Kossuth, Csortos és az ördöngös mixer

A Gresham-palota az utóbbi időben inkább a botrányok és viták miatt került a közvélemény érdeklődésének homlokterébe. A politikai ügyek és csatározások közben talán nem érdektelen felidézni a neves épület egykori lakóinak nem kevésbé izgalmas történetét.

A Lánchíd pesti hídfőjével szemben, a Nákó-palota helyére 1903 és 1906 között szecessziós stílusban a londoni székhelyű Gresham Életbiztosító Társaság megbízásából épült Gresham-palota tervei Quittner Zsigmond irodájából kerültek ki, de a végső formába öntés munkálatai a Vágó fivérek, László és József tervezőasztalán folyhattak. A palotán a szecessziós építőművészet összes jellemző stílusjegyét megtalálhatjuk: félreismerhetetlenek a kovácsoltvas pávás kapuk, a madaras és virágos ornamentikával ellátott korlátok, a lépcsőház Róth Miksa által készített színes üvegablakai, a Zsolnay-gyár égetett mázas kerámiái, valamint a játékos vonalvezetésű, merész és mozgalmas homlokzat, amelyet színes mozaik is díszít.
A Gresham-palota a felépülését követő években a gyorsan fejlődő, fiatal és energikus főváros egyik legforgalmasabb épületévé nőtte ki magát. A Ferenc József (ma Roosevelt) tér nyüzsgő nagyvilági élete és a szellős Duna-part divatos, gyakran hivalkodástól sem mentes, előkelő promenádja fölé magasodó palota földszintjén a passzázs keleties hangulatot árasztó, üvegkupolás bazársora csábította pénzköltésre tehetős úri közönségét. Maratott üvegablakai mögül pedig az újonnan nyílt, elegáns kávéház hívogatta az üzletembereket, újságírókat és művészeket, valamint a sétától, vásárlástól megfáradt korzózókat. A biztos forgalom reményében az épület előtt alakították ki állomáshelyüket a konflisok és a fiákerek, sőt a tízes évektől már automobilok is álltak itt az utasok rendelkezésére.

A Horthy-korszak művészvilágának és társasági életének is meghatározó alkotóeleme volt a kávéházi kultúra. A Boldogulás lexikona így jellemzi a fővárost:
„Budapest a kávéházak városa. Ez annyira köztudomású külföldön is, hogy aki egyszer Pestre jön, az úgyszólván elsősorban a híres pesti kávéházak iránt érdeklődik. Mert nincs a világon sehol annyi gyönyörű és nagyszerű kávéház, mint a magyar fővárosban.
Második otthona a pesti polgárnak a kávéház, ahol otthonosan feketézik, uzsonnázik, vacsorázik, szórakozik, beszélget, újságot olvas, üzletet köt, egyszóval él.”
Nem sokkal befejezését követően a Gresham-palotába is beköltözött a kávéházi élet. Itt nyitotta meg kapuit az a Gresham-Venezia, amely Salzer Mór irányításával néhány év alatt a főváros meghatározó kávéházainak sorába emelkedett. Csendes, komoly, előkelő publikummal rendelkező kávéház volt, amelynek ez a jelleg exkluzivitást, sőt klubszerűséget kölcsönzött.
A palota legismertebb lakóinak egyike az a Kossuth Ferenc volt, aki apja temetése alkalmából, 1894-ben lépett először Magyarország földjére. Kossuth Lajos már életében mítoszokkal átszőtt szimbólummá magasztosult a nép szemében, s halála után a közvélemény e szerep betöltését és továbbvitelét várta az elsőszülött fiútól. A Kossuth-kultusz megkövetelte eszménykép és a hús-vér ember között azonban óriási szakadék tátongott. Ez a nyilvános szereplésekkor bizony többször majdhogynem botrányt okozott:
„A nép zengő szónoklatot várt, és politikai tanulmányt kapott helyette, ami a nép számára olyan csalódás, mint amikor a gyerek csengő krajcár helyett takarékkönyvet kap ajándékba” – meséli Nagy Endre A kabaré regényében. Mindezek ellenére a nagypolitika színpadán sikerült beváltania a hozzá fűzött reményeket. Az ellenzék egyre bátrabb és provokatívabb, a konfrontációt már nyíltan vállaló megnyilvánulásai végül is kormányválsághoz és egy új, bár nem hosszú életű koalíciós kormány kinevezéséhez vezettek. E koalíciós kormányban Kossuth Ferenc volt a felelős kereskedelemügyi miniszter.
