A mindennapi közbeszédben – talán a választások eredménye miatt – sokan úgy fogalmaznak, hogy Magyarországon a „birka nép” döntött. Igaz, mások cizelláltabban fejezik ki magukat, kimondva-kimondatlanul mégis ott lebeg a máshová voksoló lakossággal kapcsolatban a vád: az ország alig több mint a fele meggondolatlanul szavazott. Önnek mi a véleménye minderről?
– Kifejezetten elutasítom a lakótelepek népére vonatkozó, dehonesztáló jelzőket. A sok lekicsinylő megjegyzést felháborítónak tartom. Az emberek mai reakciójának megértéséhez a történelmi gyökerekhez kell visszanyúlnunk. 1957-ben, a levert forradalom után megindult a téeszesítés, s a kimustrált ávósokat és katonatiszteket elküldték téeszelnöknek. Ekkor vált kötelezővé a téeszbe a belépés, s ekkor jöttek létre falvanként a szövetkezetek. A hetvenes években aztán a Városépítési Tudományos Tervező Intézet irodáján dolgozták ki az ország regionális rendszerét, s az akkori 3300 településből ezerhétszázat elhalásra ítéltek, a többiből körzetközpontot és stagnáló települést csináltak. Ennek végrehajtása úgy történt, hogy első lépésben egyesítették a téeszeket, nyilvánvalóan a kiszemelt körzetközpontokra orientálva, következett az iskolák körzetesítése, majd a közigazgatásé, amivel természetesen együtt járt a kereskedelem és az egészségügyi ellátás központosítása is. A hetvenes évek közepére mindezek következtében a faluban megszűntek a munkahelyek, s megszűnt a közigazgatás. Ekkor mondták azt az apák a fiaiknak: menjetek el innen, mert ez az élet már nem élet, s így a hatalmas tömeg elindult a városokba. Ezzel párhuzamosan központi utasításra több mint tíz szovjet házgyárat vásároltak, s elindult a tízemeletes házgyári lakótelepek építése. Utasítást adtak: a cél a négyszemélyes család, amelynek ötvenhárom, majd később ötvenegy négyzetméter juthat. Ezeknek az első és második generációs parasztivadékoknak a jelentős része ezekbe a házakba költözött be. Kisemmizett és földönfutóvá lett, kiszolgáltatott emberek voltak, akiket a legkeményebben sújtott a megalázás, a hazátlanság. Ha egy ilyen emberhez ma odamegy valaki, és a hazáról kezd beszélni neki, nem csoda, hogy azt mondja: „Takarodjon maga innen!”
– Nem túlzás azt állítani, hogy ezek az emberek nem érzik át igazán a hazaszeretet fogalmát?
– Természetesen nem erről van szó, ám oly mélyre ment a társadalmi szintű bántalom, hogy a kollektív tudattalan, a fantomfájdalom jön fel elkeseredetten, gyűlölet formájában akkor, amikor az elvesztett és kisemmizett szülőföld és haza fogalma kerül elő. Ezeket az embereket ki kellene menteni abból a világból, ahol a távfűtés díja a minősíthetetlen hő- és hangszigetelésű házakban elviselhetetlen terhet ró a családokra. Ezért nem szabad még magánbeszélgetésekben sem „leprolizni” ezeket az embereket. Ez a legkisemmizettebb magyar réteg, amellyel a legkomolyabban kellene foglalkozni. Egy szó mint száz, ne „birkanépezzen” itt senki, hanem cselekedjék azért, hogy ezek a családok a rájuk erőltetett helyzetből ki tudjanak emelkedni. Nem olyan egyszerű feladat a lakótelepi panel helyett családi házat adni ennek a rétegnek. A „megélhetési politikusok” és közszereplők is jobban tennék, ha nagyobb alázattal és tisztelettel fordulnának ezekhez a sorsüldözött, szerencsétlen emberekhez.
– Pedig szavakban mindenki elkötelezettséget mutat a lakótelepi tömegek életkörülményeinek javítására, csak a gyakorlat mutatja meg mindig a választások után, hogy a szóbeli nekibuzdulást a tettek nemigen követik.
– Ugyanezek az emberek a tettek mezején már kevésbé jeleskednek. Ugyanők a szomszédhoz már nem mennek át, hogy kontaktust teremtsenek. Pedig a polgári oldalnak éppen ez a hiányossága: a szóbeli deklarációkat a mindennapok szintjén nem mindig követik a cselekedetek. Márpedig enélkül nem megy semmi. Főként a választások megnyerése nem.
– Sok helyütt nehezményezték, hogy az ajánlószelvényekért igencsak szolid meggyőző kampányt folytattak a polgári erők. Pedig sok – főként idősebb – embernek a személyes kapcsolatfelvétel közelebb hozta, személyesebbé tette volna a politikai célokat.
