Mindent vagy semmit

A múlt vasárnapi osztrák parlamenti voksolás feltehetően a „leg”-ek választásaként vonul majd be a történelembe. Nemcsak Wolfgang Schüssel és pártja elsöprő győzelme miatt, hanem azért is, mert sokak számára ez a választás volt a legsikeresebb, a legmeglepőbb, a legfájdalmasabb vagy éppenséggel a legizgalmasabb.

Nem sokkal öt óra után – amikor lezárták a szavazóurnákat, és az osztrák közszolgálati televízió nyilvánosságra hozta az előzetes eredményeket – az Osztrák Néppárt (ÖVP) központjában, a városháza mellett felállított óriássátorban már sejteni lehetett, hogy a választás végérvényesen eldőlt, s 42 százalékával a párt történelmi győzelmet aratott. Wolfgang Schüssel és az ÖVP tarolt. Sírás, taps és féktelen ünneplés kezdődött, mindazonáltal látszólag magukat a párt híveit is meglepte az eredmény.
Az ÖVP, az „örök második” harminchat éve várt erre a pillanatra. Személy szerint Schüssel valamivel kevesebb idő óta: hét esztendeje ugyanis annak, hogy az akkor frissiben megválasztott pártelnök öntudatosan (és sokak szerint a valóságtól némileg elrugaszkodottan) kijelölte az utat: „Kancellár akarok lenni és az első!” A második köztársaság egyik legnagyobb taktikusának tartott Wolfgang Schüssel fokozatosan érte el célját. Sokat kockáztatott, hiszen mindent vagy semmit alapon játszott. (Nemhiába jegyezték a másnapi lapok Schüssel diadalaként a választás kimenetelét.) A néppártiak kampánya is leginkább egyetlen emberre épült: magára a kancellárra. („Ki, ha ő nem?” – hirdették az ÖVP választási plakátjai szerte az országban. S a válasz a jelek szerint sokak számára nem volt kérdés.) A személyiség ugyanis – mint utóbb az elemzésekből kiderült – kimagasló szerepet játszott a kampányban.
Mint ahogy kimagasló szerepet játszott az is, hogy milyen színezetű kormány irányíthatja Ausztriát a következő négy évben. A szakértők szerint a választók nemcsak politikusokban és választási programokban gondolkodtak, hanem mérlegelték az esetleges koalíciós lehetőségeket is. Ugyanígy volt ez három éve, amikor a nagykoalícióban csalódottak egy része az Osztrák Szabadságpártra (FPÖ) adta voksát, és ezzel a második helyre juttatta Haideréket. És így volt ez most is, amikor az emberek alapvetően a fekete–vörös, a fekete–kék, illetve a vörös–zöld koalíció ellen vagy mellett szavaztak.
A jobboldali pártok malmára hajtotta a vizet, hogy alig másfél hónappal korábban választott Németország is, és a szavazók akarata szerint Berlinben újfent szociáldemokrata–zöld koalíció alakulhatott. A kampány előtt és során elhallgatott, igen kedvezőtlen német gazdasági helyzet, a be nem tartott választási ígéretek és Schröderék zuhanó népszerűsége azonban a jelek szerint nem hagyta hidegen a szomszédos Ausztria lakóit sem. Arról nem is beszélve, hogy Schüssel kancellár és csapata az utolsó pillanatokig óva intette a választókat a „német példa” követésétől.
S jóllehet az osztrák zöldek történetük egyik legjobb eredményét könyvelhették el, célkitűzéseik közül egyet sem tudtak elérni: nem sikerült megduplázniuk az 1999-es 7,4 százalékot, nem tudták megelőzni a szabadságpártot, és nem valószínű, hogy a fekete–kék koalíció esetleges folytatásának ők lesznek a kerékkötői. Alexander van der Bellen, a párt vezetője eltökéltnek tűnik; a következő négy évben a párt valószínűleg ismét ellenzékbe vonul annak dacára, hogy Schüssel kancellár koalíciós tárgyalásokat kezdeményezett a zöldekkel is. Ám a felfogásbeli – és személyi – ellentétek egyelőre feloldhatatlannak látszanak. (A pártban ugyanis sokan nem tudják megbocsátani, hogy a kampány idején az ÖVP meglehetősen agresszívan lépett fel a zöldekkel szemben.) S noha vasárnap a zöldeknél is hajnalig tartott a tánc, csalódottságukat nem tudták leplezni.
Nem tudták elkendőzni a hasonló érzelmeket az Osztrák Szociáldemokrata Párt (SPÖ) székházában sem. A bejáratnál földre hajított piros szegfűcsokrok sokat elárultak a benti hangulatról. „Tragédia”, „katasztrófa” – hallatszott innen is, onnan is, ám mégis hangos bravóval köszöntötték a hét óra tájban érkező Alfred Gusenbauer elnököt. Aki – noha a párt történetének egyik legrosszabb eredményét produkálta – a jelek szerint továbbra is a posztján marad. A rossz vagy legrosszabb jelző persze csak viszonyítás kérdése, hiszen 1999-hez képest az SPÖ négy százalékkal növelte szavazóinak számát, és mintegy 135 ezer szavazatot szippantott el a szabadságpárttól.
A nap igazi vesztesei nem is a szociáldemokraták, hanem sokkal inkább a kékek voltak, hiszen vasárnap a párt gyakorlatilag 1986-os formáját hozta. Akkortájt történt, hogy Jörg Haider, a párt máig meghatározó politikusa átvette az FPÖ irányítását, és megkezdődött lassú felemelkedése. A szabadságpárt számára a csúcspontot az 1999-es esztendő jelentette, amikor a szavazatok 27 százalékát besöpörve másodikként végzett a parlamenti választásokon, a harmadik helyre kényszerítve a néppártot. A kormányzati időszak – főként a széthúzás, a belső harcok, botrányok – azonban egyben a párt népszerűségének végét is jelentette. Az FPÖ mára elveszítette szavazóinak kétharmadát, közülük mintegy 602 ezer az ÖVP-hez pártolt. A veszteség több mint fájdalmas. Mindazonáltal – a kezdeti átmeneti húzódozás után – az FPÖ készen állna a koalíció folytatására.
A jövő alakulása azonban még nyitott kérdés, hiszen maguk a pártok is bizonytalanoknak látszanak a tekintetben, hogy ellenzékbe vonuljanak-e, vagy inkább szövetségre lépjenek a néppárttal. A „párválasztás” – noha a körülmények gyökeresen különböznek a három évvel ezelőttitől – most sem lesz könnyű, s a legderűlátóbb jóslatok szerint is hat– nyolc hét szükséges az új kormány megalakításához.
Az azonban bizonyos, hogy Wolfgang Schüssel meghatározó szerepet játszik majd az alkudozásban. Mint ahogy az is, hogy a régi-új kancellárnak feltehetően szüksége lesz mindazon tulajdonságaira, amelyekért a második köztársaság egyik legnagyobb taktikusának tartják Ausztriában.