Az elnök asszony missziója

Szili Katalinnak elege lett. A parlament közkedvelt elnök asszonya belefáradt az itthoni politikai hánytorgásokba, gondolt egyet, és mindannyiunk pénzén elment két hétre – hová is? – nyaralni, azaz dehogy nyaralni, dolgozni, szorgalmasan, keményen, lázas nekihevüléssel. És szigorúan önkéntes alapon, mert persze nem küldte őt senki. Sőt: lett volna dolga itthon is, például az európai csatlakozással foglalkozó, miatta elmaradt négypárti bizottsági ülésen, vagy akár a költségvetési vita forgatagában. Szili Katalin azonban a stressz helyett inkább Ausztráliát és Új-Zélandot választotta, ami érthető, itthon egyre hidegebb van, ott viszont süt a nap. A közkedvelt elnök aszszony a tolmácsán, kabinetfőnökén és külügyi hivatalvezetőjén kívül csak a férjét vitte magával, így a delegáció utazására jutó közpénz – Keller László bevett mértékegységeivel számolva – csupán néhány tucat inkubátor és lélegeztetőgép árára lett volna elegendő. Szerencsére Szili Katalin telivér szocialista, és tudja, hogy ezek az életmentő eszközök csak ellenzékben szolgálnak hivatkozási alapul.
A természetesen nélkülözhetetlen férj utazásának költségeit illetően a parlament Elnöki Hivatala fokozatosan szolgáltatott szűkszavú és ellentmondásos információkat, ami lapunk esetében megszokott. Először úgy tájékoztattak bennünket, hogy a hivatal munkatársain kívül más nem utazott az elnök asszony kíséretében. Tegnap délelőttre aztán kiderült, hogy Szili Katalin nélkülözhetetlen férje is kíváncsi volt a messzi tájakra, ám ő társadalmi munkában kívánta öregbíteni hazánk hírnevét, és költségeit saját maga fedezte. Ez igen, le a kalappal egy ilyen férj előtt. Csakhogy délutánra módosult a hivatal álláspontja: Molnár Miklós (így hívják az önkéntes diplomatát) utazási költségeit mégiscsak közpénzből állták, csak a kinttartózkodást fizette a családfő.
Szili Katalin Új-Zélandon néhány megfontolt diplomáciai manőverrel szerezte meg hazánknak Új-Zéland aranyat érő politikai támogatását. A Magyar Távirati Iroda szemérmes megfogalmazása szerint az elnök asszony wellingtoni hivatalos személyiségekkel folytatott megbeszélései során köszönetet mondott a csendes-óceáni szigetországnak, hogy befogadták azokat a magyarokat, akik történelmünk nehéz időszakaiban kénytelenek voltak hazájukat elhagyni, és új otthonuknak a távoli Új-Zélandot választották. (Legtöbbjük mellesleg éppen Szili Katalin kedvenc pártjának elődszervezete miatt, de szerintünk erről nem esett szó.)
A hivatalos magyarázatok szerint Szili Katalin egy ennél sokkal nagyobb horderejű ügyben is szót emelt a távoli kontinensen. A csütörtöki új-zélandi–magyar hivatalos tárgyalások központi témája az Európai Unió bővítése, Magyarország tervezett csatlakozása volt. És láss csodát: a vendéglátók biztosították a magyar parlament népszerű elnök asszonyát arról, hogy a csatlakozási folyamatot ők is fontosnak tartják. És ha Wellington velünk, ki ellenünk? No persze diplomatikusan ügyeltek rá, hogy ne maradjunk adósok. Cserébe azt kérték az elnök asszonytól, hogy a tengerek élővilágának védelme érdekében minden lehetséges nemzetközi fórumon támogassuk a bálnavadászat korlátozását célzó egyezmény mielőbbi tető alá hozását. Úgy hírlik, rövid habozás után, férje (aki képzett csatlakozó és bálnavadász) helyeslő pillantására Szili Katalin bólintott. Erre aztán pezsgőt bontottak, és örültek.
