Követek Méloszban

Az általános közvélemény lassan már hétköznapi hírként kezelte az elmúlt évtizedben a nemzetközi szervezetek és Irak között dúló állandó vitákat. A többség azt sem értette már, hogy miről van szó, miközben az amerikaiak az általuk dominált szervezeteken keresztül próbálták kiköszörülni a befejezetlen háború okozta csorbát. Idősebb Bush elnök joggal remélte, hogy Szaddám Huszeint belső ellenzéki mozgalmak kötik le vagy döntik meg úgy, hogy közben Irak nem szűnik meg elsősorban Irán ellensúlyozó ereje maradni a térségben. Legalábbis addig, amíg az egyértelműbb nemzetközi helyzet megengedi a „nagy visszatérést”. Ekkor ugyanis még csak néhányan beszéltek arról, hogy az Egyesült Államok lett a világ egyetlen szuperhatalma, és gyakorlatilag átlépte a korlátlan geopolitikai lehetőségek határát. „Mr. Hussein” eközben saját polgártársai legyilkolása árán szilárdan fenntartotta hatalmát. Eleinte annál is inkább megtehette ezt, mert amíg a berlini fal leomlása hazánkban és régiónkban többé-kevésbé tiszta helyzetet teremtett, addig a kétpólusú világrend megszűnése a Közel-Keleten csak tovább kuszálta az amúgy sem egyértelmű dolgokat.
Az amerikai–iraki konfliktus a szeptember 11-i tragikus események hatására új fázisába lépett: most már mindenki számára kezd világossá válni, hogy a háború elkerülhetetlen. Az Öböl-háború lezárása tartós fegyverszünetnek bizonyult. Hogy miért? Ennek megértéséhez érdemes pár ezer évvel visszaforgatni az idő kerekét, és megvizsgálni az ókori Athén „reálpolitikáját”.
Thuküdidész, a híres görög hadvezér és történetíró a Peloponnészoszi háború című művében a hellén mikrokozmosz bipoláris konfliktusát, Athén és Spárta háborúját írja le. Ez a viadal közel annyi ideig tartott, mint az USA–Szovjetunió párharcára épülő hidegháború. A mű kiváló válaszokat tartogat az amerikai–iraki konfliktus kapcsán fentebb feltett kérdésre: miért elháríthatatlan a közelgő fegyveres konfliktus és Irak „lenyelése”?
A mű V. könyvéből segítségül hívott „méloszi dialógus” alaphelyzete a következő: a peloponnészoszi háború miatt megosztott hellén világban a Spárta által alapított, de semleges státusra törekvő Mélosz földjét megtámadja Athén. Az athéniak mélyen behatolnak a sziget földjeire, jelentős károkat okoznak, majd kisvártatva követeket küldenek a mélosziakhoz. Ezzel megindulnak a diplomáciai tárgyalások. A méloszi szónok (mai nyelven: főtárgyaló vagy különmegbízott) első mondatai a veszélyes helyzet lényegének összefoglalását adják: Mélosz szívesen tárgyalna és győzné meg Athént igazáról, de mindez feleslegesnek tűnik, hiszen Athén már teljesen eltökéltnek és felkészültnek látszik a háborúra. Ezért – számításba véve a mélosziak és athéniak ereje közötti jelentős különbséget – a mélosziak számára a végkifejlet mindenképp csak súlyosan hátrányos lehet: „…tárgyalásaink eredménye, ha bebizonyítjuk igazunkat, s éppen ezért nem engedünk, a háború, ha pedig hagyjuk magunkat meggyőzni, a szolgaság lesz.”
