MI A MAGYAR?

A napóleoni háborúk a helyzetet rendkívül összebonyolították. A politikában a bizalmatlanság lett az irányadó jelszó… A bécsi rendőrminiszter és a bécsi titkosrendőrség hatásköre természetesen nem terjedt ki Magyarországra. Ez azonban csak papiroson volt így. A valóságban a bécsi titkosrendőrség behálózta egész Magyarországot. Mondanom sem kell, hogy ha együtt volt a magyar országgyűlés, megfelelőképpen mozgósítva lett az egész titkos kémszervezet. De figyelemmel kísérték a megyegyűléseket is.
Kikből állott ez a titkos kémszervezet? A titkosrendőrség szerves kiegészítő része volt a bécsi Regierungssystemnek, tehát nagyon természetesen támogatták az összes állami funkcionáriusok. Minthogy pedig magyarok is kerültek magas birodalmi pozíciókba, például mint Staatsministerek, természetesen ők is aktív részesei voltak ennek a rendszernek. Ugyanez vonatkozik azokra a mágnásokra, akik a bécsi udvar közelében tartózkodtak, esetleg a császár bizalmasai voltak. Ők annyira inficiálva voltak az összbirodalmi eszme és a császár iránti feltétlen lojalitás által, hogy nem is lehetett rossz néven venni tőlük a császár megfelelő informálását, avagy ennek az információnak elősegítését.
Némileg más megítélés alá esnek a magyarországi vezető tisztviselők, a dikaszteriális hivatalok vezetői. A helytartótanács, a magyar kancellária, a magyar kamara elnökei már elsősorban hazájuk iránt tartoztak volna hűséggel; szintúgy e hivatalok szubaltern tisztviselői. Minthogy azonban e tisztségeket a császár töltötte be magához hű elemekkel, ezek ismét igyekeztek lojálisaknak bizonyulni, s a bécsi rendszerbe ellentmondás nélkül beleilleszkedni. Így esett, hogy a bécsi titkosrendőrség rendelkezésére Magyarországon is egy kiépített rendszer állt. A magyar kormányhivatalok természetes bázisul szolgáltak az osztrák titkosrendőrségnek, amelynek rajtok kívül megvolt a maga külön szervezete. E külön szervezet állandó alkalmazottakból és megbízottakból (bizalmasokból, konfidensekből) állott. Az állandó alkalmazottak képviselték tulajdonképpen a kevésbé érdekes típust. Ezek jóformán nem voltak mások, mint detektívek, [ők képviselték] ezt a nem mindenki gyomrának megfelelő foglalkozást. Ők a maguk módja szerint becsületesen és lelkiismeretesen jártak el. Nem kívántak másnak látszani, mint amik valójában voltak. Igazán nagy szolgálatokat azonban nem tudtak végezni. Valóságos titkokat csak kétszínűség és képmutatás útján lehetett megszerezni! Olyan embereket kellett tehát a titkosrendőrség szolgálatába állítani, akik a maguk társadalmi állása révén meg tudták nyerni mások bizalmát, s e bizalmat siettek közpénzre váltani az állam pénztáránál. E kétlelkű előkelőségek természetesen igyekeztek saját bőrüket mindkét irányban biztosítani. A titkosrendőrségnek is szavatosságot kellett vállalnia azért, hogy semmi körülmények közt sem szolgáltatja ki hűséges szolgáit. S ezt a szavatosságot vállalta is. Az udvari titkos levéltár aktáiból is csak elvétve lehet megtudni, hogy kik voltak az előkelő kémek. A legfontosabb jelentések legtöbbnyire valamely egészen szürke jelzéssel érkeztek be. Viszont egyesek annyira bíztak a rendőrség diszkréciójában, hogy nem titkolták el a nevüket.
Külön osztály volt a feljelentőké (feladóké, denunciánsoké), a kémrendszer alkalmi segítőtársaié. Minthogy ez egész közéletet inficiálta az a tudat, hogy a bécsi kormány hírekre vágyik, mi sem volt egyszerűbb, mint bármely haragoson egy – akár névtelen, akár aláírt – denunciációval állani bosszút. A feljelentő nemcsak nem bűnhődött, de érdemeket szerzett, dicséretben, esetleg pénzjutalomban lett része.
Siklóssy László: A polgári erkölcs (1923)