A lakók közé tartozott a neves színművész, Csortos Gyula is, aki 1914-ben költözött ide újdonsült feleségének családjához, az előkelő Bamberger-lakásba. Csortos egy napfényes tavaszi délutánon látta meg először az akkor alig tizenöt éves Bamberger Friderikát, egy gazdag régiségkereskedő leányát, amidőn az az orra alá dugva megcsörrentette jótékonysági perselyét egy, a Gresham-palotához közeli promenádon. Csortos hatalmas bankót gyömöszölt a perselybe, és élvezvén nagylelkűségének hatását, szó nélkül továbbállt. Azonban hamarosan visszatért, és kiderült, hogy a nagy összeg valójában a fiatal lány bájainak szólt. A bemutatkozást rövid sétakocsikázás követte, majd szédítő virágcsokrok küldésével fejezte ki hódolatát. A házasságból egy leánygyermek, Mária született, azonban a boldog együttlét nem bizonyult tartósnak, s hosszú különélés után végül el is váltak. A ragyogó tehetségű Csortos új színpadokra, izgalmakra, élményekre és kihívásokra vágyott, így gyorsan beleunhatott a férj- és apaszerepbe.
A húszas években körvonalazódott egy művészcsoport, amelynek törzshelye a Gresham kávéház lett, és amelyet ennek megfelelően Gresham-kör néven emlegettek. Törzsasztaluknál mindig volt egy szabad hely, és szívesen látták a művészvilág korabeli képviselőit akár egy gyors feketére, akár egy éjszakába nyúló beszélgetésre.
A Gresham-kör több generációhoz tartozó, különféle stílusokat képviselő művészek és műértők baráti köre volt, s így egy jellegzetes stílust képviselő csoport elnevezésére kevéssé alkalmas. Épp ezért alkalmazzák a szakirodalomban sokan a Gresham-kör helyett a posztnagybányai megjelölést, mivel művészetük posztimpresszionista volt, kiindulópontjuk pedig a nagybányai impresszionizmus.
A Gresham-kör magjának stílusa még annyira sem volt egységes, mint a nagybányaiaké, bár a rokon jegyek és vonások könnyen felismerhetők művészetükben: ilyen a levegővel és a fénnyel való játék, valamint az emberi alak újszerű megjelenítése. Az összetartozást a korukbeli művészeti törekvésektől való elkülönülés tette lehetővé. Elkülönült álláspont kialakítására törekedtek akár az akadémikus konzervatívok, akár az avantgárd irányzatok ellenében.
Az izmusoktól általában elhatárolták magukat, bár indulásukkor különböző módon ugyan, de megérintették őket. Ugyancsak elhatárolták magukat a kurzus hivatalos művészetétől, különösen a nacionalista-romantikus irányoktól.
A legismertebb tagoknak Szőnyi István, Egry József, Elekfy Jenő, Bernáth Aurél, Derkovits Gyula, Czóbel Béla, Barcsay Jenő, Berény Róbert, Márffy Ödön, Pátzay Pál, Ferenczy Béni, Ferenczy Noémi és Oltványi-Ártinger Imre számítottak.
A csoport tagjai részt vettek a két háború között szinte minden háborúellenes megmozdulásban, a háború után azonban egymástól jól elkülöníthető politikai meggyőződésük más-más irányba igazította életútjukat. Többen az újonnan szerveződő, ám rövid életű polgári demokrata és polgári radikális pártok vezetőségéhez és „szellemi holdudvarához” tartoztak.