Az igazi diplomáciai bravúr azonban csak ezután következett. Kivárva a találkozó alkalmas pillanatát, Szili Katalin a vendéglátók kisebb-nagyobb meglepetésére agrárdiplomáciai kérdésekkel hozakodott elő. Felvetette, hogy milyen szép lenne, ha a magyar élelmiszer-ipari termékek nagyobb tételben is kijuthatnának az új-zélandi piacokra. A hazánkat érintő ügyekben otthonosan mozgó vendéglátók azonnal képbe kerültek, mert hát a hozzájuk látogató magyar delegációk mindenkori slágertémája, hogy miként virágoztathatná fel a magyar mezőgazdaságot a tőlünk tizenhétezer kilométerre fekvő szigetország piaca. Talán még az egykori agrárminiszter, Torgyán József korábbi látogatása is felrémlett nekik, akinek híres cseresznyeexport-ötlete valószínűleg csak azért Chilével kapcsolatban merült föl, mert Új-Zélandon járva Torgyánnak feltűnt, hogy ez az ország még annál is távolabb van. A felkészült új-zélandi diplomaták a teljesen értelmetlen ötletet Szili Katalin esetében valószínűleg annak tudták be, hogy a magyar agráriumhoz nagyjából annyit ért, mint ők ott, Wellingtonban. És remélhetőleg számoltak azzal is, hogy pártjának erősen negatív kampányán és egy idegőrlő választási hadjáraton van nem sokkal túl az elnök asszony. Kifinomult diplomáciai érzékenységről tanúbizonyságot téve gyorsan jelezték neki, hogy a jövő hónapban Magyarországra látogat az új-zélandi kereskedelmi miniszter, akivel nyugodtabb körülmények között visszatérhetnek a kérdésre, és bár nem valószínű, de esetleg mégis akad Magyarországon egy Szili Katalinnál is hozzáértőbb személy, netán egy kormánytag, akinek talán még napi feladata is az agrárdiplomácia.
Szó mi szó, Szili Katalin közpénzből fizetett rekreációját talán a Föld egy másik pontján kellene folytatnia. Figyelembe véve az MSZP választási ígéreteit, most pedig a költségvetés, ezáltal például az önkormányzatok, a pedagógusok, a közszféra helyzetét, egyszerűbben szólva, Magyarország hangulatát, esetleg a Balatonon. Közismert ugyanis, hogy az agrártermékek előállítása terén Új-Zéland a világ egyik legversenyképesebb országa, s beszédesen jellemző lehet például az a tény, hogy ott szinte ismeretlen az agrárexport támogatása. Magyarország 2001-ben élelmiszer-készítményekből Új-Zélandra mindösszesen 305,3 tonnát szállított, amelyért csupán 196 ezer USD-t kaptunk cserébe. Vagyis egy kilogramm élelmiszerért mindössze 64 centet, azaz 184 forintot, ami pestiesen szólva a hülyének is megéri. De ha már előkerült Torgyán doktor, tegyük hozzá: a hivatalos adatok szerint Chilébe 2001-ben élelmiszerből 77,5 tonnát szállítottunk, amelyért 297 ezer USD-t kaptunk. Vagyis egy kilogramm élelmiszerért 3,83 amerikai dollárt, ami 1097,52 forintnak felel meg. Ha összevetjük tehát a közpénzekből finanszírozott kéjutazások hatékonyságát, megállapíthatjuk, hogy az agrárdiplomácia kilátásai Szili Katalin és férje missziójával együtt sem tekinthetők rózsásnak.
Tekintve, hogy missziója értelmetlenségét illetően az elnök asszony felül tudta múlni Torgyán Józsefet, nem bizonyos, hogy érdemes volt kivennie (és férjének, aki nélkülözhetetlen) előrehozott nyári szünetét. Mindenki emlékszik még rá, milyen jelzőket aggatott Torgyán Józsefre a média, amikor fáradt vándorként megtért Chiléből. Szegény Szili Katalin. Vajon róla miket írnak majd, amikor hazatér?