Az athéniak „politikailag korrekt” módon kifejtik, hogy jobb, ha Mélosz nem makacskodik tovább, mert azzal mindent kockára tesz, és különben is: a vita tulajdonképpen a mélosziak megmaradásáról zajlik. Bár a megtámadottak erőtlenül a mindenkit megillető jogszerűségre apellálnak, a támadók könnyedén kijelentik, hogy bár a jogegyenlőség helyes dolog, de erről csak az erők egyensúlya esetén érdemes beszélni, amúgy üres szócséplés. Az athéniak világosan látják, hogy mi a világ rendje: a hatalmas erőből valósítja meg célját, a gyenge pedig meghajlik annak akarata előtt. Mélosz bizonyos feltételek mellett örömmel meghajolna, mert hát a „fair business” joggal várható el még a hatalmas Athéntól is; vagyis: jobb lenne kiegyezni egy látszólagos döntetlenben. Elvégre természetes, hogy még a gyenge is megkísérli megvédeni az érdekeit, legalább ezért ne kárhoztassa senki. A Mélosz által felkínált semlegesség azonban nem egyeztethető össze Athén elgondolásaival: a kis szigeten nem lehet csukott szemmel átlépni. A semlegesség elfogadása Athén gyengeségét és Mélosz erejét sugallná mindenki más számára, és ennek beláthatatlan következményei lennének a jövőre nézve.
A mélosziak a tárgyalások végére lassan tényleg kezdik sejteni, hogy mire megy ki a játék, amit aztán az athéniak – kicsit talán bele is unva a sok vitatkozásba – nem szégyellenek bevallani: „…mi hatalmunk kiterjesztése végett jöttünk ide.” Nincs ebben szinte semmi szégyellnivaló, hiszen az uralkodni akarás, a dominancia a természet törvénye szerinti dolog, nem Athén gyakorolja leplezetlenül hatalmát sem először, sem pedig utoljára. Abban sem tévedtek az athéniak, hogy nagyon sokan hasonlóan cselekednének az ő helyükben. Ők is haszonelvűen – vagyis: az a hasznos, ami biztonságos, és nem feltétlenül az, ami jó – közelítik meg a Hellászon belüli (értsd: nemzetközi) helyzetet. Nem gondolkodnak másként a környező, vagy távolabbi államok sem, akiktől Mélosz segítséget remélhet: ami tisztes és szép lenne, az most kockázatos, és nem éri meg szembemenni Athénnal. Mindezt figyelembe véve, racionális az athéni követek érvelése, vagyis Mélosz jobban teszi, ha elfogadja az adófizetői státust, magyarán szolga lesz, mert akkor legalább létezhet.
De Mélosz nem akart hétszáz év szabadság után szolga lenni: a harcot választotta, és elbukott. Vezetői úgy vélték, hogy a jogot, ahogy ők nevezték: „mindnyájunk közös kincsét”, nem szabad elvetni. A gyengék érvei azonban nem hatották meg Athént, balgán nem tartott ugyanis attól, hogy más, kisebb, semleges államok azonnal a fő ellenség Spártához fordulnak védelemért.
Persze e párhuzamok és hasonlóságok legfeljebb az adottságok megértését segítik, a megoldás legalább annyira az adott helyzet szereplőinek akaratán is múlik (ráadásul Mélosz példájával aligha világítható meg az a probléma, amivel most a fejlett Nyugatnak a tömegpusztító fegyverek és a terrorizmus kapcsán kell szembenéznie). Még ha a világ egy jelentős része úgy is véli, hogy az Egyesült Államok amolyan modern Athénként merő uralomvágyból lerohanja, és szolgaságba taszítja a kis „mélosznyi” Irakot, dőreség lenne fenntartások nélkül ezt a leegyszerűsítést magunkévá tenni. Mint ahogy azt is illik bizonyos fenntartásokkal fogadni, hogy a „gonosz tengelye” létezik, és ennek fő ereje Irak, a titkos tömegpusztító fegyvergyáros.
Irak valóban biztonsági kockázatot jelent a térségre, a vita pusztán akörül forog, hogy mekkora és kit fenyeget ez a kockázat. A legnagyobb veszélyt Izraelre nézve jelenti, de a vallási és ezért kulturális alapon kakukktojásnak számító ország után egy komoly jelölt sincs a térségben, akinek iraki támadástól kellene félnie. Az mindenképpen aggasztó lenne, ha Irak, sokadikként a világon, valóban rendelkezne tömegpusztító fegyverekkel, de nem azért, amiért az amerikai médiumok nagy része állítja (ti. hogy azok közvetlenül fenyegetik a szabad világot), hanem mert azok valóban ellenőrizhetetlen kezekbe kerülhetnek. Ugyanis nehéz lenne ma azt igazolni, hogy Irak a világra kíván támadni, és ha meg is kísérelné, akkor a nagyságrendekkel több tömegpusztító fegyvert birtokló USA idejekorán meg tudná regulázni a jelenleg regionális középhatalomnak is alig nevezhető országot.
