Magyarnak lenni

Csollány Szilveszter tornászvilágbajnokot idézem, felállva írom ezeket a sorokat: „Ma este nagyon jó érzés volt magyarnak lenni ezen a világbajnokságon. Mindenkinek köszönöm a biztatást.”
Figyelj, kedves Szilveszter! Minden este nagyon jó érzés magyarnak lenni, ha hullik a hó, ha kánikula van, ha szakad a záporeső. Mindenkor. Magyarnak lenni jó.
Nem mondtam még Debrecenben, a szabadság városában lett tornászvilágbajnok minap Csollány Szilveszter, tömött sportcsarnokban, könnybelábadt szemű ünneplő tömeg, ötezer boldog ember közepette.
Engem nyilatkozatának az a része rázott meg, hogy „jó érzés volt magyarnak lenni…” Magyarnak lenni jó érzés – felemelheted a fejed, kiegyenesítheted a gerinced, Árpád vérét érzed az ereidben, Hunyadiét, Kossuthét… Ha vállalod őket, világbajnok lehetsz…
Becsüllek ezért a mondatodért, Szilveszter, a könnyem is kicsordult. Merjünk nagyok lenni! Igen. Merjünk olimpiát rendezni 2012-ben, mert nekünk Hajós Alfrédjaink, Gerevich Aladárjaink, Balczó Andrásaink voltak. Voltunk, vagyunk és leszünk valakik. Ha lesöpri is az expóterveket a másik oldal, ha fitymálják is az olimpia gondolatát, nekünk ott kell lennünk a vártán. Sportcsarnokokat építeni Debrecenben, ahogyan Kósa Lajosék csinálták, gátat a Tisza mellé, meg csókot dobni azoknak a homlokára, akik csókra éheznek, meleg ölelésre várnak.
Szép volt ez a mondatod, Szilveszter, talán még a gyűrűgyakorlatodnál is szebb, köszönöm. Köszönjük. Plágium, nem plágium, ideírom: „Hajrá, Magyarország! Hajrá, magyarok!”