Naplót élni

- Szigetvilág -

Erős képzelet szüli az okokat
(Montaigne)

Naplót élni. Összefogni, formává gömbölygetni egy-egy napot, annak hozadékát, mint ahogy a fazekas a folyóhordalékot, az agyagot. Amúgy hajlamos az ember, hogy hagyjon szétfolyni mindent, sokszor még az esti önvizsgálat közben is elkalandozik a gondolat. Nem túlzottan szabályos alakzat ez persze, egyáltalán nem sorozatgyártott, de mindenképpen üreges, befogad, felfog, összetart valamit – ha mást nem, az aznapra rendelt levegőadagot. Nagyon szeretem Podmaniczky Szilárd egyik miniatűrjét: arról szól, hogy este, lefekvés után a szaxofonistát felemeli a sok levegő, amelyet aznap átfújt hangszerén. Így kellene felemeljen egy kicsit mindaz, amit nap mint nap átélünk. Még ha nem is minden felemelő belőle.

Zircen, a ma múzeumként funkcionáló volt kolostorral szemben kis nyilvános vécé. Olyan takaros, amilyet itthon alig láttam, legfeljebb ha elegáns kávéházakban, éttermekben – de ott persze az a minimum. Minden makulátlanul kicsempézve, újak és patyolattiszták a kagylók, van vécépapír és kéztörlő, nincs csordultig a szemétkosár. Takaros kis öreg néni üldögél kis asztalnál, mindenkinek jegyet ad. Az ember nem hisz a szemének, hozzáedződött a nem működő, teletojt, vizeletfoltos, büdös helyiségekhez, a goromba öregasszonyokhoz vagy a félalvilági, félcsavargó, marcona fickókhoz. A budapesti pályaudvarok mellékhelyiségei például rendre bűnbarlangnak vannak maszkírozva.
Belgiumban épp az Északi pályaudvar vécéjében értettem meg, mi a fogyasztói társadalom kevés vívmányának tán legfontosabbika: a kisemberi tartás. Egy negyven körüli, kifogástalanul öltözött, kedves arcú hölgy ült az előtérben, előtte asztal, akár egy hivatalban, rajta rendben a könyve, ezüstpapírba csomagolt uzsonnája, személyes tárgyai. Megdöbbentem: ez az állás nem a lecsúszottság végpontja, nem a seftelés fedőtevékenysége volt, hanem munkahely. „Bureau”, ahogy a francia nevezi nemcsak a munkahelyet, hanem az irodát és az íróasztalt is egyben. És egyik bureau olyan, mint a másik. Nem mintha a rangkórság ismeretlen lenne odaát, de az ember kihúzhatja magát, s megállhat az ég alatt, ha munkája van, és azt becsülettel végzi. A vécépucoló tényleg éppolyan „monsieur”, vagyis „uram”, mint a bankszakember, aki után a maradványokat tisztogatja. Ennyi és nem több (de nem is kevesebb) a demokrácia.
Amikor például tíz éve nyári mezőgazdasági munkán dolgoztam Belgiumban, és pénzt kellett kivennem a bankból, honi viszonyokhoz szokva lesütött szemmel járultam a pulthoz, hiszen szakadt pólóban, fűfoltos, sáros nadrágban voltam. Tipikusan az a „büdös paraszt”, akit itthon az OTP-s hölgyek undorral mérnek végig. Meglepetésemre a banki alkalmazott hölgy nagyon kedves volt, éppannyira, mintha nyakkendőt viseltem volna. Munkaruha ez is, az is…
A másik vécésnéni-élményem elegáns brüsszeli vendéglőhöz fűződik. Egy pasas, azt hiszem, külföldi, előttem jött ki a vécéről, és nem tett pénzt a takaros asztalkán álló porceláncsészébe. Valahonnan előpattant egy apró öregasszony, vasalt blúzban, hajában csipkedísszel, derekán fehér köténykével, és mindennek lehordta a fizetés nélkül távozót. Hogy micsoda piszokság az ilyesmi! Hogy szégyellje magát az úr! Hogy ő végigdolgozta az életét, s mit gondolunk, miből tartja el a nyomorék gyermekét!
