Kommunizmus mínusz Marx

Olvasom a továbbra is bővülő szovjetológiai irodalmat: könyvek, cikkek, előadások Marx számos utódjáról, a vörösterror tetteiről, a visszatérő kommunista rezsimekről, az új liberális-kommunista hősökről, a rózsaszínbe hajló szociáldemokráciáról. Az írások zöme, igen, itt, Magyarországon angolszász forrásokat idéz, a posztkommunizmus specialistáit, élharcosait, hivatalos magyarázóit. Pedig hát az angolszász országokat a kommunizmus és velejárói csak marginálisan érintették, távoli kalandnak számított, hiszen úgymond „ez nálunk nem történhet meg”. És nem is történt: mikor Kubában kitört a castroista láz, Washington megdöbbent a kommunisták közelségétől! Vietnam legalább messze volt. Eleven kommunistát csak a katonák láttak; az amerikai polgár előtt többnyire a képernyőn mutatkozott be.
Ilyenformán elfelejtjük, még itt, Európa közepén is, hogy létezett egy másik kommunizmus-szocializmus, mélyebb történelmi gyökerekkel, mint ott, ahol most a hivatalos történelmet szerkesztik. Nem féltékenységről van szó, hanem tárgyilagosságról és konkrét tapasztalatokról.
Ki volt az „első” kommunista? Az önmagát Gracchusnak nevező Babeuf, akit radikalizmusa miatt a francia forradalmi kormány kivégeztetett. Ki volt a második? Félicité de Lamennais breton pap, aki elsőnek fogalmazta meg az ideális politikai felsorakozást: a munkásosztály és a monarchia szövetségét, egyfajta szakralizált proletariátust. Sokan mások következtek: Saint-Simon hívei, akik évtizedeken át uralták Európa közbeszédét, a német munkás Weitling, az írónő George Sand, Leroux, Fourier, a falanszterek kitalálója, mindenekelőtt Proudhon, akit Marx gúnyolt és támadott. Proudhon volt az, akinek nevében a francia jobboldali ifjúság monarchista és katolikus részlege aktiválódott a satnya liberáldemokráciával szemben, közvetlenül az első világháború után. A Proudhon-társaság legkiválóbb tagja volt Georges Bernanos, az író, aki ott tanulta meg, viták és utcai csetepaték nyomán, hogy a jobbnak és balnak vannak közös – szociálpolitikai – elképzelései.
Proudhon személye már átvisz minket a Rajnán, Lagarde-hez, Engelshez, Marxhoz, sőt az Urálon túlra, Bakunyinhoz, esetleg Herzenhez, az orosz narodnyikhoz. A németek szocializmusa romantikus szálakkal van átszőve, és a hit idealizálása sem idegen tőle. Nagyjából a francia rációt ellenzi; a napóleoni invázió is szerepet játszott ebben, és a rá következő fichtei nacionalista hangulat, valamint ráillik a Friedrich Engels által adott „utópiánus” címke. Ez utóbbi komolytalanná teszi a német szocializmust, míg aztán Marxszal „tudományossá” válik.
Ez fontos lépés: a regényességtől a tudományig, amely által a szocializmus új presztízst nyer, és elfoglalja az intellektuális életben a helyet, ami majd övé lesz, bár érdemtelenül. Tény azonban, hogy a „tudományos” szocializmussal Marx–Engels csatlakozik a századon végigfutó történelmi lázhoz, amely az emberiség haladásához a motort szolgáltatja, legalábbis a vakbuzgók szemében. A tudományosság abban is állt (a század szellemi beállítottsága szerint), hogy a tudomány tárgyával kísérleteket lehet folytatni. Márpedig a kísérlet tere adva volt: a társadalom mint laboratórium a haladás alacsonyabb vagy magasabb fokán.
Mindez nagyon sok alkalmat adott a kommunizmuson belül zajló vitákra. Marx maga azzal kezdi, hogy száműzi Bakunyint a második internacionáléból anarchista hajlamai miatt, ezzel éles határvonalat húzva a különféle irányzatok között. Az osztrák Joseph Schumpeter hívja fel a figyelmet az ipari munkás militarista beállítottságára, amelyet minden iparosodó országban nyomon lehet követni. A svájci Robert Michels elemzi a szakszervezetek struktúráját, és megállapítja, hogy ezek hierarchikusan működnek, az élen egy ellentmondást nem tűrő elittel. Lenin sem mond mást, mikor a pártot megszervezi annak élharcos őreivel és bürokráciájával. Németországban a szocialista párt (Bebel, Liebknecht, Rosa Luxemburg) valóságos árnyékkormány.
A kommunizmusnak-szocializmusnak tehát Európa földjén színes múltja van, mivel összefonódik az osztályharccal és annak középkori – eretnek! – változataival, az irodalommal, a mindenkori protonacionalizmussal.
A szegényeket segítő Robin Hood-téma lassan terebélyesedik, kollektivizálódik, és Marxszal tudományossá lesz. De csupán azért, mert Marx életében a tudományosság divattá válik, az atomfizikától a politológiáig. Várhatunk még most is újabb fordulókra, a téma új variációira. Ezek már meg is jelentek: visszatérés az utópiához, ahonnan a szocializmus elindult úgy nyolcszáz évvel ezelőtt. Érdemes e tekintetben a globálkapitalizmus elleni mozgalmakat figyelni: Seattle, Genova, Firenze stb. Új asszociációkat hoznak létre, új társakat, új milíciákat. Szemben a korhadó szocialista-kommunista pártokkal és azok szövetségesével, a liberális erőkkel, az utópia új légiói visszatérni látszanak az Engels előtti időkhöz, az „utópiánus szocializmushoz”.
Ez nem meglepő a Szovjetunió összeomlása utáni időben: a mindenkori szocializmus most rekonstruálókra vár, más idők szellemében, de azonos témákkal, bár nem mindig felismerhetően. A marxi pártpuritanizmust felváltja a bohóckodó tüntetés a nagyvárosok utcáin, a kábítószer-fogyasztás és az információs hálózat. Az amerikai életstílus is nyomot hagy rajta, végtére az Egyesült Államok is utópiaként indult, 1776 volt az emberiség első globalizációs kísérlete. Az Európai Unió a második.
Magában hord egy új szocializmust.