Trianoni árvák
Szabó Magda ajándéka
T. E.
Elviselhetetlenül gőgös, önfejű lehetett ez a lány, gondolom, sőt komisz. Undok béka. Akivel nem bírnak a szülők, aki mindent jobban tud tanáránál, örökké magasban a keze, a stréber dög enyhe kifejezés erre a mama és papa kedvencére, ráadásul a kegyetlenségig irigy és féltékeny. Mégsem tudom letenni a regényt, mert ott van Cili, a trianoni árva, árokparti nefelejcskék szemével, búzatábla-szőkeségű hajával, kinek regénybeli bemutatkozása olyan torokszorító, amilyen csak Móricz tud lenni néha, az Árvácska lapjain például. Cilibe én is beleszerettem rögtön, ahogy a regényben mindenki.
Persze azért jobban érdekel Dódi, a leendő írónő, a még csak zűrt zűrre halmozó, kis mindentudó primadonna: épp most látta meg Ágoston tanár urat, kibe halálosan szerelmes, a kiránduláson egy Csinszka-fejű szőkét csókolni. A nagylány most éli át első „előhalálát”, szerelmi csalódását, és persze hogy nem hal meg, hiszen akkor hatvan évvel később kinek ünnepelné kiadója nyolcvanötödik születésnapját önéletrajzi regénye első kötetének megjelentetésével?
A Für Elise csodálatos, letehetetlen regény fiatalságról, szerelemről, családról, iskoláról, imádni való és gyűlöletes tanárokról, háborúról és háborús árvákról. Gyermeki és szülői szeretetről. Nevelésről és nevelhetetlenségről. A jelenlegi kusza és siralmas oktatási rendszertől elbizonytalanodó szülőknek és tanároknak kötelező olvasmányul ajánlanám Szabó Magda regényét.
Csaknem hetven év telt el a regényidő óta, és az írónő lenyűgöző biztonsággal, költészettel és mesterségbeli tudással ívelteti a mondatokat oda-vissza, tíz-húsz év – néha még több – történésein. Előfordul, hogy a mondat elején még a vérig sértett lány könnytől maszatos arcát látjuk, hogy aztán az ünnepelt írónő diadalmasan hajolhasson meg – műszempilláját féltve – egy színdarabjának bemutatóján, mire a mondat véget ér. Az emlékezet szivárványa vibrál és feszül az arcok és sorsok között, némelyik esemény végigfut, némelyiknek csak sejtjük a végét, vagy még izgatottan várhatunk a második kötetre.
A regény példaszerű játék az idősíkokkal, kíváncsi vagyok, ha véget ér a fiatalság, akkor is úgy árad-e majd a sorokból az orgona- és jázminillat, mint itt. Ebben a regényben ugyanis szinte soha nem esik a hó, nincs tél, mindig tavasz és nyár veszi körül az arcokat. Mellesleg fény derül alkotás-lélektani rejtélyekre, hogyan lesz a „más vallású” András Annából később az író egyik legszebb, legplasztikusabb nőalakja, Angéla Az őz-ből; hogyan lesz Korondy tanár úrból az Abigél feledhetetlen hőse. És mi változott a valódi Jablonczay Lenke jellemén, alakján a Régimódi történetben? Háttérben a trianoni döntést sirató ország, az elveszített országrészek panasza, a megtorlásra készülő cserkészek és a már nem is csak annyira „készülődő” hitlerizmus. Központban pedig egy szigorú, öntörvényű fruska, aki nívótlannak találja a cserkészindulót, aki még az érettségi bizottság elnökével, az államtitkárral is képes erotikával fűtött szellemi párbajt vívni, s aki írónak készül. Milyen harcokat kell még vívnia, hány „előhalált” és igazi halált kell megélnie felnőttkorában, csak sejthetjük. De hogy a következő köteteken sem fogunk unatkozni, az Szabó Magda írásművészete – és közösen megélt történelmünk, közelmúltunk – ismeretében borítékolható.
(Szabó Magda: Für Elise, Európa Kiadó, 2002. Ára: 1800 forint)
Fületlen Bögre és Csorba Vajtartó
Vindornyalaki mackómese
Zsohár Melinda
Pálfalvi Dorottya meseíró Vindornyalakon, egy kis Zala megyei faluban lakik, Keszthely és Sümeg között. Aki járatlan a magyar geográfiában, még azt hihetné, ez a Vindornyalak is afféle kitalált helység, Pálfalvi Dorottya módra jó adag fantáziával kiszínezve, ahogyan korábban megjelent könyvéből, A vindornyalaki mesékből tudható. A mesékkel és a meseszerű tárgyi világgal szövetséget kötő Dorottya úgy látja és láttatja a világot, ahogyan van, s ahogyan szeretnénk, ha lenne.
