Az igazi és a nem igazi Berán Tivadar

Rapos Gyula telefonált Újpestről: azt kérte, tegyük közzé, hogy ő nem az a Rapos Gyula. Íme, közzétesszük. S most, hogy az ügy nyugvópontra jutott, rátérhetünk Berán Tivadarra, akinek sokkal nehezebb dolga volt, mint Rapos úrnak, ő ugyanis néha már azt sem tudta, kicsoda is valójában.
A bajok abból eredtek, hogy Berán Tivadar kísértetiesen hasonlított Berán Tivadarra. A „mi” Beránunk hétköznapi ember volt, nem mentes a gyarlóságoktól, bizony, gyakran elengedte magát, és „egyszer élünk!” felkiáltással igazán zűrös kalandokba keveredett. Az „ő” Beránjuk más volt, komoly, nagy tudású ember, népszerűségét annak köszönhette, hogy amit csak tudni kellett és illett a természetről, azt a sajátjának mondhatta. Generációk vándoroltak tavasszal és ősszel az erdőbe, hogy ilyen meg olyan virágokat, faleveleket gyűjtsenek, s aztán – természetesen az „ő” Beránjuk gondos útmutatásai szerint – présbe fogják a növényeket, és a nyomatokkal piros pontokat, kis nyuszikat, törpéket, angyalkákat, a végén pedig jeles kalkulust kasszírozzanak be iskolájukban.
A helyzetet súlyosbította, hogy Berán Tivadar (mindkettő) föltűnően jóképű ember volt. Az „ő” Beránjuk fotója pedig ott díszelgett az iskolai használatra rendelt valamennyi biológia- és természetrajzkönyv belső oldalán, a szerkesztők fényképpel is adóztak a tudós ember soha el nem évülő érdemeinek. Ennek köszönhetően ezer és ezer kamasz lány tért álomra feje alatt a biológiakönyvével. Abban persze nem lehetünk biztosak, hogy az egyszíkűekre, a bibékre, a porzókra meg az évelőkre gondoltak elalvás előtt, s nem arról ábrándoztak, hogy rózsaszín tüllruhácskában, lepkehálóval hadonászva járják az erdőt, és belefutnak Berán tanár úr (az „ő” Beránjuk) kitárt karjába, s végül csak az árnyas erdő lesz tanúja az érzelmek csimborasszójának.
A „mi” Beránunk kapcsolata a biológiával hétköznapi volt. Ha a témát iskolai értelemben vesszük, annak rendje és módja szerint elsajátította a tananyagot (a tények kedvéért: hetedikben a Teve című dolgozatára dicséretet kapott), de semmi különös. Az erdőt járva nem tudta megkülönböztetni az akácot a bükktől, úgy ment el egy pipitér mellett, hogy észre sem vette, a tölgyfát sem ismerte fel, viszont nagyra becsülte, hiszen a belőle készült hordóban érlelt eperpálinka a kedvenc itókái közé tartozott. Szóval a természettel való viszonya természetesnek volt mondható. Egyébként nem volt baj a biológiájával, evett, ivott, emésztett, kiválasztott, egészsége folyamatosan megfelelt életkorának, így aztán ő a tudományra, a tudomány rá hányt fittyet (az átlagos sohasem érdekes).
Aztán egyszer csak azt vette észre, hogy ha elhalad egy-egy iskola mellett, bakfis lányok rohanják meg, és autogramot kérnek tőle a saját fényképére, amely valamiféle tankönyvből kandikált rá. Nem tudta mire vélni a dolgot, ezért otthon az első dolga volt, hogy átlapozta kislánya tankönyveit, hátha rájön, miről is van szó. Pechjére a gyerek biológiakönyvéből hiányzott az első négy oldal (kutyájuk volt, ez itt fontos), így nem lett okosabb a kutakodástól.
Akkor világosodott meg, amikor a gyerek bevallotta, hogy ő bizony nem tiltakozott, amikor egy szülői értekezlet után az osztályfőnök (biológia, földrajz, kézimunka) kijelentette, hogy büszke lehet az apjára, kevés nála nagyobb tudóst hord a hátán a föld! („És milyen hercig ember…” – tette hozzá magában, mert mint tudjuk, a pedagógus is ember.)
Berán (a mienk) megvonta a vállát, de attól kezdve jobban kihúzta magát, ha a dolga egy-egy iskola közelébe szólította. Nemhiába. Rendszeresen megrohamozták a diákok, amit aránylag jól tűrt, csak akkor vette sietősebbre a lépteit, amikor előkerült (és mindig előkerült) egy jó tanuló, aki arra kérte, nézze már meg lepréselt virágait.
Teltek-múltak az esztendők, és Berán (a mienk) kezdte unni a dolgot. Egy ködös, szürke novemberi napon besokallt.
Kedves vendéglőjében ült, s arra volt kénytelen fölfigyelni, hogy két ifjú hölgy folyamatosan vihogva össze-összesúg a szomszéd asztalnál (a természet kifejezés megütötte Beránunk fülét), lökdösődtek, mintha arra biztatnák egymást, hogy a másik merje már megszólítani őt. Ilyen körülmények között érthetően nem esett jól neki kedvence, a marhapörkölt (galuskával szerette, jó vörösborosan), márpedig annál semmit sem utált jobban, mint amikor valami elvonja figyelmét az ízek élvezetétől. Elhatározta, hogy egyszer s mindenkorra leszámol a hasonlóság gyötrelmeivel.
Fizetett, majd a lányok asztalához lépett.
– Hölgyeim, szeretik önök a természetet?
Azok majd elaléltak a megtiszteltetéstől, már-már látták magukat, amint szoros kapcsolatba kerülnek a fák, virágok tudorával, ám azért zavartan, dadogva bökték ki:
– Hát… hát persze!
Berán (a miénk) fölvetette a fejét, sátánian fölkacagott, úgy vágta a képükbe:
– Pedig nagyon csúnyán elbánt magukkal!
Hogy melyik Berán volt az igazi, azt döntse el ki-ki maga. Ne telefonáljon.