A századforduló éveitől a rohamos tempóban nagyvárossá alakuló Budapesten is ismert, majd egyre népszerűbb kabaré műfaj legmeghatározóbb alakja, a magyar irodalmi kabaré megteremtője, Nagy Endre a Gresham-palota Mérleg utcai pincehelyiségében 1921-ben Pódium néven kabarészínházat indított. A kabaré stílusát és légkörét Nagy Endre sajátos egyénisége határozta meg, amelyet a konferanszié szerep kiteljesítése és új tartalommal való megtöltése, valamint a bátor szókimondás jellemzett.
A Pódiumot azonban szokatlan merészsége miatt sorozatos támadások érték, a greshambeli kis helyiségben 1923. újév napján konferálhatott utoljára Nagy Endre, aki már klasszikusnak számítva más színpadokról a harmincas évekig nevettette a pesti polgárokat, illetve gúnyolta a közélet minden rendű és rangú szereplőit. A kabaré regénye című könyve egy műfaj születésének kordokumentuma, és mind a mai napig szórakoztató olvasmány.
A Greshamben a kabarét a régi helyén 1936-ban újrainduló Pódium új vezetője, a kabaré legszebb hagyományait feleleveníteni szándékozó Békeffy László támasztotta fel. Békeffy László szakértelme, társadalmi érzékenysége és politikai éleslátása az egyre feszültebbé váló politikai viszonyok között bátor hangú fórumot teremtett a fővárosi közönség számára. Éveken át estéről estére megtelt a színház, a tenyérnyi asztaloknál a magyar politikai, gazdasági és művészeti élet kiválóságai mellett ott szorongtak a nyugati nagykövetségek tagjai és vendégei is.
„Békeffy mint egy ördöngös mixer keveri, és itatja közönségével a vidámság kiapadhatatlan cocktailját … olyan a műsora mint egy színes kaleidoszkóp” – olvasható róla a korszak legszínvonalasabb magazinjában, a Színházi Életben.

Méltán híres és sikeres konferanszait e cenzúrával terhes időszakban nem a szókimondás, hanem a lehetőségekhez mérten a fínom csipkelődések és a jelentőségteljes mozdulatok, fintorok, szójátékok vagy elhallgatások jellemezték.
Békeffy 1941-ig konferálhatott, életének legfontosabb alkotását, a Pódiumot is hamarosan bezárták. Útja a színpadról a magyar börtönökbe, majd Dachauba vezetett, ezt túlélve pedig az emigráció keserű kenyerét választotta. Soha többé nem láthatta imádott városát, Budapestet, mert jól tudta, hogy a Magyar Közösség perében súlyos ítélet várna rá. Néhány évvel a háború után a Pódiumot újra megindító Békeffy fiúnak, Gábornak is menekülnie kellett. „Semmiféle színű diktatúra nem tűri a gúnyt, a viccet, a tréfát – egyszóval az igazságot” – írta az emigrációban megjelent A száműzött Pódium című, önéletrajzi elemeket és rövid jeleneteket tartalmazó munkájában.
Politikai szempontból kiemelkedő jelentőségű a palotában Rassay Károly vezetésével 1924-ben megalakult Országos Szabadelvű Klub, amely a megelőző, zavaros és tragédiákkal terhes évtized szélsőségeit meghaladó programot tűzött zászlajára: „Klubunkban hajlékot akarunk adni ... mindazoknak, akik szakítva a forradalmi és ellenforradalmi romantikával, dolgozni akarnak a romokon.” A klub szellemiségével és célkitűzéseivel összhangban, bár azt időben némiképp megelőzve, 1923 kora őszén alapította meg Rassay a polgári liberális ellenzék egyik legfontosabb sajtóorgánumát, az Esti Kurírt, amelynek szerkesztősége és kiadóhivatala is hosszú évekig a Greshamben kapott helyet. A magyar liberális ellenzék vezetőjének számító Rassay főszerkesztésében megjelenő napilap a Gresham kávéházban gyakran megforduló belvárosi értelmiség kedvelt lapjának számított egészen kényszerű megszűnéséig, 1944 tavaszáig.
