Ábrázolatok

Mi az ábra? Ez nem a legújabb szleng, nem „parázok”, „nagyon bejön nekem” – s társaik, de szleng. Hogy mi az ábra? Sose tudtam, ábrázoló geometriából gyönge lévén. Fogalmi gondolkodású vagyok kezdettől fogva, nem képi. Túl bonyolult számomra így a sík, és túl domború a tér.
Fig. 1. Fig. 2. A barokk precízek pontosan ábrázolták, hogy is kell embert kínozni, mutatták, hol legyen spanyol a csizma, és miképp szorítson a cipő. Ábra-kadabra.
Miért vágsz olyan fancsali ábrázatot, gyermekhez így a szülő. Miért vágsz olyan fancsali ábrázatot? Az ember ábrázata, képe, arca. S hol van ekkor még a test-test elleni küzdelem?
Az evolucioner paradigma szerint A majomból lesz AZ ember. Igaz, A majom nincs és AZ ember sincs, mégis, így tudják sokan. A gyermek első emberábrázolásaira tekintve viszont más kép rajzolódik ki: mintha pókból lenne az ember. Mintha a pók válna fokozatosan emberré. A gyermekrajzok ős-emberei: négylábú pókok, mindenikük egyfajta humanizáló rovar.
Judit néni mondta, rajzoljunk ösztönből, s amikor a sziklafal adja a másikat, akkor, nos, akkor a barlangok a megmondhatói annak, hogy bizony mily régi ösztön is ábrázolni a körülöttünk, a bennünk s az általunk lévő valót. „Ez itt a Való világ. Itt a lét a tét…”
Ma ott tartunk, hogy a Múzeum tele a legkülönbözőbb ember- és istenábrázolatokkal: képekkel, szobrokkal, plasztikákkal, reliefekkel, egyidejűleg viszont a Fal sok helyütt üres. Évezredek óta meg-megmutatkozik egy, az ábrázolási ösztönhöz hasonló erejű őshagyomány, mely szerint Istent és embert anyagba formázni bűn. Mózestől a képromboló bizánci császárokig, Mohamedtől Lutherig terjed eme őshagyomány testetlen misztikus teste. Térj be akár egy zsidó, akár egy református, akár egy mohamedán szentély falai közé, ugyanaz az ábrázolatlanság, ugyanaz az üresség fogad. Ezek a templomok – arcra – nem ismernek sem istent, sem embert.
A teológiai közmegegyezés szerint azért tilos embert és Istent képbe hozni, hogy az így világra jövő – és világi természetű – ábra ne szolgálhasson bálványimádás tárgyául. Hogy ne tárgyiasítsuk azt, ami nem tárgy. Ami természetfölötti. Ebben az értelemben maga az ember is természetfölötti lény. Részletesen ábrázolni a nemi aktust: pornográfia. Részletezni az embert és az Istent: blaszfémia. Érzékiség, ember és Isten egyaránt menthetetlenül szent. Az ördög a részletekben bújik meg. Buja. Bármely megmutatottság szemérmetlenség, s a sátántól ered.
Amint fentebb láthattuk, a képtelen őshagyomány teológiailag jól megindokolható, efölötti örömöm engedelmükkel mégsem felhőtlen, hisz amúgy római katolikus vagyok. Az én templomaimban folyamatos a képi beszéd. Fentről egy habszakállú öregúr figyel, lopom-e vagy sem a léniát, előttem van észak, hátam mögött Szent Ferenc, balról a nap nyugszik, jobbról Szűz Mária-fény.
A katolikus teológusok, amikor megvédik a katolikus enteriőr antropomorf alakjait a szent képtelenség érvei ellen, arra hivatkoznak, hogy az ábra nem feltétlenül bálvány. A Szűzanya-szobrokat tiszteljük, de sohase imádjuk. Imádni tilos, viszont szeretni szabad. Erről kellene szólni bölcs okfejtések helyett a Tárgyra térve.
A személyiben hordott kép a kedvesről példuelló a szeretet, a szerelem egy jól megragadható jele. A fekete mágia szerint persze a képen művelt rontás az eredetin megy végbe, ám legtöbbünk nagyon is jól tudja, mi a különbség a személyiben hordott kép és az épp távol levő eredeti személy között. Isten szentségi létének leképeződése a térben a semmi, szeretettségének leképeződése ugyanabban a térben pedig paradoxmód épp: a kép. E kettősség magát Istent is jellemzi, hisz nem hívhatjuk föl mobiltelefonon, személy létére nem mutatkozik meg soha személy szerint, ugyanakkor van általa ember, aki a mindenségben személy. Isten személyijében ott lapul a szeretett Ember képe. Bennünket hord a szíve fölött. Erre gondoljunk, ha rossz a kép.