Gyógyító népmesekincs

Hihetetlenül gazdag népmesekincsünket nem kezeljük rangjához méltón, állítják a szakértők, de jeles íróink szerencsére sorra írják a szebbnél szebb meséket. Vajon új mesekorszakba léptünk, amelyben egyszerre van jelen az írott és a szóbeli irodalom? Erről a kérdésről gondolkodtak közösen nemrég a Károlyi József Alapítvány és a Kodolányi János Főiskola meghívottai: mesélők és mesekutatók Fehérvárcsurgón.

Szemünk se rebben, ha például Lázár Ervin A hazudós egér című meséjében azt olvassuk: „Az egér az Erdei Kocsma pultján ült, egy borral telt mogyoróhéjat tartott a kezében, és a csillagokról mesélt.” Vagy ha felfelé folyó patakokról, üveghegyekről hallunk. A csoda természetes, ha Umberto Ecótól kölcsönzött kifejezéssel a „fikció erdejében”, azaz a mesék szövegvilágában kalandozunk. A csodás elemek iránti igény pénz uralta korunkban talán még nagyobb, mint a romantika korában, amelyben a legjobbak lázadtak az élet elszürkülése ellen, megteremtve az európai meseirodalom nagy korszakát. A mese vigasztaló, szorongásoldó történet, amelynek jellemzője a szépség és a játékosság, nem csoda, ha visszatérünk a meseszerű történetekhez. A romantikus kaland helyébe azonban a meseszerű kaland lépett.
A meseszerűség, amelyet a játék iránti vágy örök igénye is támogat, már nemcsak a meseregények kelléke, hanem napjaink kamaszregényeié is – amint Komáromi Gabriella, a Kodolányi főiskola tanára írja egyik tanulmányában. Erre utal A gyűrűk ura, a Végtelen történet vagy a Harry Potter-sorozat mindent elsöprő sikere.
– A modern mese többszólamú – mondja Komáromi Gabriella. – Hasonlít a Hétfejű Tündérhez, aki hét szólamban énekel. Lehet, hogy nem minden szólam a gyereké, vagy nem minden szólam minden gyereké. A hősök már nem elsősorban daliák. Dömdödöm, Bab Berci, Süsü, Gombóc Artur a nevük. Nem kergetnek kalandokat, hanem bajba keverednek, így lesz belőlük szabadító hős. A modern mesében is érvényes a „jó tett helyébe jót várj!” parancsa. De a rosszat már nem muszáj visszafizetni. Szegény Dzsoni és Árnika boszorkánya szárazdajkává szelídül. Nincs bosszú, megbocsátás van.
Ezzel a folyamattal viszont lassan elvész a klasszikus népmese eredeti világa, és háttérbe szorul nemcsak az olvasás, hanem a szóbeli mesélés is. A mai gyerekek jó része – akiknek már a szülei sem olvastak, hallottak mesét – kizárólag a képernyőn (televízióban, interneten) lát és hall mesét, amolyan „karikatúraszerű” formában. Így fordulhat elő, hogy közülük sokan azt hiszik, Hamupipőkét Walt Disney találta ki! Pedig az interneten ott vannak az eredeti szövegek is, letölthetők, hozzáférhetők.
A népmesék eredeti világa sokkal bonyolultabb és összetettebb, mint az, amit a képernyő, a filmvászon ad vissza belőle. A mesélőt valamikor nagy tudás birtokosaként, tanítóként tisztelte egy-egy közösség. Fontos alkalmakra: lakodalomra, keresztelőre, temetésre vártak tőle valami alkalomhoz illőt. A mesemondást munkának tekintették, amiért kellő járandóság dukált. A mesélőt fő helyre ültették, megkülönböztetett tisztelettel övezték, mert élni segített. Boldizsár Ildikót a mesélő szerepének ez a felfogása indította a népmesekutatásra. Azt akarta megfejteni, mit adhatnak ezek a történetek az embernek. Sokáig nem talált azonban olyan felnőtteket, akik odafigyeltek volna a mesékre. Rendszeresen bejárt egy gyermekkórházba, és mesélt a gyerekeknek. Azt tapasztalta, hogy a kicsik jól értik mindazt, amit a felnőttek már nem.
