Különös szeglete Európának a francia hatszög. Politikája a mai napig az új Franciaország megteremtője, Charles de Gaulle tábornok és a francia forradalom eszmeisége körül forog. A jobboldali pártok ugyanakkor mindig kikérték maguknak a bonapartista jelzőt, valamint a párt megnevezést. Ennek igen egyszerű az oka, De Gaulle ugyanis meglehetősen lesújtó véleménnyel volt ezekről a politikai formációkról. Számára az elnök személye – vagyis ő maga – volt Franciaország szimbóluma, a nemzetgyűlésben pedig szerinte egymással marakodó, hataloméhes emberkék próbálták befolyásolni pillanatnyi érdekeik függvényében az ország sorsának alakulását. Az erős elnöki rendszer kialakítása – az ötödik köztársaság – így magával vonzotta a sajátos francia parlamentarizmust és pártrendszert.
Az UMP létrejötte egy régóta szükséges, de mindig halogatott reform beteljesülése a jobboldali tömbön belül. A feltételek most adottak: nyugodt többség a törvényhozásban, és Chirac az elnöki székben. Most, fennsőbbségük és felelősségük teljes tudatában előkészítik a jövő francia jobboldali mozgalmának alapjait, amelyben nem kell végre egy-egy meghatározó politikust követni, több irányzat is megtalálja a saját céljaihoz vezető utat, s ami a legfontosabb, esélyt sem ad a baloldalnak a győzelemre. Az UMP-ben helyet kaptak a régi RPR-es gárdisták, Nicolas Sarkozyvel és Jean-Pierre Raffarinnel, Alain Madeleine jobboldali liberálisai vagy az UDF középutas politikáját támogatók. Az új mozgalom vezetője, Alain Juppé is emblematikus figura. A valaha volt legnépszerűtlenebb miniszterelnök címét viselő technokrata öt év múlva szívesen átvenné az akkor visszavonuló Chirac helyét az elnöki székben, ezért az öreg róka Chirac csak egyet tudott javasolni neki: mosolyogjon többet, akkor talán nem lesz ennyire ellenszenves mindenkinek. Juppére így rászakadt az ég. Szárazon kell tartania a puskaport az elnökválasztási harcig (többek között a mindig mindenkire „veszélyes” Nicolas Sarkozy sem tartja magát rosszabbnak Juppénél), tisztáznia magát a múltbéli korrupciós vádak alól, valamint levetkőzni azt a stílust, amely alapján a franciák úgy jellemzik a politikust: az elit akadémiák brilliáns, de agresszív terméke.
Az UMP létrehozásának elvi alapját az ilyen téren igen sikeres szomszéd, Spanyolország Néppártja (Partido Popular, PP) adta, egy RPR-tag szerint azért, hogy a franciák nemzeti oldala levehesse a „világ leghülyébb jobboldala” titulust, amelyet széttagoltsága miatt aggattak rá. A fasiszta irányultságú, veszetten kommunistaellenes Franco-diktatúra éveit túlélő baloldali mozgalmak a szabad választások beköszöntével győzni tudtak. Akkor még esélye sem volt az elaprózott jobboldali pártkezdeményeknek a hatalom megszerzésére. A Néppártot 1982-ben azzal a céllal alkották meg, hogy véget vessenek annak az áldatlan állapotnak, mely szerint a baloldal a nemzetiek széthúzása miatt tud a hatalomban maradni. Abban ugyanis egyetértenek az elemzők, hogy egy autoriter rendszer megszűntével az utódjának kikiáltott irányzat könnyebben tudja egységesíteni szavazóbázisát, mint az ellenfél. Így a fiatal és dinamikus José María Aznar vezetésével a PP örökölni tudta a Franco-rezsim támogatóit, annak ellenére, hogy teljesen új párt volt, amely mentes volt a francói párt ideológiától, pénzétől, ingatlanjaitól és politikusaitól. Ezzel együtt kifogta a szelet a szélsőséges irányzatok vitorlájából, így a falangisták utódpártja sohasem tud egy százalék fölé kerülni a választásokon.
A megalakulása óta eltelt évek megérlelték a munka gyümölcsét, s a jobboldaliak, egységesen fellépve, már a második választáson szereztek abszolút többséget. A jövőben pedig továbbra is számíthatnak a győzelmekre. A még mindig nagyon fiatal Aznar népszerű, a gazdaság pedig jóval az európai uniós átlag fölött fejlődik. A Néppárt számára tehát nagyon könnyű lecke van feladva: folytatnia kell eddigi politikáját. A hatalomban eltöltött több mint tíz év szakértők szerint mindenesetre kiérlelte azt a professzionális politikusi garnitúrát, amely már nem követ el gyermeteg hibákat, így a választásokat sem fogja elveszíteni.
Németországban szintén egységesen lépnek fel a jobboldali pártok, bár jóval régebbi gyökereik vannak, mint latin testvérmozgalmaiknak. A Kereszténydemokrata Unió (CDU) és a Keresztényszociális Unió (CSU) már a háború után létrejöttek, s nevükben nem csupán „írott malaszt” maradt a keresztény szó. Alapításukkor ugyanis a tízparancsolat törvényeit tekintették irányadónak a szigorú demokratikus elkötelezettség mellett. Az első szabad választásokon a legendák szerint pontosan ugyanannyi szavazatot kapott az együtt induló jobboldali két párt, mint a szociáldemokraták, s állítólag Konrad Adenauer szavazata döntött arról, hogy a CDU–CSU próbálhatja meg kihúzni a bajból a háború utáni országot. A helyzet – a támogatottságot tekintve – azóta sem változott, az uniópártok nem fáradtak el, az egység közöttük erősebb, mint valaha.
Olaszország Forza Italiája pedig az igazi kakukktojás mind közül. Egyfelől bizonyos szempontból jobboldali egységpárt, másfelől viszont tipikusan olasz, egy ember álmát képviselő irányzat. A második világháború után újrakezdett politikai élet kitermelte a maga kereszténydemokratáit, szociáldemokratáit, szélsőségeit – igaz, mindezek a sajátosan olasz pártok nehezen köthetők Európa hasonló mozgalmaihoz –, s a Kereszténydemokrata Párt (CD) sikeresen elfoglalta a helyét a kommunisták és a szocdemek között. Az ötven éven át fejlődő és értelemszerűen kompromittálódó CD végül a kilencvenes évekig bírta, majd szétforgácsolódott. A Silvio Berlusconi nevével fémjelzett „egyszemélyes mozgalom” ekkor lépett színre, s ügyesen töltötte be a CD által hagyott űrt, kiterjesztve a katolicizmus és antikommunizmus dogmáját populista felhangokkal, nacionalizmussal. Mint megfigyelők megjegyzik, a baloldal későn reagált a milánói pénzember pártalapítására, s mire észbe kaptak, az olasz középjobb egy ember kezében összpontosult.
Egyes elemzők úgy vélik, az európai jobboldal egységesülése egyenes úton vezet a kétpártrendszer kialakulásához. A baloldali blokk ugyanakkor nem tudott olyan egységesülési hullámot produkálni, mint a jobboldali pártok. Az európai politikai élet ráadásul sokkal többrétű, többszereplős harc, mint az Egyesült Államokban megszokott, így ez a fajta egyszerűsödés egyelőre nem fenyegeti az öreg kontinenst.
origo.hu
Tüntetők várták Balatonalmádiban Magyar Pétert, aki a testőreiről és a külföldi támogatásról is hazudozott - videó
