Idegjáték

Nem várt az utolsó pillanatig Szaddám Huszein, s már jóval a pénteki határidő előtt feltétel nélkül elfogadta az ENSZ Biztonsági Tanácsának határozatát. Kétnapnyi üzengetéstől, látszatfeszültségtől kímélte meg ezzel Bagdad a világot, amely az elmúlt több mint tíz év alatt hozzászokott Irak és az Egyesült Államok idegjátékának szokásos forgatókönyvéhez. Szaddám Huszein és az éppen illetékes amerikai elnök – George Bush, Bill Clinton, majd most az ifjabb Bush – úgy méregetik egymást már jó ideje, mint két sakkjátékos. Előre tudják már a másik válaszlépését, a színjáték, egymás hergelése csupán a közönség kedvéért, no meg az imázs megőrzése miatt megy. Amerika szokás szerint nagyon-nagyon szigorúan figyelmeztet, ha nem engedik be a fegyverzetellenőröket, akkor most már tényleg mérges lesz, s akkor komoly következményekkel kell számolni az Eufrátesz partján. Tudja ezt Bagdad is, de becsületből azért visszaüzen, hogy nem fogad el semmiféle diktátumot, a parlament mennydörög, a képviselők a tisztesség, az objektivitás és kiegyensúlyozottság hiányáról szónokolnak, majd leteszik sorsukat Szaddám kezébe. Általában ő még feszíti egy kicsit a húrt, aztán jöhet a katarzis, mint most, kezdődik a játszma elölről. A fegyverzetellenőrök nem tartják kielégítőnek a körülményeket, kifogásolják, hogy az elnöki palota hálószobáinak ágyai alá – ahol nagy valószínűséggel tömegpusztító fegyverekkel kísérleteznek – nem nézhettek be, s így nem ér az egész. Így megy ez már jó ideje.
Most azonban minden hasonlóság ellenére kissé más a helyzet. Érzi ezt Szaddám is, s talán épp emiatt nem várta meg a határidő lejártát. Az elmúlt években nyugodtan játszhatott, biztos lehetett abban, hogy az utolsó pillanatban egymásra kacsintanak a Fehér Házzal, s megy minden tovább. Megváltozott azonban a tét. Immár róla, az ő félreállításáról van szó. A fiú láthatóan eldöntötte, hogy befejezi apja egykor elkezdett játszmáját. Geopolitikai következményekkel, a régió egyensúlyával nem törődve mattolja Irak diktátorát, bár azt még nem tudja, kivel tölti be az utána maradó hatalmas űrt. Addig is, amíg ezt kitalálja, Amerika maga irányítja majd a Közép-Kelet eme – mellesleg a világ második legnagyobb olajkincsével rendelkező – kulcsállamát. Teszi mindezt a demokrácia s a terrorizmus elleni harc újabb diadalának nevében. S ezt a helyzetet el is fogadja majd a világ. Kissé morog, csóválja a fejét e módszereken, kényeskedve megjegyzik majd, hogy igazából nem is volt felhatalmazás a támadásra. Az ellen az érv ellen azonban senki nem tud felhozni komoly ellenvetést – mellesleg nem is akar –, hogy Szaddám régen megérett már a bukásra. Még akkor is, ha a világbékét jelenleg éppen nem őtőle kell a leginkább félteni, s a terrorizmusnak sem Irak az igazi hátországa.
Ne szaladjunk azonban ennyire előre, hiszen mint a mostani, korántsem meglepő, legfeljebb a forgatókönyv alapján inkább egy nappal későbbre várt válaszlépés is bizonyítja, Szaddám Huszein nem adja könnyen magát. Igazi sakkjátékos, az őrült zsenik közül való, aki most megpróbál kibújni a körülötte szoruló hurokból. Ehhez időt kell nyernie, így jólnevelten elfogadja az ENSZ ultimátumait. Ezzel újabb indokok keresésére, a demokrácia határainak
át-átlépésére, az erő nagyhatalmi fitogtatására kényszeríti a régi partnert az asztal másik oldalán. A játszma azonban a végéhez közeledik. Még lehet bízni abban, hogy valami megint közbejön, meg lehet próbálni akár Irak látszatdemokratizálását is. Azon a bizonyos színpadon azonban már egyre több a fegyver, s mint tudjuk, az általában el is sül.