Az önállóság ára

Kezd formálódni a nagykoalíció. Kicsit megkésve, erősen megfogyva, látszólag értelmetlenül. 1990 tavaszán sokan örültek volna az MDF és az SZDSZ koalíciójának, de a két nagy rendszerváltó párt nem tudott közös nevezőre jutni. Azóta jelentősen megritkultak a soraik, a parlamenti küszöb közelében egyensúlyoznak, de jelek szerint gyengeségükben egyre közelebb kerülnek egymáshoz. A látszat az, hogy az MSZP konok elszántsággal fenyegetően óvó szárnyai alá tereli a Magyar Demokrata Fórumot is, kiragadván a pártot a Fidesz karmaiból, vagy öleléséből – kinek hogy tetszik.
Az MDF 1994-es választási veresége óta többfrontos harcot vív. Pártszakadásba torkolló küzdelmet vívott saját belső ellenzékével, keményen csatázott a jobboldali egység megteremtéséért, majd egyedi arculatának megmentéséért. A kettő között nehéz összhangot teremteni, hiszen az egységesülő jobboldalon belül az MDF kis pártként kompromisszumok sorozatára kényszerült, egészen odáig, hogy sokan már az önállóságát is megkérdőjelezték. Ha pedig egyéni hangját kereste – ilyen volt a Békejobb kezdeményezés –, akkor az egység megbontásával vádolták. Idén tavasszal természetesen a Fidesz szövetségeseként indult a választásokon, ám a vereség után a „megbonthatatlan barátság” foszladozni kezdett. A Fidesz látványosan elbizonytalanodott, az MDF meg óvatosan kezdett kifarolni az addig oly szilárdnak hitt összefogásból. A választások után az MDF egyes vezetőiben az a meggyőződés alakult ki, hogy önállóan indulva jobb eredményt értek volna el, mint a Fidesszel közösen. Ebből nyilván arra következtetnek, hogy 2006-ban egyedül is meghatározó erőként juthatnak be a parlamentbe, ezért elkezdték építeni konstruktívan ellenzéki, szélsőségektől mentes, a politikai centrum felé tartó, jobbközép imázsukat. Az uniópárt ötletét határozottan elvetették, hiszen pillanatnyilag nem érdekük a még szorosabb együttműködés. Balsai István frakcióvezető lemondása már jelezte, lazulnak az MDF és a Fidesz közötti kapcsolatok, s tegnap a parlamenti szavazáskor életbe lépett a Fórum új kommunikációs stratégiája. Ez abban nyilvánult meg, hogy az MDF nyolcszor szavazott együtt a kormánnyal. Egy esetben a kormány javaslatát az MDF-es szavazatok mentették meg, mert kilenc kormánypárti képviselő is ellene szavazott. A rendszerváltozás utáni parlament történetében nem ez az első ilyen eset. Annak idején az ukrán alapszerződést is az ellenzék szavazta meg, az MDF most visszaadta a kölcsönt. (Félő, hogy még kamatot is fog fizetni.)
A tegnapi eseményeket nem szabad túlértékelni, felesleges lenne végletes és messzemenő következtetéseket levonni, kijelenteni, hogy az MDF az MSZP-vel akar összebútorozni. Bár ha az ilyen és hasonló gesztusok sűrűn ismétlődnek, joggal vetődhet fel a kérdés, hol a határ az ellenzékiség és a „kommunikációs stratégia”, a konstruktivitás és a lojalitás, az önálló arculat építése és a szövetségesekkel közösen vállalt felelősség között. Ezeket az átszavazásokat az MDF által is fennen hangoztatott és hőn áhított jobboldali egység mindenképpen megsínyli. A kormánynak ez már önmagában elég nyereség. Nem érdekli, hogy az MDF közeledni akar vagy távolságot tartani, arculatot építeni vagy szövetséget rombolni, a kormány nem az MDF szavazatainak örül, hanem annak, hogy zavart, széthúzást lát az ellenzék soraiban. Ha egy jobboldali, ellenzéki párt önállósága abban nyilvánul meg, hogy együtt szavaz az MSZMP utódpártjával s annak szatelitjával, a mindenkivel szemben ellenséges SZDSZ-szel, akkor a továbbiakban felesleges értékekről, magasztos elvekről beszélni. Marad a helyezkedés, a kicsinyes érdek, a megélhetési politizálás.