Jóllehet Irán is megszenvedte már Szaddám Huszein háborús kedvét, az elmúlt hónapok, sőt évek eseményei korántsem az évtizedes iraki–iráni konfliktus kiújulása felé mutatnak. Ellenkezőleg, a két állam közötti kapcsolat az eddiginél jóval pozitívabb korszakába lépett. Egy bimbózó közép-ázsiai szövetség, amelyhez idővel netán a vallási alapon radikalizálódó Törökország is csatlakozhat, és amely hídfőül szolgálhat egy expanzív Kína részére, azonban már nem olyan szívderítő jövőkép a washingtoni külpolitika-csinálók számára. Az amerikai diplomácia ugyanis teljes egészében magáévá tette a Brzezinski által 1997-ben publikált, korábban már számos geostratégiai gondolkodó munkáiban kidolgozott elvet, miszerint Eurázsia a glóbusz szíve, vagyis: akié Eurázsia, azé a világ. Ezért az eurázsiai térség felett megszerzett részleges ellenőrzést tovább kell építeni és meg kell erősíteni. A hidegháború lezárulásával az a különleges helyzet állt elő a világban, hogy egy nem eurázsiai állam tölt be vezető szerepet Eurázsiában. Oroszország már nem, Kína pedig még nem komoly játékos. Amerika egyedülálló lehetőség előtt áll. Elméletileg kivonulhat, de hosszú távra meg is alapozhatja befolyását a régióban. Természetesen az amerikai politológusok amellett érvelnek, hogy az Egyesült Államok kivonulása a térségből nagyon gyorsan nemzetközi bizonytalansághoz és válsághoz vezetne. Az utóbbi években (túl) sokat idézett harvardi professzor, Samuel P. Huntington egyenesen úgy látja: „Az Egyesült Államok tartós nemzetközi elsősége központi kérdés mind az amerikaiak jóléte és biztonsága, mind pedig az egész világon érvényesülő szabadság, demokrácia, valamint a nyitott gazdaság és a nemzetközi rend szempontjából.” Az Egyesült Államok katonailag, gazdaságilag, technológiailag és kulturálisan már jelen van a térségben. De még nem uralja a térséget, mivel számos olyan állam van, amely Méloszhoz hasonlóan nem hajlandó pusztán a szuperhatalom érdekeit szem előtt tartani, és meghajolni annak akarata előtt. Megbízható hídfőállások kiépítésére van szükség, amelyekkel az úgynevezett renitens államok (az amerikai retorika szerint: „rogue states”) sakkban tarthatók, valamint a legnagyobb riválisok – elsősorban Kína – törekvései kezelhetők maradnak. Izrael, később Egyiptom és Törökország – más-más körülmények között – már évtizedek óta ellátta a hídfő egy meghatározott részének szerepét. Izrael azonban robbanás előtti állapotban van; Egyiptomban nagyon könnyen az iszlám radikális eszmék válhatnak hangadóvá, és a törökországi választás megmutatta, mennyire törékeny még ennek a stabilnak számító országnak is a nyugati orientációja. Ezek az államok sem képesek megvédeni az Öböl-térség olajkészleteit, egyszersmind nem képesek hatékony védelmi zónát kínálni más – az Egyesült Államokhoz hasonlóan törvényszerűen – nagyhatalmi pályára lépett államokkal szemben. Úgy tűnik, hogy a washingtoni döntéshozók – kissé groteszk módon – Irakot tekintik a régió leggyengébb láncszemének, annak a helynek, ahol – Afganisztán után, amely pusztán előszoba volt Irakhoz – a következő hídfőállás kialakítható. George W. Bush, az Egyesült Államok elnöke előre kijelölte a továbbhaladás irányát: Iránt és Észak-Koreát. Korántsem állítható, hogy ezen államokkal az USA mindenképp háborúba fog keveredni. Irak helyzete ugyanakkor nem lehet kétséges, és a pofont nem kerülheti el: vagy háborúzik, vagy beáll a sorba. Amennyiben ezek az államok elfogadják az Egyesült Államok kínálta politikai/katonai, gazdasági és kulturális feltételeket, és beilleszkednek a Pax Americana világába, nem kell az amerikai haderővel megütközniük. A gazdasági, politikai (intézményi) és kiemelten kulturális semlegesség azonban nem lehet alkualap. Akárcsak az antik Athén Mélosszal szemben, úgy Washington sem engedheti, hogy az iraki helyzet az ő visszavonulásával végződjék: a gyengeség jelét nem mutathatja, és nem hagyhat maga mögött potenciális veszélyforrásokat.
