.
Az első jelként mindjárt szembetűnő, hogy a jövő évi költségvetés vitájának kellős közepén új igényekkel álltak elő az erőpolitika klasszikus képviselői. A terrorizmus elleni harc jelszavával 22 milliárd rubelt, ezzel a büdzsé kardinális átalakítását kérték. Ezzel szemben Vlagyimir Putyin finoman szólva is csak részben akceptálta a mégoly határozott kérést, s mindössze hárommilliárddal növelte a jövőben rendelkezésre álló összeget, kikötve, hogy azt csakis a terrorizmus elleni harcra lehet fordítani. Mindez világosan mutatta az orosz erőhatalmi lobbik étvágyát, de egyúttal azt is, hogy a népszerűség stabil hátterével Putyin még ilyen valóban rendkívüli helyzetben is képes volt mértékletességre inteni.
Mindemellett egyéb tényezők is mutatják, hogy a túszdráma felerősítette a Putyin-rendszer néhány nem túlságosan kellemes vonását. Árulkodó eset, hogy a duma nagyon is látványos és azóta is hatalmas vitákat kavaró „antiterrorista” kiegészítésekkel fogadta el a sajtótörvényt. A friss élmény sokkoló hatása érződik ugyanis azon a kitételen, miszerint „antiterrorista akciók esetén korlátozható a sajtó tevékenysége”. A média valóban követett el hibákat a túszdráma napjaiban, ilyetén megregulázása azonban érthető indulatokat gerjeszt. Még akkor is, ha hasonló esetben másutt – mint azt például tavaly szeptember 11-én, s utána Amerikában láttuk – szintén működik a cenzúra, illetve az öncenzúra, ám a módszerek valahogy mégiscsak kifinomultabbak. Oroszországban ugyanis elméletileg a törvény aláírásától akár a csecsenföldi eseményekről sem számolhatnának be a lapok, mint attól többen tartanak. Persze, minden a gyakorlattól függ, de hát éppen ez a baj! A jogszabályok végrehajtása felett őrködő hatalom, a bírói rendszer ugyanis olyan gyönge, hogy a mai gyakorlatból ítélve egyáltalán nem lennének meglepők a túlkapások, a törvény betűjének szabad értelmezése. Mellesleg sajnálatos, hogy mindezek miatt immár senki sem beszél a médiatörvény korábbinál sok tekintetben – az állami tulajdon vagy az internet szabályozása – liberálisabb elveiről.
Az autoritarizmus erősödésének további bizonyítékaiként emlegetik elemzők, hogy Csecsenföldön a katonai megoldás kerülhet előtérbe – bár nem igazán van ennek a korábbi gyakorlattól elütő jele –, az új, amerikaihoz hasonló elveken nyugvó nemzetbiztonsági koncepció kidolgozására adott elnöki utasítást, vagy a több elemző szerint Európa és Oroszország között szemmel láthatóvá vált törést. Mindezen felvetések, bírálatok mellett is erős túlzás azonban Putyin rendszerének irányváltásáról beszélni, s a korrekciók értékelésével is érdemes még várni.