– Hozzám is eljutottak ilyen információk, sőt saját tapasztalataim is ezt támasztják alá. Úgy gondolom pedig, hogy a tavaszi választások után, még az önkormányzati választás előtt le kellett volna vonni a megfelelő konzekvenciákat. A polgári oldal ezzel nagy előnyt ad a baloldalnak, amely az ilyen személyes kapcsolattartást sosem hanyagolja el.
– A polgári köröket folyamatos támadások érik, a baloldali averziók köztudomásúak. Befolyásolják-e a tevékenységüket a berzenkedő, bíráló felhangok? Egyes politikai elemzők szerint mindez „jó hír”, hiszen csak azt támadják vehemensen, akitől tartanak.
– Igen sokat kell vidékre járnom, hogy a polgári körökkel találkozzak. Úgy gondolom, hogy a polgári köröknek az a lényegük, hogy – szemben a hosszú ideig tartó kontraszelekcióval és az olyan kiüresedett fogalmakkal, mint jobboldal, illetve baloldal, és azzal a lassan kiüresített intézménnyel, amit parlamentnek nevezünk – létrejöjjön a valódi népképviselet alapja. Létrejöjjön a kétkamarás országgyűlés alapja, ahol az alsóházat azok a civil szervezetek jelentenék, amelyek valóban képviselik azt a környéket, területet, lakhelyet vagy otthont, a szülőföldnek azt a darabját, ahol élnek az emberek. Hogy valóban megszólalhasson végre az az érdekérvényesítő hang, amelynek uralkodnia kellene a parlamentben. Az Országgyűlés ugyanis szinte fordítva dolgozik. A bizottságokban és a plenáris ülésen kormánypolitikai célok megvalósításán munkálkodnak, hogy jogi keretek közt hitelesítő pecsétet kapjanak olyan elhatározások, amelyek valahol megszületnek. Úgy gondolom, hogy a nemzeti erőknek egyesülniük kellene, s ennek a folyamatnak a bázisául a polgári körök kínálkoznak. Ám a polgári köröknek az is feladatuk, hogy a kiüresedett jobb- és baloldal fogalmának hangoztatása helyett valóban meg lehessen álmodni a magyarországi álmokat, és egy reális, saját jövőt vázolhassanak fel. Ez viszont azt jelenti, hogy baloldali és jobboldali építő erőket is össze kell fogniuk.
– Nem tart attól, hogy sokan félreérthetik az ön által elmondottakat a jobb- és baloldali eszmerendszer összeegyeztethetőségéről?
– Magyarországon legalább annyira születtek baloldali, mint jobboldali értékek. Mert nem hiszem, hogy József Attilát, Derkovits Gyulát vagy Kassák Lajost háttérbe lehetne szorítani például Babits Mihállyal vagy Tóth Árpáddal szemben. Én ennek a baloldali-jobboldali szlogennek nem adnék helyt, éppúgy, mint a „ketté van szakítva az ország” kezdetű közhelynek. Talán erősnek hathat a megfogalmazás, de egyszerűen aljasságnak, a politikai pluralizmus elleni populista kirohanásnak tartom. Mégpedig azért, mert erről szó sincs. Csupán arról, hogy ötvenéves kemény gyarmati lét után az ország egyik fele ráébredt arra, hogy Magyarországon él, s a lakosság másik felében ez a fogalom egyfajta neurotikus visszautasításra talál. Nem akarja használni, nem akar eszerint gondolkodni. Vereségtudata, egyszersmind alkalmazotti tudata van. És ebben az alkalmazotti tudatban rendkívüli fegyelemre és kitűnő együttműködésre képes. Ha parancsolnak neki. A másik oldal pedig képtelen összefogni, képtelen magát jól megszervezni. Szeretne elegáns lenni olyan körülmények között, amikor nem lehet. A választásokon ez mindig, újra és újra kiderül. A nemzeti oldal rosszul szervezett, finnyás, nem megy el oda, ahol az adok-kapok világa található, a másik oldal viszont megy agitálni, jól szervezi meg magát.
– Nem mond ez ellent annak, amit az imént jelentett ki a jobb- és a baloldal összeegyeztethető voltáról?
– Nem, mert ugyanazokról beszélünk, a magyarokról, mindkét oldalon. Mert nem lehet és nem is szabad azt mondani, még a köznapi beszéd szintjén sem, hogy a baloldal nem magyar és a jobboldal a kizárólagos magyar. Ebből a manipulált, sötét betegségből, a címkézésből ki kell tudnunk mászni, és meggyőződésem, hogy a polgári köröknek mind a jobb-, mind pedig a valódi baloldali értékeket magukba kell fogadniuk. Úgy vélem, egyszerűen tilos egy ilyen mozgalom esetében a bármilyen megbélyegzés. Számtalan példa van arra, hogy az előadásaimra eljönnek úgynevezett baloldali emberek is, és enyhén röstellkedve, de bátran kimondják, hogy ők baloldalinak tartják magukat. Elmondják a maguk történetét, és örvendeznek, hogy én is értékelem meggyőződésüket.