Azóta előállt egy karácsonyos és mackós történettel, a Fiókmackókkal. Két kismedve függeszkedik a karácsonyfán, s elindulnak lefelé, hogy fölfedezzék a házat és lakóit. Mic és Mac éppúgy él és beszél, mint Mákocska, a macska, a pók vagy a Fületlen Bögre és a Csorba Vajtartó. Gyólai Gabriella varázslatos rajzai a Natur And Art kiadó által oly nehezen meglelt faalapú papíron érvényesülnek igazán, a szerzőpáros nem titkoltan kézműveskönyvnek is szánta a kiadványt: nincs benne számítógépes grafika, a lap tetején sormintafejléc kanyarog, és kézzel festett akvarellről nyomtatódott. A tárgyak pedig nem agyonantropomorfizált figurák, hanem a lábas lábas, a fakanál fakanál, de mivel magától értetődő, hogy nekik is van lelkük, semmi akadálya, hogy meg is szólaljanak, s elmondják véleményüket a világról Micnek és Macnak.
A vindornyalaki meseírónő ragaszkodik a hagyományos tárgyi világhoz, konokul hisz benne, hogy az olvasás sosem megy ki a divatból, s ezért már két sikeres CD-ROM-ot is kiadott Repülő kastély és Kamramesék címmel. A Réges-régi régiségek kötete könyvészeti csemege, legelső munkája, az Állatkerti mulatságok örökzöldnek számít. Ami pedig a színeket illeti, az külön erénye a Fiókmackóknak. Ezek kelet-európai színek, nyomatékosítja Dorottya és Gabriella, a Lombos Nyomda nem változtatta meg technikájával az eredeti akvarellek auráját. Nem kaliforniai sárgák és pirosak, rajzfilmszerű harsányhepik, mint sok más színes mesekönyvben manapság, hanem aranybarnák, fűzöldek, mélykékek; a kökény, az égbolt, a fenyőerdő és a félhomályos karácsonyi szobák bizalmas-megnyugtató színei. Vagy egy késő őszi délutánéi.
(Pálfalvi Dorottya: Fiókmackók. Natur And Art Könyvkiadó, Budapest, 2002. Ára: 2870 forint)
Ha megdermed a láng
Simon Balázs: Parafakönyv
Lázár Fruzsina
Álom, zene, irodalom, mese és valóság, mindez egyben és ennél sokkal több Simon Balázs naplóregénye. A verskötetek, az eposz és az Önarcpoétika után a költő-író önmaga előtt eddig ismeretlen, különös játékba kezd, amelyben „valóban játszom végre. Merem önmagam szerepeltetni, anélkül, hogy túlzottan sokat gondolnék erről a figuráról, anélkül, hogy értelmezném”. De hogy a fiatal író, akinek harmincéves korában már több doktori disszertációra való tudás volt a fejében, tényleg önmagát szerepelteti-e…? Ki tudja. Kezdetben még valóban naplót olvashatunk. Gondolatokat, anekdotákat, Lisztről, Szomoryról, a lejtő alá falazott álomlányról, a szomszédban lakó alkoholista Láng úrról, Néróról, a művészről és az Ezeregyéjszaka 672. meséjéről. A szálak azonban egyre kuszábbak, valóság és képzelet, múlt és jelen lassan-lassan egybemosódik: az alabástromgömb a portásfülkével, a gépterem a cethal gyomrával, Hoffmannsthal és a fia, később Hugó és Jákob pedig magával a mesélővel.
Az egyre kavargóbb gondolatárral sodródik író, olvasó. És már nem tudjuk, kinek a szemével látjuk a világot: az apja árnyékában élő, kedélybeteg Jákob Hoffmannsthaléval, aki fiatalon önkezével vetett véget életének, vagy netán a szöveg horizontjára észrevétlenül bekúszó új történet főhősével, a szigorú kereskedő fiáéval, Andreaszéval, akit apja ugyanolyan tulajdontárgynak tekint, mint portékái közül bármelyiket. Azonban senki ne várjon bizonyosságot, hiszen: „Aki egy mesébe belelép, mintha olyan folyóba lépne, melyben elegyedik az összes többi, és éppen ezért soha sem azonos önmagával.” Mint ahogy Sacrocampo lovag is Cyrano maszkját viseli magán – vagy talán inkább Sade márkiét? Végül is mindegy, hiszen a maszk és viselője egy idő után úgyis a megkülönböztethetetlenségig hasonlóvá válik a másikhoz.
A valóság mégis jelen van, végigkanyarog a történeten, a szigorú és kegyetlen, még a meséhez is kíméletlen, múló idő képében. Hiszen az út vége egyre élesebben látszik az író számára. És hiába Malraux szép elmélkedése a halálról, és hiába a Halál Angyalának mesebeli intése, amelyre a lámpásokban megdermed a láng, a madarak pedig szárnyukat kiterjesztve, mozdulatlanul a levegőben maradnak örökre. A saját halál közeledése nem ilyen. „Csak egyenletes, megalázó rettegés.” És egyre távolabb kerülünk a valóságtól, már nincs egyes szám első személy, csak az Ezeregyéjszaka meséi – az anyai örökség –, a Rúkh madár tolla, Aladdin, Ráma és Szíta, Arjuna és Krisna. Mert Simon Balázsnak ekkor már nem maradt más választása, mint hogy a Parafakönyvvel, utolsó művével, alig harmincöt évével átírja magát a mese, a mítoszok világába.
