Kommunizmus mínusz Marx

Molnár Tamás prof.
2002. 11. 30. 0:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Olvasom a továbbra is bővülő szovjetológiai irodalmat: könyvek, cikkek, előadások Marx számos utódjáról, a vörösterror tetteiről, a visszatérő kommunista rezsimekről, az új liberális-kommunista hősökről, a rózsaszínbe hajló szociáldemokráciáról. Az írások zöme, igen, itt, Magyarországon angolszász forrásokat idéz, a posztkommunizmus specialistáit, élharcosait, hivatalos magyarázóit. Pedig hát az angolszász országokat a kommunizmus és velejárói csak marginálisan érintették, távoli kalandnak számított, hiszen úgymond „ez nálunk nem történhet meg”. És nem is történt: mikor Kubában kitört a castroista láz, Washington megdöbbent a kommunisták közelségétől! Vietnam legalább messze volt. Eleven kommunistát csak a katonák láttak; az amerikai polgár előtt többnyire a képernyőn mutatkozott be.
Ilyenformán elfelejtjük, még itt, Európa közepén is, hogy létezett egy másik kommunizmus-szocializmus, mélyebb történelmi gyökerekkel, mint ott, ahol most a hivatalos történelmet szerkesztik. Nem féltékenységről van szó, hanem tárgyilagosságról és konkrét tapasztalatokról.
Ki volt az „első” kommunista? Az önmagát Gracchusnak nevező Babeuf, akit radikalizmusa miatt a francia forradalmi kormány kivégeztetett. Ki volt a második? Félicité de Lamennais breton pap, aki elsőnek fogalmazta meg az ideális politikai felsorakozást: a munkásosztály és a monarchia szövetségét, egyfajta szakralizált proletariátust. Sokan mások következtek: Saint-Simon hívei, akik évtizedeken át uralták Európa közbeszédét, a német munkás Weitling, az írónő George Sand, Leroux, Fourier, a falanszterek kitalálója, mindenekelőtt Proudhon, akit Marx gúnyolt és támadott. Proudhon volt az, akinek nevében a francia jobboldali ifjúság monarchista és katolikus részlege aktiválódott a satnya liberáldemokráciával szemben, közvetlenül az első világháború után. A Proudhon-társaság legkiválóbb tagja volt Georges Bernanos, az író, aki ott tanulta meg, viták és utcai csetepaték nyomán, hogy a jobbnak és balnak vannak közös – szociálpolitikai – elképzelései.
Proudhon személye már átvisz minket a Rajnán, Lagarde-hez, Engelshez, Marxhoz, sőt az Urálon túlra, Bakunyinhoz, esetleg Herzenhez, az orosz narodnyikhoz. A németek szocializmusa romantikus szálakkal van átszőve, és a hit idealizálása sem idegen tőle. Nagyjából a francia rációt ellenzi; a napóleoni invázió is szerepet játszott ebben, és a rá következő fichtei nacionalista hangulat, valamint ráillik a Friedrich Engels által adott „utópiánus” címke. Ez utóbbi komolytalanná teszi a német szocializmust, míg aztán Marxszal „tudományossá” válik.
Ez fontos lépés: a regényességtől a tudományig, amely által a szocializmus új presztízst nyer, és elfoglalja az intellektuális életben a helyet, ami majd övé lesz, bár érdemtelenül. Tény azonban, hogy a „tudományos” szocializmussal Marx–Engels csatlakozik a századon végigfutó történelmi lázhoz, amely az emberiség haladásához a motort szolgáltatja, legalábbis a vakbuzgók szemében. A tudományosság abban is állt (a század szellemi beállítottsága szerint), hogy a tudomány tárgyával kísérleteket lehet folytatni. Márpedig a kísérlet tere adva volt: a társadalom mint laboratórium a haladás alacsonyabb vagy magasabb fokán.
Mindez nagyon sok alkalmat adott a kommunizmuson belül zajló vitákra. Marx maga azzal kezdi, hogy száműzi Bakunyint a második internacionáléból anarchista hajlamai miatt, ezzel éles határvonalat húzva a különféle irányzatok között. Az osztrák Joseph Schumpeter hívja fel a figyelmet az ipari munkás militarista beállítottságára, amelyet minden iparosodó országban nyomon lehet követni. A svájci Robert Michels elemzi a szakszervezetek struktúráját, és megállapítja, hogy ezek hierarchikusan működnek, az élen egy ellentmondást nem tűrő elittel. Lenin sem mond mást, mikor a pártot megszervezi annak élharcos őreivel és bürokráciájával. Németországban a szocialista párt (Bebel, Liebknecht, Rosa Luxemburg) valóságos árnyékkormány.
A kommunizmusnak-szocializmusnak tehát Európa földjén színes múltja van, mivel összefonódik az osztályharccal és annak középkori – eretnek! – változataival, az irodalommal, a mindenkori protonacionalizmussal.
A szegényeket segítő Robin Hood-téma lassan terebélyesedik, kollektivizálódik, és Marxszal tudományossá lesz. De csupán azért, mert Marx életében a tudományosság divattá válik, az atomfizikától a politológiáig. Várhatunk még most is újabb fordulókra, a téma új variációira. Ezek már meg is jelentek: visszatérés az utópiához, ahonnan a szocializmus elindult úgy nyolcszáz évvel ezelőtt. Érdemes e tekintetben a globálkapitalizmus elleni mozgalmakat figyelni: Seattle, Genova, Firenze stb. Új asszociációkat hoznak létre, új társakat, új milíciákat. Szemben a korhadó szocialista-kommunista pártokkal és azok szövetségesével, a liberális erőkkel, az utópia új légiói visszatérni látszanak az Engels előtti időkhöz, az „utópiánus szocializmushoz”.
Ez nem meglepő a Szovjetunió összeomlása utáni időben: a mindenkori szocializmus most rekonstruálókra vár, más idők szellemében, de azonos témákkal, bár nem mindig felismerhetően. A marxi pártpuritanizmust felváltja a bohóckodó tüntetés a nagyvárosok utcáin, a kábítószer-fogyasztás és az információs hálózat. Az amerikai életstílus is nyomot hagy rajta, végtére az Egyesült Államok is utópiaként indult, 1776 volt az emberiség első globalizációs kísérlete. Az Európai Unió a második.
Magában hord egy új szocializmust.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.