A kuncsaft lesunyt fejjel fizetett, és gyorsan leszaladt a lépcsőn. Az én húszfrankosomat meg már mosolyogva köszönte meg a nénike. Kicsit dohogott még, hogy micsoda urak vannak, na hallja, de nem átkozódott: nem az ő méltóságán esett csorba.
Viszonylag ismert, hogy a „polgárnak” magyarul kettős jelentése van, kevésbé árnyalt tehát, mint franciául a „citoyen” (alanyi jogon minden állampolgár) és a „bourgeois” (a polgársághoz mint társadalmi réteghez tartozó) kettőssége. Nálunk ráadásul még a „cívis”, a vastagnyakú céhes polgár képzete is ebbe az egyetlen szóba olvadt bele. Mármost kibogozni, mikor melyik jelentésről van szó… Érdekes adalék viszont a nyugati világ tudatváltozására, amit egy francia énekes, videoművész, képzőművész, egyszóval multiművész mondott nekem. A Francia Intézet szervezett be engem, bolondot, hogy menjek vacsorázni vele. Külsőségekben őrült sznob volt az ürge: vonalkányi szakáll, fülönfüggő, szövött török fez, kezében videokamerával időnként filmezte a (nem különleges) vacsoránkat. Hülye érzés volt, mikor mondta, nyugi, nyugi, beszéljek csak tovább, és közben felvette a szavaimat. Mindenesetre ez a hatvannyolcas nemzedékben vagy inkább a hippi életstílus farvizén evező pasas, aki sztárdilijeitől eltekintve egész normális, átlagos embernek tűnt, azt nyilatkozta, hogy az ő fülében a „bourgeois” szó egész akusztikája megtisztult az elmúlt tíz-húsz évben. Azelőtt ez egyértelmű szitokszó volt, mára a szolid, nem feltétlenül hülye kisembert jelenti, aki azért minden értelemben „ad magára”. Ez a változás valószínűleg azért következett be (gondolom hozzá), mert a szó kivonult a politikai fogalomtárból.
Korunk apró szemfényvesztéseinek egyike: egyes tévéfilmeket különös módon szinkronizálnak. Ahol tömegmoraj (utcai hangzavar, menzai beszélgetés, piaci terefere) szűrődik be a háttérben, ott meghagyják az eredeti (angol, német nyelvű) háttérzajt, és rámontírozzák a szereplők párbeszédeit magyarul. Ettől (persze csak ha figyelünk ilyen nüánszokra) különös hibrid érzetünk támad: mintha az egyébként nem magyar színészek magyarul beszélnének, amíg figyeljük őket, utána pedig rögtön átváltanának valamely nagyobb nyelvre.
Egyik tévécsatornán egymondatos műveltségi kérdés: ki volt Percy Bysshe Shelley. Aki kitalálja (például lekap a polcról egy enciklopédiát), ennyit meg ennyit nyerhet. Ilyenkor persze könnyű felháborodni, mondván, micsoda világ, hát már az is nagy szó, ha valaki benyögi: angol költő? Viszont hány kitűnő kémikus, elektromérnök nevét ismeri egy átlagosan művelt valaki? Gyanítom, hogy sokkal kevesebbét, mint ahány irodalmárról hallott. Igaz, hogy a penicillint vagy a villanykapcsolót az is használja, aki nem ismeri feltalálóját. Végül is az lenne az igazi, ha ki-ki használná a verset, tudva, hogy megkönnyíti életét. És akkor már a szerzőség, a szótárműveltség nem is fontos.
Francis Dannemark belga költő mondta, hogy hallott az utcán két embert beszélgetni, s az egyik így szólt: jaj, te, olyan szép mondatot olvastam, már nem is tudom, ki írta – és idézte szó szerint. Dannemark szívesen lett volna az adott mondat szerzője. Hozzátenni a világhoz akár névtelenül valami olyat, ami fontos lehet bárkinek.
Jelenet egy tizenkettő egy tucat amerikai filmből: a feleség váratlanul hazaérkezik, mire a szomszéd szobából besétál a magas rangú katonatiszt férj, kezében csőkulccsal:
– Valami probléma volt a gázzal, drágám.