(Simon Balázs: Parafakönyv. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2002. Ára: 1800 forint)
Költő a hintaszékből
Fekete Vince verseskötete
Balavány György
Fekete Vince 1965-ben született Kézdivásárhelyen. Mindkét adat fontos. Az évszám azt jelenti, hogy még fiatalnak számít; a hely, hogy ragyogó költőket termő közegben, Erdélyben él és alkot.
A nemzeti identitás nem tartozik a fiatal erdélyi költőgeneráció létélményei közé, legalábbis versekbe nemigen kerül. Hogy miről szól Fekete gyűjteményes kötete? Keresésről és csömörről, kútba hullt vágyakról meg persze ágyakról és a mélyben lappangó félelemről. Súlyos, feltárulkozó alanyi költészet volna ez, ám ahhoz önvizsgálat, katarzis, komplett alkotói attitűd kell. Az igazi költészet vérre megy; bele kell halni, különben hiteltelen. A Fekete-poézis jó anyagból van, ügyes, míves, de olykor szekunder: hagyja, hogy mások haljanak meg helyette. Vállalnia kellene a közhelyeket stíluselemként, vagy szakítani velük, mivel így véletlenszerűen lógnak ki a versekből az ilyenek: „a négy fal között”, „olyan pontjára érkeztünk az életünknek”, „az ég valószerűtlenül tiszta kékje”. Szépen fütyüli a dívó versdallamokat, a korszellemnek megfelelően paródiákra is kész, de maszatolva fest, rímei olykor recsegnek, és képes elvéteni a szótagszámot. Mindemögött azonban igazi tehetség lustálkodik.
Fekete Vince ragyogó verseket (is) tud írni, érdemes ilyenekre vadászni a könyvében. Pazar például a Hondáját ugratja (!) című. Elementáris erejű képekben írja le az üres városi estét („Még könnyű esti jéghideg / a bőrruhán és sisakon / a gesztenyésné ellibeg / átvág a szél a standokon”), és drámává fokozza a haszontalan, halálnak dolgozó, kollaboráns idő megjelenítésével: „S a pult mögött az óra jár…” Döbbenetes szép darab az Ütköző című vers is. Így fejezi be: „…elnyújtózom ebben / a versben. S tovalök, akár a kocsit, a vonatot / az ütköző.”
(Fekete Vince: A Jóisten a hintaszékből. Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár, 2002. Ármegjelölés nélkül)
Vakondvadászat
Sikerregény a romániai magyarságról
Haklik Norbert
Stephan Lang regénye tavaly látott napvilágot holland nyelven. E kötet mégis helyet kap a kortárs magyar prózáról szóló összeállításunkban, mert a szerző Láng Istvánként született Szatmár megye Romániának ajándékozott felén. Az 1974 óta Hollandiában élő és holland nyelven alkotó író nagy sikerű második regényében, A vakondvadászban a romániai magyarság XX. századi viszontagságait tárja föl egy család s egy falu múltján keresztül.
Röviddel a furcsa forradalom után a főhős visszatér szülőfalujába, hogy elbúcsúzzon haldokló anyjától. Még izzanak a ’89 karácsonya után fellobbant indulatok, a helybéli magyarokban még él a remény, hogy legalább részben visszakaphatják azt, amitől a térképek átrajzolói 1920-ban megfosztották őket. Rokonok és barátok elbeszéléséből a főhős lassan képet kap arról, mi történt a faluban tizenöt évnyi távolléte során. Mindeközben a regény szívszorító krónikaként tárja elénk az anya s a főszereplő kísérletét, hogy bepótolják, ami a tizenöt év alatt kimaradt életükből. Az anya lépésről lépésre tárja fel fia előtt a családi múlt jótékony homállyal borított titkait. Izgalmas múltnyomozás ez: a családi legendárium feltárása során az Észak-Erdély visszacsatolása miatt érzett eufóriáról éppúgy szó esik, mint a román bevonulást követő megtorlásról, a magyarok Oroszországba deportálásáról vagy éppen a Ceausescu-éra viszontagságairól.
Stephan Lang remek dramaturgiájú, rövid jelenetekből építkező regénye bővelkedik szürreális helyzetekben, amelyekért mifelénk nem a szerzői fantázia, hanem a történelem a „felelős”. A kelet-európai abszurd esszenciája lehetne például az a jelenet, amikor ’56 után a röpcédulákat szóró NATO-légballonok anyagából ruhákat és táskákat készíttetnek maguknak a párttitkárok, így eső idején „a fontos pártemberek a határ menti megyékben a NATO által gyártott műanyag kabátban” feszítenek. A regény megrázó erejével, őszinteségével és történelmi hitelével talán ahhoz is hozzájárulhat, hogy a művelt és civilizált Nyugatban megszólaljon a lelkiismeret, és jobban odafigyeljen a határon túli magyarság helyzetére.
(Stephan Lang: A vakondvadász. Pont Kiadó, Budapest, 2002. Ára: 1380 forint)
Részegen összeveszett élettársával a nő, gyilkosság lett a vége