Rassay volt az 1939-ben megalakuló Polgári Szabadságpárt elnöke, amely még a háborús években is képes volt – egyre halkabban ugyan, de következetesen – képviselni a németbarát politikai közvélemény és országgyűlés túlsúlya ellenében a szabadelvű gondolkodást. Részt vállalt az Imrédy zsidó származását bizonyító akcióban, az újvidéki kegyetlenkedések tetteseinek felelősségre vonásában, és ő javasolta Budapest nyílt várossá való nyilvánítását, amelyet ez esetben nem rombolhattak volna le az ostrom idején.

A német megszállást követően azonban ő sem kerülhette el a letartóztatást, majd a deportálást: a mauthauseni táborba hurcolták. A háború után hazatért, de politikai szerepet többé nem vállalt, pedig sokan számoltak azzal, hogy újra fontos közéleti megbízatás várományosa.
A Greshamben ütötte fel tanyáját a két világháború közötti magyar közélet egyik további fontos szereplője is, a Lord Rothermere támogatásával és kezdeményezésére 1927-ben alapított, az egész országban igen nagy népszerűséget élvező Magyar Revíziós Liga.
A liga megalakulásakor azt tűzte ki célul, hogy ébren tartsa a trianoni Magyarországon a békeszerződés revíziójának gondolatát, és támogassa az utódállamok kisebbségbe szorult magyarjait nemzeti létük megőrzésében. Kevésbé ismert azonban, hogy a térségben egyre nyomasztóbbá váló német hegemónia hatására – Czettler Antalt idézve –: „1938-tól kezdve a Revíziós Liga fő feladata a Harmadik Birodalommal szembeni szellemi védekezés volt, s az ezzel kapcsolatos magyar magatartás megismertetése a nyugati közvéleménnyel.”
A liga élén a korszak ünnepelt íróóriása, Herczeg Ferenc, valamint Eckhardt Tibor és Fall Endre állt, de a szervezetre megalakulásától fogva jelentős befolyással bírt gróf Teleki Pál is. A Magyar Revíziós Liga 1934 májusában rendezkedett be Gresham-palotabeli irodáiban, s egészen a német megszállásig, azaz majd egy évtizedig e falak közt működött.
Szintén a Greshamben bérelt irodákat a Magyar–Amerikai Olajipari Rt. (MAORT) is, amely a harmincas évektől kezdve a dunántúli olajkutatás és -kitermelés monopóliumát birtokolta. A palotában lakó világhírű geológus, Papp Simon vezette vállalat működése a háború alatt sem volt zavartalan, de a súlyosabb gondok csak ezután jelentkeztek.
A szükségesnél nagyobb mértékű, erőszakos állami beavatkozás a vállalat belső ügyeibe, a teljesíthetetlen elvárások az irányító szervek és a vállalat közti viták sorozatát szülte, míg végül koholt vádak alapján 1948-ban a vezetőket elítélték, a társaságot pedig állami tulajdonba vették. Papp Simon megjárta az Andrássy út 60. hírhedt pincéit, ahol öngyilkosságot is megkísérelt, majd a váci fegyház „vendégszeretetét élvezte”, de rendkívüli szaktudása miatt kivételezett helyzetben volt: a börtönben is tovább dolgozhatott. Még a recski kényszermunkatábor megtervezésénél is felhasználták geológiai szakvéleményét. Élete fordulatokban gazdag volt, nem véletlenül ihlette meg az elmúlt évtizedek kedvelt, és a rendszerváltás idején már-már gyanúsan tragikus hirtelenséggel elhunyt írónőjét, Galgóczi Erzsébetet, aki Vidravas című regényében dolgozta fel ezt a nem mindennapi történetet.
A háború után a Gresham-palotába állami tulajdonú vállalatok és új lakók költöztek be, az épületet azonban az illetékes szervek elhanyagolták, így igen leromlott állapotba került.
Az utóbbi években azonban hosszas viták után végre megkezdődhetett teljes felújítása és luxusszállodává történő átalakítása.

A szerző a Hamvas Intézet munkatársa