Talán ez a hitelesség próbája egy-egy film esetében. Hiszen néha nehéz megmondani, mi az, ami igaz, ami igazi történet (művészileg, nem a szó dokumentumértelmében), és mi a bóvli. A legnehezebb pedig ezt nem művészetszeretőknek elmagyarázni. Igen, talán ez az egyik alapmozzanat: ahol a csőkulcsnak, a hátfájásnak, a zoknifelhúzásnak mindössze dekoratív szerepe van, az a film már gyanús. Tarkovszkijnál milyen fontos az ecset kimosása patakvízben, vagy egy-egy kő megfogása, latolgatása! Pedig ő nem túlzottan materialista rendező…
Jónás Tamás barátommal internetes lapot csinálunk, újfajta mecenatúrát próbálunk kialakítani. A honlapon szereplő versek bármelyikét bárki díjazhatja emelt öszszegű sms küldésével. A pénz természetesen a szerzőé. Az irodalmárok többsége pozitívan áll hozzá, de páran ódzkodnak felhívásunk közzétételétől. Üzletszagúnak érzik, amit csinálunk? Talán dehonesztáló mondjuk egy pohár jó borhoz hasonlítani egy verset, s ha nem is megkérni az árát, de legalább megadni a lehetőséget, hogy valaki akár „forintosítsa” is annak értékét. A forint persze nem fejez ki semmit (az euró sem), aminthogy a világrekordnyi másodpercek sem a futó vagy úszó tehetségéből, személyes áldozatvállalásából, önfeladásából, önmegvalósításából. Mégis, mérni akkor is érdemes, ha van, ami nem mérhető.
Félnomád madarásztáborban volt a két nagyobb gyerek, Simon és Margit, az utolsó éjszakára lementem hozzájuk Fülöpszállásra. Nehezen aludtam a sátorban, pedig élveztem a ki-be járó friss levegőt. Hajnalban sétára indultam a réteken, remek volt a napkelte, meg akartam csípni a távolabb még szét nem oszlott tejszerű ködöt, és megmártózni benne. Balszerencsémre afféle kezdő Ladó Gyula Lajosként mezítláb vágtam neki, s ennek meg is lett a böjtje. Talpam telement apró szálkákkal, amelyeket aztán napokig húzgáltunk ki otthon, és a torzs is erősen megkínozta rajta a bőrt. Megérte mégis, szabad érzés volt.
Ott gondolkodtam el, mennyi mindent vett el a (természetesen egy az egyben nem kárhoztatható) modernitás az embertől. Nevezetesen a pepecselés nyugalmát. Régen a „befűteni” szó favágást, fűrészelést, aprítást, szárazon tartást, behordást, begyújtást és persze újra meg újra begyújtást jelentett – már annak, aki helyett nem mások raktak tüzet. A mosás ugyanezzel járt, plusz a vízmelegítés, a sulykolás, a keményítőzés és így tovább. Az átlagember szinte mindig csinált a kezével valamit. Még az úrinő ujjai sem álltak meg: kézimunkázott, zongorázott, festett. Most, hogy mindezek alól felszabadult, az ember ápolhatja, lakkozhatja körmét, de perceit nem tölti ki a megélhetés, a cselekvés gondja. Részben innen a sok komplexus, hisztéria és sztárkultusz. Hiszen mindig csinálni kell valamit, különben nem történik semmi. Akinek mosogatógépe van, sosem fogja megérteni, mi minden lelki feszültség oldható fel a mosogatóvízben.
Ugyanakkor az egyik legzordabb madarász idézte az utolsó napon, milyen jó lesz végre jó meleg vízben fürdeni…
Mika Kaurismaki finn rendező Az amerikai nagynéni avagy csacsacsa című filmjét nézem. Egy híd alatt tanyázó csövesre jelentős amerikai örökség vár, ha rendes ember lesz belőle. Ehhez azonban sorsot kell cserélnie régi barátjával, aki konszolidált életet él kettejük volt nagy közös szerelmével. Végül mindannyian a híd alatt kötnek ki. A film remek, néha szándékosan burleszkszerű. Igazsága, nevezetesen hogy mindannyian kicsit csövesek vagyunk, s könnyen lehetünk végleg azokká, csak pár nappal később ütött meg. A Népstadion metrómegálló betoneresze alatt alvó hajléktalan lábán ugyanolyan olcsó papucs volt, amilyet én is hordok otthon. Ráadásul vadonatúj darab. Melyikünk a csöves? Meddig nem az, aki nem az?