– És ez a hozzáállás ön szerint uralkodóvá válhat a polgári körök zömében?
– Kétségtelenül kapok néha figyelmeztető telefonokat egy-egy vidéki előadásom előtt, hogy „vigyázzon, ebben a faluban baloldali polgári kör is létrejött”. A válaszom mindig az: bolondok vagytok, inkább örüljetek ennek, jöjjetek össze, és próbáljatok egymással szót érteni. Nehogy a belső, mesterséges ellentét idegen érdekek, önző és kisstílű politikai érdekek malmára hajtsa a vizet.
– Mit ért ebben az összefüggésben idegen érdekek alatt?
– Természetesen csak azt a fajta gyökértelen és machiavellista nagytőkét, amely mondjuk vidéken agyonreklámozott zöldmezős beruházások során óriási értékű termékek, például mikrocsipek gyártásával foglalkozik, és intelligens, kiváló asszonyokat minimálbéren foglalkoztat. Nem a magyar vállalkozók ellen szóltam tehát, s nem is a megalapozott, megbízható külföldi tőke ellen, csupán azokat kárhoztatom, akik egy ország fejlődését és európai integrációját inkább fékezik, mint segítik.
– Ön szerint mi lehet a magyarázata annak, hogy a választásokon átlendült a politikai inga Magyarországon?
– Messziről kell kezdenem, hogy kibontsam az okokat. Tudnunk kell, hogy a létező szocializmust az atlanti hatalmak hozták létre már Oroszországban is; ők szabták meg azt a kettősséget a világban, hogy legyen sötétség és világosság, legyen jó és rossz, és éppen Krisztus népét tették ki a kísérletnek, több tízmillió ember halálát okozva, sok millió embert boldogtalanná és akaratgyengévé téve. Magyarországon a második világháború után hozták létre ugyanazt a struktúrát a Szovjetunió gyarmataként, és pénzelték is. Mert megegyezés alapján jött létre a nagy kísérlet első szakaszának vége. Szovjetunióból ismét Oroszország lett. Magyarországon érte a Nyugatot az első meglepetés, mert a titkosszolgálatok tevékenységétől elvárták azt, hogy a rendszerváltozás után a korábbi megegyezések szerint a magát rendszerváltónak feltüntető SZDSZ nyeri meg a választásokat, és magával viszi túlélőként a közben átalakuló MSZMP-t. Az első meglepetés az volt, amikor Lezsák Sándor sátrából egy baloldali népi értelmiségi megmozdulás kitermelte magából az MDF-et. Szinte a semmiből jött egy középiskolai tanár, aki titokban egész életében politikusnak készült, Antall József, és létrejött egy önálló jogállam feltételrendszere is. Mindent megtettek azért, hogy lehetetlenné tegyék Antall József kormányzását, és sikerült is visszahozniuk az MSZP–SZDSZ-társulatot 1994-ben. A következő meglepetés akkor érte őket, amikor a Fidesz többszörös metamorfózison átesve – mint nemzeti középpárt – megnyerte a választásokat 1998-ban, és egy önálló Magyarország felépítésébe kezdett. Egészen addig, amíg a Nyugatnak ebből elege lett. És az egyszer már látott „csoda” megismétlődött azzal, hogy az SZDSZ–MSZP, nagyon kemény háttértevékenységének eredményeként, újra megnyerte a 2002-es választást, a Nyugat kívánságának megfelelően. Nem újdonság, amit mondok: a nyolcvanas években az országból kivitt óriási vagyon mint multinacionális tőke tért vissza, és megkülönböztetett előnyöket élvez a magyar vállalkozókkal szemben. Természetes, hogy a Nyugatnak ezekre a magukat baloldalinak nevező rétegekre van szüksége, s nem pedig egy önálló nemzetpolitikát folytató kormányzatra. De az igazi, s immár pozitív csoda akkor jött, amikor Orbán Viktor meghirdette a polgári körök mozgalmát, szemben az ötvenéves kontraszelekcióval, amely lehetetlenné teszi, hogy valódi népképviselet szülessék meg nálunk.
És ez a világ immár létezik, a megkérdőjelezhető választási eredmények ellenére. Ha tetszik, ha nem, ezzel új helyzet teremtődött a Nyugatnak is.
rendőrség
Az őzek párzási időszaka miatt van veszély az utakon
