Én nem tudom...

Én nem tudom, elismerésként foghatjuk-e fel azt, hogy a különböző gyógyszergyárak szívesen végzik Magyarországon új készítményeik hatásvizsgálatát. Amikor az egyik nyugati cég képviselőjét a tévében megkérdezték erről, alapvető okként említette, hogy hazánkban „van egy egész széles betegcsoport, amelyre támaszkodni lehet”.
Némi rosszindulattal ez úgy is felfogható, hogy olyan kísérleti nyulak vagyunk, amelyek rendelkeznek bizonyos kívánatos betegségekkel.
Ebből a szempontból kétségkívül nem állunk rosszul. A sokévnyi ingyenes szocialista betegellátás – más tényezőkkel együtt – kimagasló sikereket hozott, halálozási statisztikánk elsőrangú, népességfogyásunk kiemelkedő, várható élettartamunk a régi szép békeidőkre emlékeztet, s megközelíti a Nyasszaföldön elért eredményeket. Mindezt természetesen nem akarom a szocialisták nyakába varrni, bár kissé gyanús, hogy néhány kilométerrel nyugatabbra tőlünk már nincsenek ilyen széles betegcsoportok, bár ott mindig is drágák voltak a gyógyszerek, s nem paraszolvenciából éltek az orvosok.
Persze lehet, hogy mindez a tyúkszemtől a rákig, a gyomoridegtől a szívinfarktusig speciális magyar jelenség, Árpád apánk rossz helyen állt meg, a Kárpát-medence huzatos, amit mi sem bizonyít jobban, hogy Ady Dévénynél akart betörni nyugatról „új időknek új dalaival”. Gyaníthatóan ott fúj be a szél, ott jönnek be a különböző frontok, amelyek rossz hatással vannak az érzékenyekre, felviszik vagy leejtik a vérnyomást és szórakoznak a csontritkulással. Az is jellemző, hogy a hidegfrontok időnként meleget hoznak, a melegfrontok pedig hideget.
Adyra visszatérve: ha egy pillantást vetünk a választási térképekre, meglepődve láthatjuk, hogy a dévényi betörésvonalnál helyezkedik el a sok vörös, nyugati szélén három narancssárga megye, ami viszont a nyugati szelek különös tulajdonságaira utal. Az idősebbek önök közül talán még emlékeznek a nagyszerű szovjet operettre, amelynek egyik szép dalából idézhetem, hogy „Szél, szél, szállj keletről hozzánk, szél, szél új világot hozz ránk”, viszont Ady szerint az Ős Kaján is keletről jött „bíborpalástban”, a Hortobágy viszont „beüzent Debrecenbe”.
Az ám! Debrecen, amely Dévénytől igencsak távol esik. Ott meg az önkormányzati választásokon mindegyik körzetben a fideszes jelölt győzött. Miként egyeztethető ez össze az előzőekkel?
Ejnye! Ide-oda csapongnak a gondolataim: most meg a Morbus Hungaricus jut az eszembe, a tüdőbaj, amely azért ritkább manapság, mint a század elején (bár állítólag terjeszkedik). József Attila viszont így sorolta: „Ezernyi fajta népbetegség, szapora csecsemőhalál, árvaság, korai öregség, elmebaj, egyke és sivár bűn, öngyilkosság, lelki restség, mely hitetlen csodákra vár, nem elegendő, hogy kitessék, fel kéne szabadulni már.”
Erről meg az jut eszembe, hogy 1960-ban Csőrgő Gyula barátommal egy felvonulási épületben laktunk a BEAC-pályán (vö. budai Skála, Kaiser). Gyuszi, aki egyébként a világ legártalmatlanabb és legidealistább embere volt, szakállt viselt, s ezzel felkeltette a XI. ker. szoc. rendőrség figyelmét. Akkoriban a hatóság nem kedvelte a szakállt. Ezért azok az egykor volt derék fiúk esténként benyitottak szobánk ajtaján megnézni, mit csinál a szakáll. Gyuszi önmaga lelkesítésére az ajtóval szemben a falra nagybetűkkel felírta: „Fel kéne szabadulni már!” A közegeknek ez szemet szúrt. Az egyik azt mondta: „Mi van? Maga még nem szabadult fel?” „Ez csak egy idézet” – mentegetőzött Gyuszi. Mire a rendőr diadalmasan: „Akkor miért nincs idézőjelbe? Hogy ki ne tépjem szálanként a szakálladat!”
Hogy miért jut eszembe néha ez, amikor valaki nosztalgiázva a szocializmus előnyeit ecseteli, én nem tudom...