– Akkor még nem tudtam, hogy minden embernek és élethelyzetnek megvan a maga meséje – vallja be –, és hogy a jó mesemondók régen sem tettek mást, mint hogy egymásra ismertették a történetet és az embert.
Boldizsár Ildikó megtanulta, hogyan lehet felhasználni a mese terápiás erejét, amely abban rejlik, hogy minden egyes történet a megbomlott egyensúlyt segít helyreállítani. Lázas gyereknek például nem tanácsos sárkányos mesét mondani, mert feljebb szökhet a láza. Műtét előtt viszont jótékony hatású lehet, mert a gyerek azt hallja ki belőle, hogy a legsötétebb erőt is le lehet győzni. A mese tehát rendet tesz bennünk – a szó erejével. A pszichoanalitikus mesekutatók szerint mindenkinek megvan a maga meséje, de azt neki kell előhívnia magából. Pszichológusoknak is fontos információt jelenthet, hogy a mesehallgató melyik szereplővel azonosítja magát.
– Mesét hallgatni egészen más, mint olvasni. Betegnek nem felolvasni kell a mesét, hanem elmondani. Így szabadíthatjuk fel igazán a mesében rejlő gyógyító energiákat – állítja Boldizsár Ildikó.
Bruno de la Salle a franciaországi Vendoˆ me-ban létrehozott Szóbeli Irodalmi Központtal, a CLIO-val ismertette meg magyar közönségét. Éber álmokból és nagyon is valóságos képekből szőtt, maga által írt „hazug meséivel” és klasszikus eposzokból összeállított, zenével kísért egyszemélyes műsoraival az előadó-művészet különleges műfaját teremtette meg. Elsősorban a felháborodás motiválta, hogy a szóbeli irodalom, amelyet az ókortól kezdve a legmagasabb szinten műveltek, „viccelődő”, kávéházi szórakoztatássá silányult. Tanulmányozta ókori szerzők műveit, indiai és afrikai néprajzi forrásokat kutatott fel. A CLIO-t, amelyet ma is ő vezet, azért alapította meg 1980-ban, hogy megteremtse a hagyományos elbeszélés magas szintű mai formáját, amelyben a mesélő újra a közösség szószólója, lelkiismeretének ébresztője. A CLIO egyszerre színház, kutató- és oktatási központ, ahol módszeresen képeznek hivatásos mesélőket. A hetvenes években Bruno de la Salle-on kívül mindöszsze két hivatásos mesélő volt Franciaországban (mindkettő rádiós); 1990-ban kétszáz, az idén pedig már ötszáz! Sikerüket látva a francia kulturális kormányzat az idén először fogadta el művészetnek a mesemondást.
Ma is vannak a világnak olyan részei, ahol könyvtárnyi ismeret vész el, ha egy mesetudó öregember meghal. Ezeket a szóbeliségre épülő társadalmakat olykor hajlamosak vagyunk a „primitív” jelzővel illetni. Alighanem súlyos tévedésből vagy rosszul értelmezett európaiságunk szülte gőgből. Nem kell messzire mennünk ahhoz, hogy megértsük, micsoda kincsek tárháza a szóbeli irodalom. Elég, ha a népmesékre vagy azokra a ma már több kötetet megtöltő archaikus imádságokra gondolunk, amelyeket Erdélyi Zsuzsanna gyűjtőmunkájának köszönhetően ismerhettünk meg. Vagy azokra a cigány mesékre, amelyeket Berki János beszélt el Karády-Görög Veronikának. Magyarországon hosszú ideje néhány elszánt ember egyéni áldozatkészségén és állhatatosságán múlik ennek a felmérhetetlen kincsnek a mentése, feldolgozása, megismertetése. A tanítók, tanárok többsége – tisztelet a kivételnek – nem tud mit kezdeni a népmesével, amelynek pedig az olvasás tanításában, a szövegértelmezésben és a gyerekek lelki gazdagodása szempontjából rendkívül nagy szerepe van. A népmesék eredeti világának, a szó varázserejének elkoptatásával tömérdek ismeret és szépség vész el. És egy kicsit a boldogság ígérete is.