Mindezt figyelembe véve, jogosnak tűnik az európai államok ellenkezése egy Irak elleni háborút illetően. Nagy-Britannia, az egyetlen komoly haderővel és hadiiparral rendelkező európai állam, valamint az egyetlen Európában, aki maga is renelkezik birodalmi múlttal, politikai és gazdasági okok miatt egyértelműen támogatja Amerikát. A britek a NATO-ban is általában az USA-t támogatták, az EU-ban pedig köztudottan különutasnak számítanak. Mivel az amerikai politika szeptember 11. után egyértelműen a
NATO átalakítása felé halad, az európaiak joggal keresik a megváltozott helyzetben saját szerepüket. A washingtoni diplomácia számára a NATO betöltötte történelmi szerepét, célkitűzései, tagsági és döntéshozatali struktúrája nem felel meg az új geopolitikai céloknak. Washingtonnak olyan szervezetre van szüksége, amely szélesebb alapon biztosít hátországot eurázsiai politikájának, és – figyelembe véve a katonai potenciálok közötti mérhetetlen eltéréseket – elsődlegesen nem katonai szempontok alapján. Az európai államok pedig nem kívánnak pusztán a nagyok döntései előtt meghajló kicsik lenni. Ez hamar világossá vált, ezért fordult az USA egy alternatív szövetségi rendszer kialakítása felé. Ugyanakkor mindkét fél számára kezdettől fogva világos, hogy az európai államok véleménye – csakúgy, mint a többi nemzetközi szereplőé – gyakorlatilag nem változtat az Irakkal kapcsolatos kiindulóponton, amelyet saját helyzetük kapcsán a mélosziak is megfogalmaztak: ha ellenszegülnek, háborúban pusztulnak el, ha behódolnak, szolgaság lesz a részük. Az európai külpolitika – mert van ilyen – megint csak egy helyben toporoghat: érti, mi a játék tétje, szeretne főszereplő lenni, de nincs ereje ahhoz, hogy lényegesen befolyásolja a dolgok menetét.
Végezetül érdemes azt végiggondolni, hogy mit tehet Magyarország ebben a helyzetben saját érdekei érvényesítése és védelme érdekében. A helyzet nem egyszerű. 1999-es NATO-csatlakozásunkkor joggal érezhettük, hogy a világ szerencsés felének tagjaivá válhattunk, végre a nyertes oldalon állunk. A párhuzamosan, öreguras (uniós) tempóban alakuló EU-s csatlakozásunk lezárásakor azonban egy merőben új helyzettel nézünk szembe. A NATO gyakorlatilag lassan kiürül, és az EU lenne hivatott sok tekintetben átvenni a szerepét. Ennek viszont rövid távon nincs realitása. Minden felelős politikus feladata, hogy az EU védelmi kapacitása mielőbbi kialakítását szorgalmazza. Ehhez az európai jóléti rendszer gyökeres újragondolására lenne szükség, de ez baloldali kormányokkal nem fog menni. Hazánk és az Egyesült Államok viszonya jelentősen nem változhat, de az amerikaiak eurázsiai ambícióinak támogatásáért cserébe várható előnyöket gondosan végig kell gondolni. A leginkább „haszonmaximalizáló” középutat kell megtalálni.
Jóllehet a sajnálatos áprilisi események után történelmünk esetleg megint „átértékelődik”, mégis érdemes 1956-os forradalmunk a Szuezi válság által jelentősen megkönnyített véres leverésére emlékeznünk: a „Big Brother” feltétlen kiszolgálása nem járható út, a geopolitikai óriások harcában már így is túl sokat vesztettünk.

A szerző biztonságpolitikai szakértő