Hannibal

Szikár arcú nagypapa száll fel a metróra. Az egyetlen üres ülőhelyre tuszkolja tizenegy év körüli unokáját, aki otthonosan a földre hajítja az iskolatáskáját, rá az anorákot, hogy aztán diadalmasan megmutassa az új fehér pólóját, amelyen vaskos, vörös betűkkel egy név áll: HANNIBAL LECTER. A név alatt stilizált rács látszik, a rács között egy ember néz kifelé, bizonyára maga Hannibal Lecter.
A nagypapa egy darabig gusztálja a pólót, aztán megdicséri a fiút, amiért ennyire vonzódik a dicső ókori hadvezérhez, aki rettegésben tartotta Rómát, ráadásul közben leigázta az olkádokat és a karpetánokat is, pedig legfeljebb csak negyvenezres hadserege volt, és persze az elefántjai! Az elefántokra nem emlékszem, mondja a gyerek, arra viszont igen, hogy Hannibal elharapta a börtönőr nyakát, kitépte és megzabálta a szívét, aztán a hullát felkötözte a rácsra, ott csepegett mindenki szeme láttára. Volt, aki nem is mert odanézni, olyan rohadt látvány volt.
Lehet, hogy történt ilyesmi, már nem emlékszem – rántja meg vállát a nagypapa –, de mégiscsak az volt a legnagyobb tette, hogy átkelt az Alpokon. Gondolj csak bele! Hágókon és jeges sziklákon át vonultak csigalassúsággal, miközben szüntelenül támadták őket a gallok és a legvadabb kelta törzsek! El tudod képzelni, mennyien fagytak meg vagy zuhantak szakadékba? A nagypapa lelkesülten elengedi a kapaszkodórudat, és félig-meddig az egymáshoz préselődő utasokhoz is szól: Igen ám, kérem, de abban az időben még volt akaraterő a katonákban! Ma már nincs akaraterő. Igazam van?
A gyerek rágót szed elő, kibontja, bekapja. Tátott szájjal rág, közben magyaráz. Hannibalnak véres volt a szája, és ördögien mosolygott. Élvezte, hogy rettegnek tőle. Lánccal összekötözték, se járni, se enni nem tudott. Szerintem megérdemelte, mert az a börtönőr nem ártott neki, csak a munkáját végezte.
Azt azért vésd az eszedbe, hogy akkoriban volt ugyan akaraterő, volt becsület, a férfi csakugyan férfi volt, de azért roppant kegyetlen világban éltek az emberek. Bizony, megszokták a vér mindennapos látványát, sőt a kegyetlenkedést is szó nélkül tűrte a társadalom. Vastörvények uralkodtak. Szemet szemért, fogat fogért!
Pedig már úgy nézett ki, hogy segít a doktornőnek, aki mindig meglátogatta a börtönben.
Mit hablatyolsz, kisapám? Miféle doktornő? – kérdezi a nagypapa. Még ezt se tudod? – csattan fel a gyerek. – A doktornő arra akarja Hannibalt rábeszélni, hogy segítsen elfogni a sorozatgyilkost, aki lenyúzza az áldozatai bőrét. Egyébként a nyúzást se mutatják.
Ó, a megnyúzás, karóba húzás, felnégyelés akkoriban nem számított! Rá se fütyöltek! De az átkelés az Alpokon, azért monumentális teljesítmény. Gondolj bele, meddig tarthatott, mire csak egyetlen elefántot áthajtottak a gleccseren! Hetekig tartó pokoli szenvedés után ereszkedtek le a Pó völgyének felső vidékére. Szerinted elfáradtak? Láss csodát, nem fáradtak el, hanem mindjárt megütköztek a taurinokkal, és elfoglalták a legfontosabb városukat. Mit gondolsz, melyik város volt az?
Nem tudom. Los Angeles?
Torino! Elfoglalták a mai Torinót, és vonultak tovább délnek, közben Scipio hadai próbálták őket feltartóztatni.
A gyerek kezdi sejteni, hogy a nagypapa bizonyára nem látta a filmet. Szemrehányóan közli, hogy a Bárányok hallgatnak második részében Hannibal egy bárddal levágja a tulajdon kezét, hogy megszabaduljon a bilincstől, ami azért került a csuklójára, mert emberi agyat evett.
Az öregúr elgondolkodva nézi a pólót. Akárhogy töröm a fejem, nem emlékszem. Tudod, a nagypapa csak egy kedves kis falusi iskolába járt. Azt mondom, adjatok hálát a sorsnak, amiért ti már mindent ilyen szépen megtanulhattok!