Az otthon íze

Éppen ebéd utáni szunyókáláshoz készülődtem, amikor felberregett a kapucsengő. „Imre bácsi fia vagyok Temerinből” – jelentkezett a vendég. Mindig örömmel fogadom a hazulról érkező látogatókat. Üzenetet hoznak a szülőfalumból.
Tűnődöm közben, ki is az az Imre bácsi. Ki lehet? Rokon, ismerős? Középkorú ember lép be, erősen kezet rá velem. „Isten hozta! Mi újság otthon?” – kérdezem, és hellyel kínálom. Feleségem meg a maradék túrós csuszát rakná elé az asztalra, de elhárítja a kínálást. „Hoztam én mindent magammal. Édesapám mindig azt mondogatta, ha elindulsz valahová, fiam, legyen teli a tarisznyád! Mert nem tudod, hová vet a sors” – mondja, de a pálinkát, amellyel kínálom, egy kortyintásra kiissza.
Az otthoniakról beszélgetünk, ismerősök felől érdeklődöm, végül megkérdezem, mit üzent az apja, Imre bácsi, akivel már vagy húsz éve nem találkoztam.
„Ő ugyan semmit – mondja lehajtott fejjel. – Apám tavaly meghalt. Nyugodalma van végre szegénynek. Csak hát annyiszor mondta, a lelkemre kötötte, ha Budapestre jövök egyszer, ne mulasszam el felkeresni. Ő jól ismerte magát. Hát most itt vagyok. Másfél órát kószáltam, míg megtaláltam az utcát.”
Előbb a szép házi sütésű kenyeret szedte elő a tarisznyájából, majd előkerült két paradicsom, egy paprika, s végül a szalonna. Még a tavalyi ölésből való, kétujjnyi vastag, rózsás, evésre ingerlő.
Falatozni kezd. Nem is evés ez, inkább ősi, pogány szertartásra emlékeztet minden mozdulata. Bal kezében a kenyér, szalonna, jobbjában a bicska, annak a hegyére tűz most egy darabka paradicsomot, aztán következik a szalonna, legvégül a kenyér. Egy falás. Néma csend.
A szertartást nem illik megzavarni. A pálinka is némán csúszik le a torkán, ahogy néha-néha a pohár után nyúl. Közben régi nyarak jutnak eszembe, mintha az apámmal ülnék kint a határban, a kis tanyánk nagy lombú akácfája alatt, a hűvösben. Délidő. Idáig nem hallatszott el a harangszó, de azért pontosan tudtuk, hány óra lehet. A nap járásáról.
Apám is így evett, ugyanezekkel a mozdulatokkal. És az öregapám is. És én is így szelném a szalonnát és a kenyeret, ahogy ő, Imre bácsi fia, aki végre feljött Budapestre és felkeresett. Üzenetet hozott. Nem szavakkal közvetíthetőt, mert ilyesmit nem bíztak rá. A mozdulatait pedig megértettem. Imre bácsi fia rám talált ebben a fővárosi dzsungelben, itt eszik, falatozik csendben az asztalomnál, és én áhítattal nézem a feleségemmel. Közben otthon jár az eszem. Látom a határt, már leszüreteltek, a kukoricát is törik, ökörnyál úszik a levegőben, a szüle a nagy kotlában főzi a szilvalekvárt, a szekrények tetejére almát rakott a nagyapa, illata belengi a szobát. Szelek nyikorgatják a kiskaput, csikó nyerít az istállóban, anyját keresi, de azzal apám szánt kint a határban.
Mi is leszüreteltünk, forr a must a pincékben, a mama pogácsát süt, most fűti fel a kemencét a szrázikkel.
Imre bácsi fia közben befejezte a falatozást, és a maradékot visszarakta a tarisznyájába. Boldog, mert látott bennünket. Amint kiér az utcára, visszaint.
A feleségem értetlenül megkérdezi: „Mit akart?” Mondom: üzenetet hozott.
Mit?
Tűnődöm hosszan. Mit is? Valamit hozott nekem, érzem, körülleng. Illata van. A tarisznyájában hozta vagy a mozdulataival? Itt hagyta nálunk, érzem a konyhában, aztán éjszaka is, álmomban. Csak reggel jövök rá, mi volt az, amit üzenetként hozott.
Fanyarkás, őszi szénaillatot.
Az otthon ízét.